A címben feltett kérdésre egyszerű a válaszom: hős nem, de megkerülhetetlen történelmi alak igen. Héjjas Iván a fehérterror egyik kulcsfigurája volt, a vörösterror rettenetes bűneire hasonló bűnökkel válaszolt, sokszor tökéletesen ártatlan embereket gyilkolva meg. Mégis: a huszadik század egyik legfelemelőbb magyar történelmi epizódja is az ő nevéhez (is) fűződik. Héjjas és Prónay Pál Rongyos Gárdája szembeszállt az Antant megbocsáthatatlan trianoni döntésével, és a szabadcsapat visszafoglalta azokat a területeket, amelyeket a Nagy Háború győztesei Ausztriának ítéltek. Ekkor alapították meg azt a Lajtabánságot, amely csak rövid ideig maradt fent, de ennek köszönhetjük Sopron és környékének Magyarországhoz tartozását is. A kommunizmus alatt ezt a történetet befeketítették és elhallgatták, a hősies hadtettet csak bandaharcnak csúfolva.
Lajtabánság – sokaknak idegenül csenghet ez a szó, hiszen a rendszerváltás előtt beszélni sem lehetett róla, sehol sem említették, megpróbálták kitörölni a történelemből, mintha nem is létezett volna. Pedig hihetetlenül érdekes, izgalmas történetről van szó, amely Sopron és környékének sorsát is meghatározta.
A rövid ideig fennállt Lajtabánság államfője Prónay Pál volt, de közel hasonló fontos szerepet játszott az a Héjjas Iván, akit egy könyvben éppen mostanság próbálnak teljesen rehabilitálni. Ez nagy hiba: Héjjas (és Prónay) erre tökéletesen alkalmatlan. Bár a kommunista történetírás megpróbálta Héjjast befeketíteni, alakja amúgy is annyira sötét, hogy hiába mossuk le róla a rákent rágalmakat, sohasem lehet példakép, hős, ideál (vagyis de, a szélsőjobboldalon). És sokat elárul a Horthy-korszakról az is, hogy ezzel a múlttal országgyűlési képviselő és miniszeri tanácsos lehetett…
Már öltönyben. Héjjas Iván és Héjjas Jenő a MALÉRT vezetőségében / Fotó: Magyar Szárnyak, 1938, Arcanum.hu
Héjjas – ahogyan a „túloldalon” mondjuk Szamuely Tibor – teljességgel menthetetlen figura, akkor is, ha egyesek őt, mások Szamuelyéket próbálják mentegetni, kifehéríteni. A valóság az, hogy mindketten közönséges gyilkosok, rablók, zsarolók voltak, akik egy embertelen ideológia (kommunizmus és sovinizmus-antiszemitizmus) pribékjeiként, illetve bosszú- és nyereségvágyból számos ártatlan embert megkínoztak és kivégeztek.
1919. szeptember 1.
A Tanácsköztársaság bukása után egy ellenforradalmi egység kivégzést hajt végre / Fotó forrása: MTI
Viszont – és ilyesmire Szamuely „védői” nem hivatkozhatnak – Héjasséknak volt egy kiemelkedő tettük, amellyel hazánk történelmét is pozitívan befolyásolták. Ezt eleveníteném fel.
“Bandaharcok” – kommunista újságírás a rendszerváltás előtt és után
Említettem, hogy a Lajtabánság történetét a Rákosi-, majd Kádár-diktatúrában elhallgatták, és amikor egyáltalán írtak róla, akkor következetesen a „bandaharcok” kifejezést használták.
Jellemző rendszerváltásunkra és a régi hazugságok továbbélésére és lejárató kifejezések átmentésére, hogy a sztálinista, majd kádárista újságíró, Gárdos Miklós (akinek szerelmi történetéről fia, Gárdos Péter 2015-ben (!) készíthetett súlyos állami százmilliókból romantikus hőseposzt) még 1997-ben is ugyanezt a kifejezést használta a 168 órában.
