Karácsony Gergely és a láthatatlanná tévő fog
Karácsony Gergely már régen meg akarta csináltatni a fogát, illetve a fogait, a két kisőrlőt, jobb és bal oldalon, a Kottász doktor mondta is a nevüket, valami alsófelső kettesnégyes, de ki figyel az ilyesmire, mindegy is. Meg kell végre csinálni – erősítette magát Karácsony Gergely, és ösztönzésképpen a combjaira csapott. Aztán eszébe jutott a Kottász doktor tudálékos hümmögése, meg az idegesítő, bizalmaskodó többesszám, amelyben mindig beszélt vele, „nem kell nekünk mindjárt érzéstelenítő, polgármester úr”, meg „köpjön a tálkába, polgármester úr”.
Karácsony Gergely utálta Kottász doktort, de valahogy ez a doktor is úgy került az életterébe, mint a megannyi tanácsadó, meg szakértő körülötte. Egyszer csak ott volt, ott voltak és hozzájuk kellett fordulni, a közeg sajátos gravitációja, vagy a tömegvonzás törvénye értelmében. Valahogy egyik pillanatról a másikra magától értetődően Kottász doktor volt a fogorvosa, nemsokkal azután, hogy megfogalmazódott benne: rendbe teteti a fogait. A sok tárgyalás, ahol csak cukros kávéval kínálnak, de vizet nem hoznak hozzá – napi öt-hat is lement, amíg nem figyelt erre –, máshol meg a szénsavas üdítők, a fogadások, és megnyitók unalomig ismert islerjei és minyonjai nyomán nem csoda, hogy megjelent néhány sötét folt a fogain. Így aztán, mielőtt belevágott volna a polgármesterségbe, meg a kampányolásba, éppen így csapott a combjára: egy közéleti szereplőtől elvárás a csillogó fehér fogazat! Kellett hát egy jó fogász, és így kötött ki Kottász doktornál.
Utólag kissé furcsa volt, hogy az egyik tanácsadó elkísérte a rendelőbe, bemutatni őt Kottász doktornak. Elsőnek nem is Karácsony Gergely nevét üvöltötte ki az asszisztens az ajtórésből, hanem a tanácsadóét, aki jó húsz percet is bent töltött, mire átadta a kilincset Karácsonynak. Kottász viszont már ismerősként üdvözölte, csak nem a leendő polgármester urat üdvözölhetjük szerény székünkben? – indított, majd bizalmasan hozzátette, hogy a Katikával már mindent megbeszéltünk. Katika, hát így hívták azt a tanácsadót, de az arca nem ugrott be Karácsony Gergelynek. Kottász doktor rövid, kellemetlen kotorászás és hümmögés után kiszaladt a váróba, majd mikor visszajött, közölte, hogy lyukas mindkét kisőrlő, és hogy húzást javasolnak. Karácsony Gergely annyira meglepődött, hogy tiltakozni sem volt ideje, máris kint volt mindkét foga. Akkor még a lüktető fájdalomtól nem tudott mit mondani, amikor Katikát behívták a váróból, aki állon ragadta őt, jobbra-balra forgatta foghíjas ábrázatát, és közben azt mondogatta lelkesen, nagyszerű, igazán eredeti. Ahogy kivétel nélkül ezt mondták a választási stáb tagjai, akik másnap ellepték a még mindig beszélni alig tudó Karácsony Gergely irodáját. A dupla Cataflam mámorában csak mint külső szemlélő figyelte, ahogy Katika pluszban beterelte a lenti portás Gazsi bát, egy takarítót a délutáni műszakból, meg egy másik nőt a konyháról, aki a menzán adagolja a pörköltszaftot meg a fasírtot a főzelék mellé. Megmutatták nekik Karácsony Gergelyt és megkérdezték, mit szólnának, ha ő lenne az új főpolgármester, vagy miniszterelnök-jelölt. Gazsi bácsi menten rávágta, hogy Minima! Minima, hogy miniszterelnök, a mi miniszterelnök-jelöltünk a Gergely, a mi fiunk! A takarítónő, meg a konyhás snájdig fiatalembernek nevezte Karácsony Gergelyt, aki tisztára a Tomika, aki most Londonba' van, csak kicsit öregebbe. Karácsony Gergely azt hitte, hogy ez egész meg sem történt a valóságban, csak beüthetett a fájdalomcsillapító. Az azonban nagyon is valóságos volt, ahogy Kottász doktor minduntalan azzal utasította vissza a fogpótlás miatt időpontot kérő Karácsony Gergelyt, hogy egyelőre nem javasoljuk, polgármester úr. Teltek a hetek, hónapok, jött a kampány, és jöttek sorra a sikerek, és közöttük, mint a foghíjak, jöttek az elutasítások a Kottász doktortól, hogy egyelőre nem javasoljuk. Sőt, akárhányszor csak telefonált Kottász doktornak, arról valahogy mindig tudomást szerzett egy kolléga, vagy párttárs, aki nem sokkal a hívást követően elé penderült a folyosón, vagy átszólt a válla fölött sorban állás közben, esetleg a szomszédos piszoártól, mondván, nem kell az ilyesmit sürgetnünk, túl kell látnunk az önös érdekünkön, meg hogy a kitartás közös érdekünk. Karácsony Gergely ilyenkor úgy érezte, valami idegen és ismeretlen törvények szerint működő világba csöppent és remegni kezdett a gyomra, így lassan leszokott a telefonálgatásról is.
