Nem szurkoltak a franciáknak, mert túl sok a fekete. Nem drukkoltak a horvátoknak, mert nem volt elég színes. Oroszoknak szurkoltak, mert Putyin. Az oroszok ellen, mert Putyin. A politika mindig rátelepedett a sportra, de téved az, aki Franciaország győzelmét az integráció sikerének látja. A horvát csodából erőt meríthetünk, de leginkább arra kellene figyelnünk, milyen kitartással érték el a döntőt, és milyen méltósággal kezelték a vereséget.
Szürreális és szomorú volt látni, hogy a magyar sajtó (és társadalom) jelentős része a világbajnoki döntő előtt, alatt és után a legmagasabb fokozatra kapcsolta a politizálást. Még most sem lehetett pihenni, nem, a levegővétel itt sem jár.
Az árok mindkét oldalán fellelkesültek. Az egyik társaság katonái Horvátország, a másik Franciaország győzelmét várták, remegő ujjakkal a klaviatúra (esetleg papírlap) fölött. Nemzetállam versus olvasztótégely, kirekesztő balkáni fasiszták (Istenem!) a nemes befogadók, a gáláns francia liberálisok ellen, fehérek és feketék, keresztények és muszlimok, jók és rosszak, a gondolkodásunkra erőltetett bipoláris kategorizálás megint remekül működött.
A fekete- és muszlim-ellenesség már annyira felerősödött, hogy semmi szükség sem volt Trianon és a múltbéli sérelmek felemlegetésére, a másik oldalon pedig olyanok festették virtuálisan a fejükre a trikolor színeit, akik életükben nem látták még Pogbát vagy Kantét futballozni, de most olyan jó volt egy pillanatra franciának lenni. Vagy horvátnak. Pár napig Je suis, aztán majd meglátjuk.
Pedig nem vagyunk azok.
Ahogyan Németország kiesésével nem a multikulti veszített, úgy a franciák győzelmével sem ez a világnézet nyert. Ez az, amit csak beleképzelünk, arrafelé húzzuk, csavargatjuk, nyújtjuk a tényeket, tologatjuk az információ-morzsákat, amerre akarjuk. Táncolhat, parádézhat Macron elnök amennyit akar, ezt a sikert nem ő érte el, hanem a szürke Asterix Deschamps szürke, de tökéletesen működő csapata.
Jelentős tódítás az integráció győzelméről hadoválni
A legkeményebbek azok, akik Franciaország vb-címét az integráció sikereként értékelik. Mennyi erős fekete és ügyes arab, csodálatos a francia rendszer! (A futballista-képzés valóban az.)
Ezek az ideológusok, véleményvezérek és demagógok éppen csak azt felejtik el – jobbára tudatosan –, hogy a futball továbbra is a szegények, a csórok sportja, és azért van ennyi fekete és arab a francia válogatottban (és török a németben), mert ez kiemelkedési lehetőséget nyújt. Ki tudnak szabadulni a nihilből, a jól ismert francia gettókból.
Azaz: ha Franciaország valóban tökéletesen működne (ilyen ország, társadalom nincs, de azért a németeknek valamivel jobban sikerült az olvasztás), akkor a csapat több, mint a fele fehérbőrű lenne. Nem így van. (Nem szeretem ezt a fajta matematikát, de korábban büszkén hivatkoztak arra, hogy a válogatott 80 százaléka bevándorló hátterű.)
Én nem fogok Jelassics bánnak szurkolni!
A másik oldalon is akadnak szórakoztató egyének.
Olyanok, akik a horvátokat korábban simán balkánicsürhézték, usztasáztak, Jelassics bánt emlegették, de most hirtelen átálltak, mert Modricék között legalább nincsenek négerek. Ennyi, nekik nem kell több.
Még jó, hogy nem játszott Eduardo, a horvátok korábban honosított brazilja, mert az csak megzavarta volna a tökéletes ideológiai képletet. Ezek azok a szurkolók, akik képtelenek szorítani bármelyik szomszédunknak, mert ezt történelmi alapon nem tehetik.
Amikor régen Hagi vagy Sztoicskov góljai után reflexszerűen tapsoltak, utána rögtön elszégyellték magukat. Ők azok, akik a futballt is csak a gyűlölet, irigység terepén tudják értelmezni.
Putyin, Putyin és Putyin
Beszéltem olyannal, aki Vlagyimir Putyin miatt szurkolt az oroszoknak, és olyannal is, aki éppen az ex-KGB-s miatt kívánta Oroszország bukását. Egyik nézőponttal sem tudok mit kezdeni. A Putyin-féle alakokból továbbra sem kérek, viszont nem vagyok hajlandó egy ország, egy nép, egy válogatott ellen csak azért szurkolni, mert nem tetszik a miniszterelnöke/diktátora. A futball ennél többről szól, nem árt megnézni, mit üzen a csapat, milyen a kisugárzása, mire hivatott. Ha a politikai vezetést néznénk, nem lehetne drukkolni szinte senkinek sem.
Azt meg ne hallgassuk el, hogy az oroszok tökéletesen megrendezték a vébét. Ezt azért sejtettük előre is.
Horvátország helyén kezelte a vereséget is
Sokszor éppen a lényeg veszik el. Bár Horvátország kikapott a döntőben, a horvátok olyan méltósággal kezelték ezt, amit eltanulhatnánk. Ott voltam a kocsmában, láttam a nyugodt arcokat, akik büszkén tapsolták meg a játékosokat a vereség után. Úgy voltak vele, hogy így is győztek. Pedig az első félidőben két kétes bírói ítélet is az ellenfelet segítette, a meccs jelentős részében igazán ők futballoztak, de mégsem hivatkoztak erre.
Ha ügyesek, akkor nem építenek később sem tésztás, bundás legendákat, hanem elfogadják, ezen a napon ennyi jutott. A vébé csapata így is az övék, egységük, nyugalmuk, magabiztosságuk, fineszes húzásaik, mentális erejük mind-mind kiemelték őket ebből a masszából (egyébként a franciákat is), amelyet a világbajnoki mezőny alkotott.
Egy pármilliós, közép-európai ország majdnem megnyerte a vébét. Ha van felemelő üzenete ennek a tornának, akkor az ennyi. És ez sem kevés.
Fotó: MTI/EPA
Facebook
Twitter
YouTube
RSS