Gárdos ezt írta a Lajtabánságról: „A kormány vállalta: véget vet a Burgenland területén zajló bandaharcoknak. (Az Ausztriához került Burgenlandban magyar különítmények akadályozták a terület átadását.) Az egyik klán főnöke, Prónay Pál alezredes, Horthy legvéresebb kezű szegedi különítményese, egy operettállamocskát is szervezett Lajtabánság néven.” Operettállamocska. A kommunista propagandistából demokrata újságíróvá vedlett Gárdos Miklós megszokásból (és mert a 168 óránál megtehette) a régi, bevált sablonokat ismételgette.
Gárdos elvtárs Királyfuccsa / Forrás: 168 óra, Arcanum.hu
Néhány példa korábbról:
„Nem értjük, hogy miért írnak mindig >felkelésről<, amikor a bandaharcok mérlegét nyolcvan hősi halott [mármint az osztrákok részéről – MG], százon felüli sebesült terheli […]” – írták az Irodalmi Szemlében az ausztriai áldozatokra célozva (1964). Szintén a hatvanas években a következő alcímet adták a Magyarországban a Szegedi maffia című cikknek:
„Bandák, huligánok, felelőtlenek >Valamennyien álnév alatt…<” (1967).
Ugyanez a narratíva bukkant fel a következő részletben: „Fél évvel később került sor a legitimisták katonai államcsíny-kísérletére, mégpedig a Prónay-különítmény és a mellé rendelt meg a vele szemben tevékenykedő >szabadcsapatok< burgenlandi bandaharcait követően. (1974, Párttörténeti Közlemények).
De ugyanez köszönt vissza egy 1971-es írásból: „Ausztria a nyugat-magyarországi bandaharcok következtében majdnem ellenséges államnak számított.” (1971, Hadtörténelmi Közlemények), valamint a Tükör korabeli cikkéből: „A bandaharcok idején Gömbös Gyula és Prónay Pál veszekedtek azon, hogy melyikük a vezető, végül Prónay maradt felül”. (1970, Tükör). Ennyit a bandaharcról Gádor Miklósról és a lejáratásról. Most ugorjunk vissza az időben.
Fehérterroristákból történelmi hősök
Az első világháborút követő végzetes végjátékban, 1919-ben járunk, a „Nagy háborút” elbuktuk, a Monarchia szétesett, az ezeréves Magyar Királyság megsemmisült, a Tanácsköztársaság rövid idő alatt vérbe borította az országot, majd bukása után a fehérterror következett.
Prónay Pál katonatiszt saját kis hadsereget toborzott, amellyel számos kommunista, baloldali vagy annak vélt (!) embert megkínzott, majd kivégzett. Jelentős részükben zsidó származásúakat.
Egy korabeli interjúban őszintén beszélt erről, és arról is, hogy a pogrom is megfordult a fejükben (erről majd máskor). Ez volt a válasz Szamuelyék terrorjára, gyilkosságra gyilkosság, bűnre bűn. Horthy Miklós kormányzóként nem adta „vissza” a hatalmat IV. Károlynak, igaz, ezt az Antant nem is tette volna lehetővé. A legitimisták viszont nem mondtak le a királyságról, közéjük tartozott Prónay is.
A trianoni döntéssel a háború győztesei szétszakították az országot, s, hogy még igazságtalanabb legyen az egész: még Ausztriának is kihasítottak egy darabot az országból. Nyugat-Magyarország egy részét, közte Sopront és a környékét is a szomszédos államnak ítélték, valószínűleg „kárpótlásul” Dél-Tirol elvesztése miatt.
Horthyék hiába akartak népszavazást, Ausztria jól tudta, hogy azon nem sok esélyük lenne, ezért ragaszkodtak a mellőzéséhez.
