Magyar sors: mindig a hódítóval szemben

Mi a közös a tatárjárásban, a törökdúlásban és ’56-ban az esztelen vérfürdőn túl? Hát az, ahogy a magyar nép viselkedett. A kettő persze nem független egymástól, az összefüggésekből viszont olyan dolgok is kirajzolódnak, amelyekről nem szoktunk beszélni, pedig érdemes. Milyenek vagyunk mi, magyarok, és miben lehetünk jobbak a történelmünkből tanulva? Becsüljük meg, hogy nekünk van olyanunk!

Máig ható, rettenetes pusztítást vittek véghez a mongolok nyolcszáz évvel ezelőtt azon a Magyarországon, amely annál is komolyabb hatalom volt, mint amit eddig gondoltunk róla – ez derült ki a legutóbbi Honi felderítésből, de van még itt más is. A mongolok könyörtelensége, egyes területeken a civil lakosság teljes legyilkolása nőkkel, gyerekekkel együtt nem előzmény nélküli.

Az akkori világ messze legnagyobb létszámú és legmodernebb technikával (kínai hajítógépekkel) felszerelt hadserege nagyon megszenvedett és sok embert vesztett már a magyar hadsereggel szemben is, és itt még nem volt vége a nehézségeinek.

Persze a magyar hadsereg önmagában sem lebecsülendő, hiszen Európában akkor egy ország sem tudott ilyen erejű sereget kiállítani, a mongolok azonban addigra szinte egész Eurázsiát leigázták és hadra fogták a maguk oldalán, így végül minket is megvertek. A Muhi melletti vereségünk után is maradt azonban ütőképes magyar had, szerte az országban magyar kézen lévő várak, és a civil lakosság is – egyelőre a Duna–Tisza közén tudunk ilyenekről – hihetetlen szívós ellenállást tanúsított.

Ez utóbbinak a nyomaiból derült ki, hogy a Homokhátság nem olyan száraz pusztaság volt a mongolok pusztítása előtt, mint ma, hanem sok apró faluval sűrűn tűzdelt, megművelt kultúrtáj, sokkal sűrűbb és népesebb lakossággal, mint a későbbi időkben. Egymás közvetlen közelségében, szinte falvanként sebtében felhúzott, katonák és helybeli lakosok által védett erődítések, földsáncok végtelen sora fogadta a megérkező mongol hadakat, amelyek természetesen mindegyiket elfoglalták és lerombolták, de ennek során is katonákat és időt vesztettek.

Ennek tudható be az a még hozzájuk képest is kegyetlen bosszú, a tömeggyilkosságok, nők és gyerekek, sőt, csecsemők látványos halálra kínzása, egész térségek utolsó szálig kiirtása, amit elkövettek a magyarok ellen.

Keresztbefeküdni minden betolakodónak

És itt jönnek a történelmi párhuzamok. Amikor a világ akkori legerősebb hadserege, az oszmán török szultáni had 1526-ban győzött Mohácsnál, utána rövid időre elfoglalta és kirabolta a védtelen Budát, és szinte az egész országot feldúlták a török könnyűlovasok. Ez is szörnyű mészárlásokkal járt, mert a helyi lakosság sokfelé megszerveződött, és a keze ügyébe akadó fegyverekkel meg szerszámokkal védekezett az ellenséggel szemben. Amikor pedig 1956-ban rátört Magyarországra a Szovjetunió az akkori világ legnagyobb hadseregével, akkor még a hadászati szempontból a középkorhoz képest jelentősen megváltozott világban is hasonló reakcióval találkozott, mint török és mongol hódító elődei. Munkások, diákok, kamaszgyerekek lőttek rájuk és dobálták a Molotov-koktélokat sebtében összehordott sáncok mögül reménytelenül, mégis elszántan és bátran.

A régészek által feltárt, tatárjárás-kori sánc a Duna-Tisza közén, amelyben a helyi próbáltak védekezni az invázió ellen. (Fotó: Kecskeméti Katona József Múzeum)

Valamiért nem fukarkodik velünk a sors a kemény kihívások terén, már háromszor is ránk szabadította a legnagyobb fellelhető katonai erőt. Ezek együtt eredményezték azt, hogy nagy lélekszámú népből és európai nagyhatalomból előbb kis lélekszámú néppé, majd még ekkora méretében is agyongyötört kis országgá zsugorodtunk a XX. századra.

