A korababánk váratlanul várt születése – Babanapló (1. rész)
Egy újságírónak folyamatosan szüksége van a gyakorlatra, ezért magam is, a szülés után nem sokkal, bőven a gyermekágyi időszakban úgy döntöttem, hogy elindítom a Babanapló sorozatomat itt, a PS-en. Engedjétek hát meg, hogy megosszam veletek hétről hétre a gondolataimat, tapasztalataimat és élményeimet a gyermekvállalással kapcsolatosan.
Teljesen máshogy terveztük az év végi hajtást, a karácsonyt és a babavárásunk utolsó egy hónapját, de mi is úgy jártunk, ahogyan sokan előttünk: ember tervez, Isten – és esetünkben Csongor fiunk – végez. Pontosan egy hónappal a kiírt dátum előtt a kisfiunk úgy döntött, hogy a világra kíván jönni, így pedig szinte teljesen felkészületlenül elindultunk életünk legizgalmasabb kalandján, mindezt karácsony előtt egy héttel. A teljes felkészületlenséget persze nem úgy kell érteni, hogy nem voltunk előkészülve már fejben Csongor érkezésére, viszont a babaszoba félkészen állt, a kórházba szánt bőröndömet éppen azon a héten terveztem összekészíteni, mikor a kisember a világra jött. Minden felborult, és végül még csak nem is abban a kórházban szültem, ahol tervben volt, ugyanis ők tele voltak koraszülöttekkel.
Én alapból az a fajta ember vagyok, aki szeret mindent alaposan eltervezni, mindenre felkészül, szinte soha nem ér váratlan esemény úgy, hogy arra én ne lennék legalább fejben előkészülve. Így voltam a szüléssel is, azonban december 15-én este 11-kor, egy régebbi Séfek séfe évad döntőjének utolsó perceiben egy hirtelen furcsa érzést követően elfolyt a magzatvizem. A férjemmel mindketten értetlenül álltunk a helyzet előtt, azonban gyorsan kellett cselekedni, mert a kevésbé intenzív fájások nem sokkal később be is indultak, így édesanyámat is segítségül hívva, és néhány alapvető felszerelést összedobálva mentőt hívtunk, akik először az I. Számú Női Klinikára vittek be, ahol megvizsgáltak ugyan bennünket, de értesülve arról, hogy még nem töltöttük be a 36. hetet sem, átirányítottak a Budapesti Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház szülészetére. Csongor ugyanis hivatalosan koraszülöttként érkezett a világra, amely miatt speciális ellátásra szorult.
Óriási köszönet és hála a Dél-pesti Kórház szülészetén dolgozóknak
Miután a mentősök megvártak és átvittek bennünket a XX. kerületbe, el is kezdődött életem legmeghatározóbb 12 órája, amely mély fájdalommal, boldogsággal és kétségbeeséssel volt teli, ám a kórház szülészetén dolgozó nővéreknek és a legkedvesebb szülésznőnek köszönhetően egy nagyszerű szülésélményben lehetett részem. Sok rémtörténetet hallottam már én is az állami kórházban szülő nőktől, így természetesen eleinte én is kétségekkel voltam tele, ám óriási pozitív csalódás ért mindannyiunkat. Fontos hozzátennem: mindezt úgy, hogy életemben nem jártam még ebben a kórházban (de igazából a környéken se nagyon), se az orvosokat, se az épp ügyeletes szülésznőt nem ismertem korábban, mégis olyan odafigyelést, törődést és "élményt" kaptam tőlük, amely miatt örökké hálás leszek nekik.
Közel 12 óra vajúdás után aztán megszületett a csoda: koraszülöttként ugyan, de szép, 2530 grammos súllyal és 47 cm-es hosszal világra jött Csongor fiunk, akit megkaptunk ugyan egy kis időre, de sajnos hamar vinni kellett a koraszülött osztályra, mert gond volt az oxigénellátásával. Mint kiderült, tüdőgyulladással érkezett a világra, amely miatt napokig intenzív ellátásra szorult. Itt kezdődött mindaz, amelyet senkinek sem kívánok, és amelynek átvészeléséhez hálás köszönettel tartozom mind a családomnak, mind pedig a kórház koraszülött osztályán dolgozó nővéreknek és orvosoknak egyaránt.
Csongor, az apró hős
Sajnos Csongorral számunkra csak a szülést követő negyedik napon kezdődhetett el az, ami normál esetben már rögtön a szülőágyon megindulhat. Csongi ugyanis 3 napig az inkubátorban kellett, hogy legyen, oxigént kapott, pár napig szondája is volt, apró csövek lógtak ki belőle és sűrű megfigyelés alatt volt tartva. Én ugyan hamar felépültem, de sajnos Csongi érdekében még nem babusgathattam, a szoptatást is később kezdhettük csak el gyakorolni, napokig tehát csak pár óránként néhány perc jutott kettőnknek az újszülött intenzív osztályon. Ez a tehetetlen érzés friss anyukaként borzasztóan megviselt engem is, ilyen hirtelen elválasztva lenni attól az apró testtől, amellyel 8 hónapig folyamatosan együtt voltunk, amelyet a szívem alatt hordtam, tulajdonképpen olyan, mintha egy testrészemtől kellett volna, hogy megváljak.
Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az volt, hogy tudtam: mindez a kisfiam érdekében történik, így annyit tudtam tenni, hogy küldtem neki az anyai energiákat és szeretetet, hogy mihamarabb meg tudjon gyógyulni. Szerencsére ez a módszer hamar hatott is, a szombati bekerülés után kedden már ki is került az inkubátorból, szerdán pedig már az utolsó adag antibiotikumot is megkapta, így, bár még mindig a kórházban, de elkezdődhetett az összeszokásunk, amely az etetéseket, a tisztába tevést és az altatást jelentette. Innen is hálás köszönet a koraszülött osztályon dolgozó nővéreknek, akik rengeteget segítettek nekem is, mint fiatal, kezdő és a fia egészségéért folyamatosan aggódó édesanyának, akinek mindent meg kellett tanulnia. Természetesen sok minden ösztönösen jön, de segítség és támogatás nélkül biztosan elvesztem volna.
Bár a kezdetekben benne volt a pakliban, hogy Csongi első karácsonyát a kórházban töltjük kettesben, a nagyszerű kórházi kezelésnek, és persze a kis hős kitartásának köszönhetően végül december 22-én, 6 kórházban töltött nap után végül hazaengedtek bennünket, és elkezdődhetett az itthoni kaland, amelynek részleteiről a következő részekben tervezek beszámolni.