Nem kell fejet hajtani – az olasz példa
Valamit tenni kellett, sokan nem kívánták tétlenül nézni, ahogyan teljesen széttapossák Magyarországot. Európa más részein – a legismertebb példa Törökországé – is megmozdultak, a magyarokat az ekkor a győztesek oldalán álló Olaszország példája inspirálta. Főleg, hogy a magyar történelemben kiemelkedően fontos szerepet játszó kikötővárosról, Fiuméről volt szó. „1919 szeptemberében a békeszerződések során vita alakult ki Fiume (Rijeka) helyzetét illetően – írta erről Bokros Gábor Lajtabánság című tanulmányában, a továbbiakban is ebből fogok idézni. –
Ezt kiküszöbölendő Gábriellé D’Annunzio olasz költő és politikus – az általa toborzott olasz hazafiak maroknyi csoportjával – megszállta a kikötővárost. Az akcióba Olaszország nem akart, míg az akkor alakuló Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyság nem tudott beavatkozni. Az olasz szabadcsapat 16 hónapon keresztül tartotta Fiúmét, mely végül is nem lett az SHS Királyság része, hanem a rapallói egyezmény önálló szabad állammá nyilvánította (csak 1947-ben lett Jugoszlávia része).
A költő és az olasz szabadcsapat / Forrás: Nuovatlantide.org
Ezek adtak bátorítást a magyar kísérlethez, melynek célja olyan népi fegyveres mozgalom elindítása volt, mely egyrészt korrigálja a súlyos területi veszteséget, másrészt megállítja a német expanziós törekvéseket.
Az akció személyi feltételeit az ún. tiszti különítmények állománya biztosította. Ezek nagyfokú önállósággal rendelkeztek, és elsődlegesen a Tanácsköztársaság leverését követő megtorlásokra specializálódtak. Csak fokozatosan sikerült őket központi irányítás alá vonni.”
Nem titok, hogy Horthyék kettős játékot játszottak:
bár feloszlatták a véres terrort végrehajtó tiszti különítmények többségét, voltak, amelyeket mégsem, hiszen jól tudták, szükségük lehet rájuk az ország védelmében. Az sem véletlen, hogy mindannyian amnesztiát kaptak, de ennek morálisan és minden téren rettenetes üzenete volt.
„Az 1920. június 13-án kiadott kormányrendelet a vidéki karhatalmi alakulatokat beolvasztotta a csendőrség kötelékébe, és ezzel egyidejűleg elrendelte a tiszti különítmények feloszlatását – írta erről Bokros. – A feloszlatási rendelet nem érintette a Prónay-, Lehár- és Ostenburg-különítményeket, mert ezeket már korábban átszervezték a Nemzeti Hadsereg kötelékébe tartozó vadászzászlóaljakká, és a Fővezérség közvetlen alárendeltségébe utalták.”
Többmillió korona gyűlt össze az akcióra
Pénz, pénz, pénz – tudjuk, hogy ez kell a háborúskodáshoz, és ez ezúttal sem volt másképp. A soproni felkeléshez is tőke kellett, ezt végül kölcsönökből fedezték: „A tervezett akció anyagi fedezete több helyről származott. A Zadravecz István (a Prónay-vadászzászlóalj volt lelkésze) által vezetett Honszeretet Egyesület 2 700 000 koronát, a II. Hadsereg (Debrecen) 1 000 000 koronát, Вrandid István nagykereskedő 6 600 000 koronát áldozott erre a célra mint kölcsönt. A terveket Prónay Pál és legszűkebb törzse állította össze olyan titoktartás mellett, hogy azokat még Horthy sem ismerte teljes mélységében.”
A híres Rongyos Gárda / Forrás: Múlt-kor
Prónay megszervezte a Rongyos Gárdát, amelyhez leszerelt katonatisztek, alföldi földművesek, egyetemisták (és nyilván több rovott múltú ember) csatlakoztak, de például volt egy bosnyák-albán muszlim (!) csoport is, amelyet Durics Hilmi Huszein őrnagy vezetett. Ő később magyar állampolgárságot szerzett, majd munkája révén 1931-től megindult az iszlám hitélet Budán. Az ő története is megérne egy hosszabb írást. Prónay mellett Héjjas volt a másik meghatározó vezető, de a két katonatiszt végig rivalizált egymással, minden jel arra mutat, hogy Prónay lenézte az egyszerű sorból származó Héjjast. A katonák megvoltak, már „csak” fegyverekre volt szükség.