Egészen mostanáig, mert most tényleg elege lett – miközben megsimogatta az elhatározás hevétől még mindig bizsergő combizmait. Mára mondjon le mindent – bökte oda kabáthúzás közben a titkárnőnek. Fogorvoshoz megyek, a legközelebbihez – tette hozzá olyan nyomatékkal, hogy a titkárnő alatt megreccsent a szék. A folyosón hiába próbáltak elé kerülni, Karácsony Gergely úgy tört a kijárat felé, mint egy koncert legelszántabb rajongója az első sorig, szinte kiverekedte magát. Bepattant a szolgálati autóba és parancsba adta, irány a legközelebbi fogászat. A sofőr nem ellenkezett, beletaposott a gázba. Ami ezután következett, az annyira szürreális volt, hogy elvette a meglepetés élét. A legközelebbi fogászat rendelőjében ugyanis Kottász doktor fogadta, valami olyasmit mormogva, hogy még mindig nem látjuk a fától az erdőt, polgármester úr? Az ideiglenes fogaink már készen vannak – vett elő egy műanyag dobozkát a zsebéből, és megcsörgette Karácsony Gergely orra előtt. A beültetést elő kell készíteni, addig használjuk ezeket! – tette hozzá, egy-két mozdulat, és bent is voltak a fogak. Karácsony Gergely megeresztett egy bátortalan, de egyre szélesedő vigyort. Végre egész embernek érezte magát, ahogy nyelvével fogsorát tapogatta. Nem akarta engedni, hogy ezt az örömöt bárki elvegye tőle, még a Katika sem, aki már várt rá a váróban. Milyen rég nem láttam – gondolta Karácsony Gergely, de arra már csak legyintett, hogyan kerülhetett hirtelen oda.
Ahogyan elhessegette Katika minden korholását visszafelé menet az autóban, hogy mennyire igazuk volt azoknak, akik szerint Karácsony Gergely nemcsak felelőtlen, de nem is ért semmit a pesti néplélekhez. Inkább bámult ki az ablakon, majd felélénkülve intett a portás Gazsi bácsinak, aki főpolgármestersége elnyerése után immáron a városházán felügyelte a rendet, hogy engedje fel a sorompót, de Gazsi bácsi ehelyett kikászálódott kalitkájából, egyenesbe rángatta az övcsatját, majd kulcscsomója legnagyobb kulcsával nagyot koppantott az ablakon. Karácsony Gergely engedelmesen lehúzta az ablakot, és vidáman kiköszönt. Gazsi bácsinak azonban eltorzult az arca, és szitkozódva közölte, hogy káderezés helyett mutassa a belépőkártyáját, mert anélkül ide senki nem mehet be. Karácsony Gergely zavartan matatott a pénztárcájában, miközben Katika epésen megjegyezte, nyilvánvaló volt, hogy ilyen lesz a reakció. És ezt mondta akkor is, amikor a menzán a régi-új konyhásnő azt mormogta az orra, alatt, hogy itt csak ne urizáljon, és olyan lendülettel csapta a vagdalthúst a krumplipürére, hogy az Karácsony Gergely zakójára fröccsent. Erre viszont kajánul elvigyorodott.
Katika egész nap Karácsony nyomában járt, de inkább az emberek reakcióját figyelte, bár el nem mulasztott volna egyetlen negatív emberi visszajelzést sem kommentálni, amiből aznap rendesen kijutott az egyre csüggedtebb Karácsony Gergelynek. Valami tényleg nem volt rendben. Kelletlenül elfordultak köszönése elől, kínosan hallgattak, ha egy társasághoz próbált csatlakozni, és egészében véve, mindenki nagyon szemét módon, mímelt hajbókolással bánt vele. Karácsony Gergely végül irodája magányába menekült, hogy végre rendesen megszemlélhesse ép fogsorát. És akkor meglátta a mosolyában, hogy ez az arc nem Karácsony Gergely főpolgármesteré. Ez az arc már nem a mi fiunk ábrázata volt. Azonnal hívta Kottászt...