Akármilyenek is azonban az erőviszonyok, akár magyar nagyhatalmat, akár szétlőtt kis országot akarnak letaposni a hódítók, a magyar népi ellenálláson nincs könnyű átjárás.

Végül persze győzelmet aratnak, és nekünk is szörnyű véráldozattal, pusztulással jár az ilyesmi, de a betolakodónak is nem várt nehézségeket okoz. A mongolok végül nem is tudtak leigázni minket, Magyarországon esett kútba az Atlanti-óceánig tervezett európai terjeszkedésük; a törököknek ugyan részben áldozatul estünk, de Szulejmán európai terjeszkedése is nálunk akadt el. A szovjetek tovább jutottak, de ’56 nekik is kellemetlen volt, és törést eredményezett a birodalmi előmenetelükben, végül pedig innen, Magyarországról küldték őket haza először.

Okosabbak legyünk, ne gyávábbak!

A birodalmaknak is nagy kényelmetlenség szokott lenni, hogy ütésre keményedik a magyar. Ezt már az Amerikai Birodalom is próbálgatja, amely még nem zúdult ránk a jelenlegi világ legerősebb hadseregével, de a történelmi előzmények ismeretében ne tartsunk lehetetlennek semmilyen tragédiát! Ez egy fontos tanulság, hogy ha a helyzet úgy is alakul, talán nem törvényszerű a pusztulásunk ilyen alkalmakkor.

A tatárjárás-kori magyar sánc kései utóda, a pesti srácok által emelt barikád ’56-ban. (Fotó: Fortepan)

Lehet persze azt mondani – és sokan ezen a véleményen vannak –, hogy akik csendben behódolnak, azok jobban járnak. Még azt se mondhatjuk, hogy nincs meg a maguk igaza, de ha velünk folyton a behódolás ellentéte történik korokon átívelően, akkor esetleg lehet, hogy mi, magyarok alkatilag ilyenek vagyunk. Megváltozni pedig nem szoktak a népek.

Nem azt kell megtanulni a történelemből, hogy gyávábbak legyünk, hanem azt, hogy ügyesebbek.

Ugyancsak érdemes megértenünk, hogy a tatárjárás idején sodródott Európa perifériájára az addig központi fekvésű Magyarország. Tőlünk keletre mindent bekebeleztek a mongolok, délre pedig lehanyatlott Bizánc, amelynek a helyére muzulmán török világ lépett. Addig az Európa, Ázsia és a Közel-Kelet között futó kereskedelmi utak metszéspontja voltunk: sok ember által lakott, nyersanyagokkal és nemesfémekkel gazdagon bíró ország, amely komoly anyagi és szellemi átmenő forgalmat bonyolít.

Utóbbi kettő elveszett a XIII. században, a történelem főutcája átkerült nyugatra, majd valamivel később az Atlanti-óceánra, és így már törökdúlás nélkül is hátrányból indultunk volna a többi földrész kirablására meginduló Nyugat-Európához képest. Aztán a világ mintegy fél évezredre így maradt, és éppen most, a szemünk előtt változik meg. Fél évezred óta először élünk olyan többpólusú világot, amelyben nemcsak nyugati hatalmak képezik a pólusokat.

Újra értelmezhető a Nyugat és Kelet felállás, mi pedig szokás szerint itt vagyunk a kettő között. Ez veszély és lehetőség egyben. Veszély, hogy ne járjunk úgy, mint 1241–42-ben, 1526 után vagy akár 1956-ban, de lehetőség is, hogy úgy helyezkedjünk a kereskedelemben, ahogy nagyon régen, a legsikeresebb időszakunkban tettük.

Akik elszántan gúnyolják az úgynevezett keleti nyitást, az egyoldalú függőség megszüntetését, azok (illetve a megbízóik, tartótisztjeik) pontosan értik, hogy miről szól ez a történet, és nem akarják, hogy sokan értsék ugyanezt. Mert ez magyar érdek, nem külföldi.