„A bravúros akciót Szentgotthárdon szervezték meg 1920. augusztus 8-án. Ide érkeztek az előző napon a leszerelt önkéntesek, akiket Héjjas Iván fogadott és igazított el. A beérkező teherautókat Thurzó Lajos rejtette el a városon kívül. A csoport 3 részre tagolódott. Az első csoport 20 főből állt, ez hajtotta végre a határ áttörését és a rajtaütést. A második 10 fős csoport lezárta a Fürstenfeld-Körmend műútra becsatlakozó utakat. A harmadik, szintén 10 fős csoport a tehergépkocsikat vezette.
Az első csoport hírhedt figurája Francia Kiss Mihály volt, aki Heiligenkreuzban egyedül likvidálta a két osztrák határőrt. Ezt követően a csoportok személygépkocsikkal elrobogtak Fürstenfeldbe. Itt rajtaütöttek az alvó őrségen, majd a beérkező teherautókra raktak 3 ezer puskát, 30 géppuskát és annyi lőszert, amennyit a szállítóeszközök elbírtak.
Az egész akció 5 órán belül befejeződött, és a csoport visszatért magyar területre.”
A tömeggyilkossággal vádolt, halálra ítélt, majd kivégzett Francia Kiss Mihály a bíróságon (1957) / Fotó: MTI
A legérdekesebb, hogy ezeket a fegyvereket a Felvidék visszaszerzésére használták volna, de erre az akcióra végül nem került sor. A történészek szerint erről Horthy beszélte le Prónayt, tartva az antant várható reakciójától.
„A felvidéki akciót olyan készenléti fokban állították le, amikor a felfegyverzett önkéntesek már vonaton voltak, hogy a magyar-csehszlovák határon átkelő tehervonatból indítsanak meglepetésszerű fegyveres akciót szlovák területen”.
A Rongyos Gárda / Forrás: Arcanum.hu
Ezer ember elég volt – kikiáltották a Lajtabánságot
Prónay ekkor utasította az önkénteseket, hogy szivárogjanak be Burgenland magyarok lakta területeire, hozzanak létre titkos fegyver- és anyagraktárakat, építsék ki a titkos hálózatot. Közel ezer önkéntes gyűlt össze, és várták az utasításokat. A kormány természetesen (és színleg) elhatárolta magát az akciótól, Prónayt lemondatták, de úgy, hogy bármikor visszatérhessen a hadsereghez. A területet hivatalosan 1921. július 21-éig kellett volna kiüríteni, a magyar hivatásos állomány ezt megtette, de Prónay szabacsapatai kis különítményekre oszolva csak a pillanatot várták. Maga Prónay szeptember 6-án megérkezett Sopronba, majd Héjjasékkal Felsőőrre utazott. Az első összecsapás is ugyanezen a napon történt meg, Héjjas Alföldi-brigádja Ágfalvánál keveredett tűzharcba az osztrák csendőrökkel, „majd szeptember 8-án Kirchschlagnál szorították Bécs felé őket. Szeptember 10-én Bruck és Királyhida (Bruckneudorf) térségében volt jelentős összecsapás.
Ekkor a nezsideri szabadcsapatok visszavetették a Lajta bal partjára a Királyhida községnél hídfőállást foglaló osztrák erőket. Ezzel gyakorlatilag kialakult a szerveződő állam határa, mely a Lajta vonalát követte Nickelsdorftól Neuenkirchenig, majd a Fischbacher-Alpok keleti oldalán húzódott északról délre Gleisdorfig, ahonnan a Rába vonalát követte Körmendig, és ott csatlakozott a Nickelsdorftól Körmendig húzódó magyar határhoz azzal, hogy a Fertő tavat Mörbisch és Illmitznél húzódó vonallal osztotta ketté. Ezzel Rábafüzest is ellenőrzésük alá vonták.”
Prónay október 4-én proklamálta a Lajtabánság megalakulását, kikiáltották a független államot, majd megkezdték az államszervezet kiépítését.
Lajtabánsági Emlékérem / Forrás: Arcanum.hu
(A vezető kép illusztráció, 1920-ban készült, magyar katonákat ábrázol. Forrás: Fortepan.hu)
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS