Aki egy kicsit is foglalkozott az ukrajnai eseményekkel és Kárpátaljával, az tudja, hogy a háború, a kényszersorozás nem két éve kezdődött. Kelet-Ukrajnában már tíz éve zajlanak a harcok, a kárpátaljai magyarokat már tíz éve viszik akaratuk ellenére a frontra. És éppen ma tíz éve, hogy a kárpátaljai asszonyok először tüntettek fiaik, férjeik hadra kényszerítése ellen. Ezen első demonstráció egyik beregszászi szervezőjét, Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költőt kerestük, akit azon a napon kishíján megöltek. Belső szemmel, személyes élményeken keresztül mutatjuk be az elmúlt évtized borzalmait.
Vágjunk a sűrűjébe, mikor tört ki a háború Kelet-Ukrajnában?
Lőrincz P. Gabriella: sokak szerint 2022-ben, hiszen nagyobb sajtófigyelmet akkor kapott, de azoknak, akik 2014-ben kerültek a frontra, ez sovány vigasz. Ezen kívül a hadiadót is 2014-től vonták az emberek jövedelméből.
Nem csupán a hadiadót, a sorozás is ekkor kezdődött, sorban érkeztek a behívók Kárpátaljára is, ezért szerveztetek demonstrációt napra pontosan tíz éve. Mi történt azon a napon?
Igen, épp tíz éve, hogy Beregszászon már harmadik napja tiltakoztunk nem csupán a háború (amit akkor nem neveztek háborúnak), hanem a kárpátaljai férfiak behívása ellen. Ez nem arról szólt, hogy ne vigyenek magyarokat a frontra, hanem arról, hogy Kárpátalja békében él minden nemzettel, a konfliktus tőlünk 2000 km távolságra nem tartozik ránk. Az első két napon a hadkiegészítő parancsnokság előtt útlezárással tiltakoztunk. A harmadik napon (szintén bejelentett tüntetés volt), a város központjában lévő park melletti gyalogosátkelőnél adtunk hangot nemtetszésünknek. Addigra már a környező falvak asszonyai is csatlakoztak az akcióhoz, lezárták a falvak bejáratait. Néhol a behívót kézbesíteni szándékozókat vasvillával kergették el. Beregszászon békés volt a tüntetés. Beregszász mindig a béke szigete volt, most is az. A harmadik tüntetésen sokan megköszönték, amit teszünk. Csatlakoztak hozzánk a beregszászi taxisok, akik egyetértettek a kezdeményezéssel, és dudálással jelezték, hogy a tiltakozókkal vannak, de akadt, aki nem értett egyet.
A nem értett egyet talán enyhe kifejezés, téged konkrétan majdnem megöltek…
A zebrán sétáltunk, álltunk, amikor engem elütöttek. Előbb megállt a sofőr és közölte, hogy ő átmegy akkor is, ha ott állok, és menjünk az útjából, nem fog kerülőt tenni (kb 5 perc lett volna). A keresetlen szavak mellett úgy gondolta, hogy a gázra is léphet. Ezt mindenki látta, a férjem is, aki kicsit távolabbról figyelt, s az autó csak akkor állt meg, amikor a férjem ököllel beütötte annak szélvédőjét.
Gabriella akkor még beszámolhatott erről a közösségi médiában, ahol számtalan támogatást kapott. Ma már “közösségi irányelvekbe ütközne”
Ha nincs ott a férjed, akkor meg is halhattál volna…
Akkor nem is gondoltam arra, hogy meg is halhattam volna, csak az jutott eszembe, hogy a férjem nem lehet ott, hiszen hadköteles.
Mi történt ezután?
Ordítottam, hogy tűnjön el. Aztán nagyon gyorsan történt minden. Hívtam a rendőröket. A gázolóm is, csak ő barátként. Mire én a rendőrséggel felvettem a kapcsolatot, mindent elmondtam, addigra a gázoló már épp fizetett is nekik, akiket ő magánszámon hívott, ismerősként. Kicsit rosszul lettem, de csak a vérnyomásom emelkedése miatt. Akkorra megérkezett a gázolóm családja, három nő, az édesanyja elmondta, hogy jól tette a fia, igenis minden férfi menjen a frontra. Az ő fia beteg, így nem mehet, de mindenki más menjen.
Azért támadtak rád, mert a sorozás ellen tüntettél, miközben az, aki el akart ütni maga sem akart bevonulni. Nem titok, hogy ismerjük egymást, tudom jól, hogy az igazságtalanság háborít fel a leginkább, hogyan lehet ezt kezelni? Hogy tudtad feldolgozni?
A vége nem volt szép. A szélvédőt ki kellett fizetnem, és azt javasolták, melegen ajánlották, hogy hagyjam el a várost egy időre. A családommal egy hónapra elköltöztünk. Amikor rákérdeztem a gázolómtól, hogy miként gondolja, hogy lefizeti a szemem előtt a rendőröket, csak nevetett, azt mondta, hogy örüljek, hogy megúszom ennyivel. Akkor már láttam, hogy semmi esély jogi útra terelni a dolgokat. Borzasztó volt, főleg a tehetetlenség. Tíz év telt el, és az igazságtalanság csak egyre nő, nem csak a jogfosztás, nem csak az elhurcolás, a napi, akár 14 óra áramszünet, amibe belekényszerítenek embereket, de maga a helyzet, hogy szétszakadt családok, árva gyermekek, özvegyek, fiaikat gyászoló anyák hangja nem hallatszik.
Ennek ellenére továbbra is Kárpátalján maradtál, csak akkor költöztél el, mikor már a fiaidat is fenyegette a behívás. Hogy élted meg, hogy el kellett hagyni az otthonodat?
Az én kisebb fiam akkor tízéves volt, most húsz múlt. Akkor érte is tüntettem, ma sem gondolom máshogyan, minden, amit akkor gondoltam, hogy történni fog, megtörtént. Ma a fiam korosztályával sírgödröket töltenek meg. 2018-ban már biztosan tudtam, hogy jönni kell. Bár egyre kevesebb hangja volt a háborúnak, aki figyelt, láthatta, hogy nincs semmilyen enyhülés. Megvártam, amíg az idősebb fiam leérettségizik, a fiatalabb befejezi az általános iskolát, addigra már vettem házat, és minden munkám Magyarországhoz kötött. Tudtam, hogy halott magyarokkal nem lehet nemzetet építeni, élve kellünk. Bárhol a világon, de élve. Nem volt könnyű, ma sem az. Magát a gondolatot, hogy lehetett volna a szülőföldön jövőnk, de ez egy külső tényező hatására megváltozott, azt nem egyszerű elfogadni. Jól döntöttem. Talán kicsit későn, de jól. Sokáig reménykedtem, de be kell látnom, hogy nem tudnék abban a fejetlenségben, abban a nyomasztó hangulatban élni, arra nem vagyok alkalmas.
A munkácsi szobor ledöntése után tulajdonképpen a kárpátaljai magyarság sorsát foglalhatjuk össze a kérdésben: mit gondolsz, visszaszáll a Turul madár?
Ha szép, nemes gondolatokat szeretnék, akkor azt mondom, hogy igen. De szeretek két lábbal a földön járni. A háború vége még nem a béke kezdete. Olyan, néha valótlan sérelmek is ékként kerültek a nemzetek közé, amit nem lehet egy tollvonással helyrehozni, de kezdetnek jó lenne az is. Jól emlékszem, tíz éve azt kiáltották, hogy kardélre minden magyarral, sokakban ez az érzés csak erősödött. Kicsit sem vagyok derűlátó, de végtelenül hiszek Istenben.
A tüntetés képekben:
Fotó: A tüntetés meghirdetéséhez készített kép
Facebook
Twitter
YouTube
RSS