Ki a tudós és ki nem? És ki fizeti őket?

A magyar tudomány fejlődése a kommunista hatalomátvétel után szakadt meg végletesen, nem alábecsülve a XX. század korábbi tragédiáinak hatásait. A század közepére a tudományban kialakuló alapos módszertani és kulturális gyakorlatot a marxista áltudományosság elsöpörte. Közel két-három nemzedéknyi tudósgeneráció szocializálódott egy olyan ideológiai közegben, ahol az ideológia eleinte még a természettudományban is meghatározó volt, és a személyzeti politikában gyakorlatilag változatlanul az is maradt mostanáig.

A tudósok is emberek, mindazokkal a gyengeségekkel, amelyek az intézményi életben, a karrierépítésben, a tudományos közélet politikaként zajló részében azonosak bármelyik hivatal vagy vállalat belső életével. A tudományos objektivitás önreflexió nélküli illúziója pont annyira jellemző a tudóstársadalomra, mint amennyire azt az objektivitáshiányt és önismeret-nélküliséget a tudós hölgyek és urak tulajdonítják a politikának.

Az MTA elitje az elmúlt időszakban nem a tudományt vagy a tudomány függetlenségét akarta megvédeni, hanem csupáncsak és egyedül a saját függetlenségét. A függetlenség nem önérdek, hanem kontextusok és helyzetek következménye vagy eredője. Aki a „függetlenséget” a tudományos objektivitással azonosítja, az csak magát gondolja függetlennek és objektívnek. Meg hát könnyű úgy függetlenek lenni, hogy a pénz az csak úgy jön. Az MTA elitje a rendszerváltás utáni időszakban teljesen független volt sajnos, de ezzel nem tudott élni. Az akadémiai dolgozók reakcióiból, a fiatal tudósgenerációk valóban független, kapcsolatrendszerekből kihagyott vagy kitaszított nyilatkozataiból azonban kiviláglik, hogy ezt a függetlenséget és szabadságot elmulasztották továbbadni az általuk uralt közegnek. Az is erősen jelzésértékű, hogy számtalan, a nyugati verseny- és eredményalapú modellekben sikeressé vált kutató is világossá tette: az, amit itt, ma, Magyarországon az akadémiai rendszerben művelnek, nemcsak kimeneteiben tűnik sokszor érdektelennek és sikertelennek, hanem belső létében is az.

Az Akadémia vezetése és elitje azonban ahelyett, hogy felmérte volna a helyzetét, politizálni kezdett. Ennek oka nem a reális helyzetértékelés, hanem az ideológiai elfogultság volt: a szó szerint drága Magyar Tudományos Akadémia vezetése az SZDSZ-től örökölt kommunikációs stratégiával, a CEU-hoz hasonlóan megpróbált erőből csatát nyerni. Csak az ultraliberális belpesti értelmiségiek zárt álomvilágában tűnik lehetségesnek az, hogy ugyanannak a pár száz embernek az őrjöngő hisztizése eredményes lehet, akik 2006 óta minden háborújukat és 2010 óta minden csatájukat is elbukták. Nem akartak kompromisszumot, mert nem akarnak békét.

A mindennapi tudomány művelése szempontjából persze nyilvánvaló, hogy ennek a szabadon, kötöttségek nélkül elkölthető pénznek a megszerzéséért vívott harc tétje teljesen más a társadalomtudományos és más a természettudományos szekcióban. A természettudomány művelői azért még nem jutottak el a lényegtelenség azon szintjére, ahová az Akadémia társadalomtudományi, vagyis ideológiatudományi egységei már megérkeztek. Sajnos oda jutottunk, hogy a természettudósok már nem merik nyilvánosan kiröhögni a mindenfajta módszertan nélkül művelt liberális áltudományok művelőit. Az Akadémia eddigi „függetlensége” azt eredményezte, hogy az intézetek jelentős részben saját maguknak, a saját maguk választotta irányokba dolgoznak, függetlenül attól, hogy a magyar tudománynak és különösen az országnak mire lenne szüksége. Az ország mindenkori képviselője pedig az aktuális magyar kormány, amellyel az Akadémia egyszerűen nem lehet rossz viszonyban. Különösen úgy nem, hogy a korábbi liberális kormányokkal szemben mindenféle lényegi ellenállást, kritikát mellőzött.

A tudósok politizálása csak elsőre tűnik jó ötletnek, ugyanis a politika is csak egy szakma, amihez azért illik is érteni valamennyire. A tudományos teljesítmény - miként a művészi sem - nem predesztinál politikai sikerességre. Rapperek, színészek, alanyi költők, influenszerek gondolják magukról, hogy ezeken a területeken aratott „sikereik” alapján van politikai véleményük, és az számít is valamit. A társadalomtudósok, mint a társadalmi igazságosság felkent harcosai már teljesen kész társadalommérnöki tervekkel érkeztek meg a politikába, mindig sokkal jobban tudva, hogy mit is kellene csinálni.

A Magyarország Kormánya és az Akadémia közötti vita során a tudósok, a tudomány emberei egészen elképesztő hangnemet engedtek meg maguknak, és azt éreztették: a Kormánynak kellene megtisztelve éreznie magát, hogy ők leereszkednek hozzá. Tárgyalástechnikailag nem a legszerencsésebb kezdés: a vége az lett, hogy nemcsak a befolyásukat nem sikerült legalább részben megőrizniük, hanem a méltóságukat sem.

A fő kérdés azonban továbbra is megmarad. Az eddig ellenőrizetlenül burjánzó akadémiai világban ki végez érdemi munkát, ki igazi szakember, tudós, kinek a munkájára van szüksége az országnak, és ki kókler, vagy csak egyszerűen felesleges a jelen helyzetben?

A természettudományokban ez kívülről - főleg laikusként - teljesen átláthatatlan és eldönthetetlen kérdés. Még az államnak, az államapparátustól megtámogatva is nehéz lesz döntenie. Alapkutatás és alkalmazott kutatás, siker és kudarc, eredmény és tapasztalat könnyen szétrombolható néhány rossz döntéssel.

A társadalomtudományok ideológiamentesítése lényegesen könnyebb, habár sokkal nagyobb zajjal járó feladat lesz. Magyarországnak elemi érdeke, hogy a jelenkor kihívásainak megoldásában magyar, az ország iránt elkötelezett tudósok, kutatók segítsék az államot és a mindenkori kormányzatot, és hogy az erre szánt források tényleg érdemben hasznosuljanak. A demográfiai válság, a klímaváltozás, a sokadik ipari forradalom, a geopolitikai kihívások célorientált tudományos felfogást igényelnek.

Mostantól a magyar állam az egyik fő megrendelője a magyar tudománynak, és az lesz a magyar költségvetésből fizetett tudós és kutató, aki ehhez alkalmazkodik. A többieknek ott a piac, amit egyébként szavakban mindig annyira szerettek.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS