Magyarnak lenni büszke gyönyörűség, immáron futballszurkolóként is – PS-elemzés

Alighanem sokan vagyunk, akik még mindig a tegnapi Németország–Magyarország Eb-csoportmeccs, illetve a válogatott Eb-szereplésének hatását érezzük. Válogatottunk hatalmas utat járt be a mögöttünk hagyott időszakban. A „futottak még” kategóriába tartozó, és pusztán edzőpartnernek felkért ellenfélből a világ legjobbjai ellen is versenyképes válogatottá nőtte ki magát Marco Rossi irányítása alatt. Az ehhez vezető folyamatról, a csapat Eb-szerepléséről és a jövőről szóló elemzésünkben ezt vesszük górcső alá.

Ha a magyar labdarúgó-válogatott Eb-szereplését kívánjuk elemezni, messziről kell kezdeni. 2010. május 29. szombati nap volt, Magyarország–Németország mérkőzést rendeztek a Puskás Ferenc Stadionban. Természetesen még a régiben. Minden értelemben más világ volt. Németország a dél-afrikai világbajnokságra készült, célegyenesben járt, és az utolsó simításokat többek között az ellenünk játszott felkészülési meccsen szerették volna elvégezni. Mi – mondjuk ki nyíltan – csak edzőpartnernek kellettünk. Nálunk Erwin Koeman volt a szövetségi kapitány, a németeknél már akkor is Joachim Löw.

Ültem a sajtóteraszon, és látva a meccset, bizony szomorkodtam a látottakon. Az akarattal nem volt baj, igazságtalan lenne azt mondani, hogy csapatunk nem küzdött, nem hajtott, de mégis: kilátástalan volt a játékunk. Úgy gurított egy hármast a Nationalelf (a vége 0–3), hogy igazán meg sem erőltették magukat.

A meccs utáni sajtótájékoztatón Joachim Löwöt irigyeltük. Irigyeltük, hogy ilyen jó csapata van, és hogy esélyesként utazhat csapatával a vb-re. Ő viszont nem volt odáig meg vissza, hiába a háromgólos győzelem, éreztette, hogy többre számított volna tőlünk, jobb játékra és főleg komolyabb ellenállásra, mert az övéinek az szolgálta volna igazán a vb-felkészülését. Igaza volt. A két csapat között ugyanis óriási különbség mutatkozott a gyepen.

Csányi Sándor MLSZ-elnökként sikeres útra irányította a magyar labdarúgást. Fotó: MTI

A Csányi Sándor vezette MLSZ szerepe elvitathatatlan a sikerben

Valahonnan innen kell elindulni, ha a tegnapi Németország–Magyarország Eb-csoportmeccset, illetve tágabban a magyar labdarúgó-válogatott Eb-szereplését szeretnénk értékelni. Ebben a helyzetben kezdte ugyanis meg a munkáját a Csányi Sándor által átvett MLSZ, és vele együtt a magyar futball kirakatcsapata, a válogatott is. A szisztematikus és főként következetes vezetői munka hamar éreztette a hatását. Először csak a bajnokságban, például azzal, hogy szép lassan megszűntek a csődök, a bajnokságot félbehagyó csapatok. Aztán néhány év elteltével klubszinten, majd a válogatott háza táján is megjelentek az első eredmények.

A rendbe rakott magyar bajnokságból kinőtt a Fehérvár és a Ferencváros, amely két csapat az utóbbi években a nemzetközi porondon is képes volt maradandót produkálni. Ennél is nagyobb öröm azonban, hogy a vezetés ténykedése a válogatott háza táján is éreztette hatását. Amihez szintén kellettek a remek döntések. Az előző Eb-kvalifikációs sorozatban Dárdai Pál kinevezése bizonyult nagyszerű húzásnak, akinek munkáját Bernd Storck folytatni tudta. Az eredmény: 1972, vagyis negyvennégy év (!) után ismét kijutottunk az Európa-bajnokságra.

2016-ban, Marseille-ben már felvillant valami abból a különleges kapcsolatból, ami a csapat és a szurkolótábor között kialakult. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Csapatunk ott is nagyszerűen helytállt, csoportelsőséget szerzett és a nyolcaddöntőig menetelt. Hosszú-hosszú évek után újra egymásra talált a csapat és a közönség. Olyan kohézió alakult ki a válogatott és a szurkolók között, hogy az Eb környékén és még utána is a nemzeti tizenegy valamennyi hazai fellépése telt ház előtt zajlott. Ami még akkor is nagy szó, ha ekkor még „csak” a huszonkétezer nézőt befogadó Groupama Aréna jelenthette a hazai pályát, hiszen az új Puskás Aréna építése javában zajlott.

Az Eb után még jött egy kis visszaesés. Sőt, nem is olyan kicsi… Az érezhetően megfáradt „Storck–válogatott kapcsolat” egy andorrai vereségben érte el a mélypontját, amely után a német szakember távozott a kapitányi posztról. Ekkor hozta meg regnálása talán egyetlen igazán hibás döntését az MLSZ vezetése, amikor Storck helyére nem a már akkor is „kalapban lévő” Marco Rossit nevezte ki, hanem a belga Georges Leekenst. A belga tréner társaságban, magánemberként kifogástalan úriember volt, ez – Kű Lajosnak hála – személyes tapasztalat, ám nincs rá találóbb jelző: nagyon fogalmatlannak tűnt, mint szövetségi kapitány. Szervezettségnek, elképzelésnek nyoma sem látszott a játékunkon azon a néhány meccsen, amikor ő dirigálta legjobbjainkat.

Marco Rossi kinevezése telitalálat volt

Szerencsére Csányi Sándorék a lehető leghamarabb kiköszörülték a csorbát: Leekens ment, és megérkezett a kapitányi hídra Marco Rossi. A talján tréner szakmai és emberi kvalitásait illetően elég egy-egy példát felhozni.

Szakmai felkészültségéről mindent elmond, hogy egy Fehérvár–Ferencváros-dominanciájú bajnokságban aranyérmet tudott nyerni kispesti edzőként. Emberileg pedig azt kell kiemelni, hogy bár idehaza Honvéd-edzőként lett ismert, nem találni egyetlen Fradi- vagy Újpest-szurkolót sem, aki negatívan nyilvánulna meg róla. Az első pillanattól fogva megadta azt a tiszteletet nekünk, magyaroknak, amit egy magyar embertől is alapvetően elvárnak külföldön. Emellett minden megnyilvánulásán átjött, hogy őszinte. Nem smúzolt, nem népszerűség-hajhászásból mesélt nagyapja Puskás-imádatáról, vagy arról, hogy milyen szépnek látja országunkat, hanem úgy mondta és mondja mindig ezeket, hogy tőle hihető, hogy tényleg így is gondolja. Aki látta, hogy milyen szenvedéllyel énekelte olasz létére a Himnuszt Münchenben, annak aligha kell bármit is bizonygatni Marco Rossi elkötelezettségéről. Persze, hogy megszerettük emberileg.

Marco Rossi szakmailag és emberileg a lehető legjobb választás volt a szövetségi kapitányi posztra. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

De bármennyire rokonszenves is, mint ember, sok sót nem tudott volna kapitányként megenni, ha az ő keze alatt is „leekensi” mélységeket jár be csapatunk. Az igazi, hitelességi pecsétet az ütötte rá kapitányi munkájára, hogy itt is megcsinálta azt, amit a Honvédnál klubszinten már láttunk tőle: felépített egy csapatot. Ennek eredményeként egyszer csak elkezdtek jönni az eredmények. Megvertük idehaza Horvátországot, valamint Walest is, amelyek pedig nálunk magasabban jegyzett válogatottak; a horvátok egyenesen vb-ezüstérmesként érkeztek Budapestre.

Aztán jött a Nemzetek Ligája, amelyben megnyertük a csoportunkat, kivívva ezzel a legmagasabb, A-osztályos szereplés jogát. Pedig Törökország, Szerbia és Oroszország társaságában nem volt éppen sétagalopp-csoportunk ott sem. Az Eb-pótselejtező külön téma, hoztuk a „kötelezőt” Bulgária ellen – amelynél már önmagában az is mutatja a nagyívű előrelépést, hogy egyértelmű esélyesként utazhattunk a Vitosa lábához –, majd idehaza emlékezetes meccsen, az utolsó percekben fordítva vertük meg Izlandot, s vívtuk ki ezzel az Eb-szereplés jogát.

Káprázatos Európa-bajnokságot produkált válogatottunk

Az idei Európa-bajnokságot tizenegy meccsből álló veretlenségi sorozattal kezdhettük meg, igaz, ha a realitásokból indultunk ki, akkor a csoportbeosztásunk ennek ellenére is három vereséget jelzett előre számunkra. Mert hiszen aligha remélhettük, hogy az Eb-címvédő Portugália, a vb-címvédő Franciaország és az azt megelőző világbajnok Németország ellen igazán sok babér fog majd nekünk teremni.

A három Eb-mérkőzés azonban megcáfolt minden, előzetesen reálisnak tűnő prognózist. Egész egyszerűen megmutatta, hogy jók vagyunk. Van csapatunk! Méghozzá olyan csapatunk, amely megfelelő felkészítéssel – itt jön elő Marco Rossi kulcsszerepe – a legnagyobbakkal is versenyképes.

Pedig olyan világsztár-parádét láthattunk Budapesten, amelyhez foghatót egyszerre még talán soha. Ha megnézzük a franciáknak csak a kezdő csatársorát – Griezmann, Benzema, Mbappé –, láthatjuk, hogy milyen veretes névsor. És akkor egy Dembelé, vagy Giroud csak csere volt. Ezeknek a csillagoknak már a bemelegítésük is óriási élmény volt. Olyan játékos könnyedséget, olyan hihetetlen magabiztosságot, ami árad belőlük, ahogyan a legkisebb erőlködés, izzadtságszag nélkül trükköznek, ahogyan ragad a labda hozzájuk cicázáskor, passzolgatáskor, nem mindennap láthat az ember.

A meccs magyar hőse, „Fityó”, azaz Fiola Attila indul rohamra a Magyarország–Franciaország Eb-csoportmeccsen, a Puskás Arénában. A szerző felvétele

És ezek ellen az igazi világsztárok ellen a mieink azonnal felvették a kesztyűt. Egyetlen pillanatra sem játszottunk alárendelt szerepet. A franciák és a portugálok is talán hamarabb kerültek helyzetbe, mint mi, több lehetőségük is volt, mert az ő játékosainak veleszületett zsenialitása többször is megvillant. Ám a mieink az esetleges képességbeli hátrányokat maximálisan kompenzálták küzdeni tudással, elszántsággal, megalkuvást nem ismerő hozzáállással.

Mind a portugál, mind pedig a francia kapitány kiemelte a mérkőzés után, hogy a vártnál sokkal többet láttak csapatunktól, sőt, Didier Deschamps nyíltan kimondta, hogy a magyar válogatott jobban alkalmazkodott a körülményekhez, jobban akart, mint az ő csapata. Egy játékosként és edzőként egyaránt világbajnok szakembertől ez hatalmas elismerés.

Ami pedig a Németország elleni meccset illeti, az ott mutatott játékkal a csapat feltette a koronát a már addig is kimagasló teljesítményére. Mindent elmondott a mérkőzésről, amikor a német egyenlítés után a hazaiak húzták az időt, majd a lefújáskor úgy örültek az iksznek, mintha egyenesen Eb-döntőt nyertek volna.

Itt kell visszakanyarodni írásom elejére, a 2010. május 29-én lejátszott meccsre. A magyar csapat ugyanis egész egyszerűen eltüntette azt a szakadéknyi különbséget, amely tizenegy évvel ezelőtt még ott tátongott a két nemzeti válogatott között.

A magyar szurkolókra az egész világ rácsodálkozott

Külön említést érdemel a hangulat a nézőtéren, és mindaz, amit ez a csapat a közönségnek adott és ad. Már a portugálok ellen is lenyűgöző volt a Puskás Aréna atmoszférája – aki ott volt, annak egészen biztosan életre szóló élmény –, de nyilván alapvetően befolyásolja a nézőtéri hangulatot az eredmény. Ily módon a franciák elleni találkozó talán még felejthetetlenebb lett a hangulatot tekintve is. Igaz, a portugálok elleni vereség után is ugyanúgy volt a végén közös Himnusz-éneklés és vastaps, de mégis más egy 0–3 után bandukolni kifelé, és más akkor, amikor a regnáló világbajnok, a szinte minden poszton világklasszist felvonultató franciák ellen 1–1 a vége.

Itt kell megjegyezni, hogy a világbajnok ellen elért 1–1 után a szép számú francia szurkolótábor is vastapsban részesítette a tiszteletkört sétáló magyar válogatottat. Az övéik a lefújás után rögtön beviharzottak az öltözőbe, de a szurkolók maradtak és lelkesen megtapsolták a mieinket, ami ugyancsak nagy elismerés volt csapatunk felé.

Szurkolótáborunk élőképe a Magyarország–Portugália mérkőzésen, a Himnusz alatt. A szerző felvétele

Sokszor leírtuk, leírjuk, hogy a miénk a legvarázslatosabb szurkolótábor, de ez után a két meccs után ezt hatványozottan elmondható. Ráadásul immáron a focimeccseken is „elhokisodott” a táborunk. Az állandó hokimeccsre járók megerősíthetik, hogy a magyar jégkorong-válogatott meccsein lehetett először azt tapasztalni, hogy szív-lélek szurkolás van, megállás nélkül űzi-hajtja a tábor a csapatot, és minden megoldást, próbálkozást vastapssal jutalmaz az Ezerfejű Cézár! Egy bodicsekért vagy egy emberhátrányban kiütött korongért is vastaps jár jéghokisainknak. Ez a focimeccseken bizony sokáig nem így volt, ott azért anyázás, fütyülés, a sajátjaink szidása is napirenden volt, egy-egy hiba után olykor alaposan leszedték a keresztvizet a saját emberünkről is. Most, a két hazai Eb-meccsen egyszer sem hallottam ilyet, csak azt, amit a hokin lehet tapasztalni. Minden becsúszás, szerelés, labdakivágás, önfeláldozó bevetődés ötvenöt-hatvanezer ember vastapsát hozta magával, nem is beszélve arról, ha bátor megindulás, előretörés, támadás történt, amit főleg a franciák ellen, illetve a portugál meccs második félidejében lehetett látni.

A szurkolók hozzáállásában bekövetkező gyökeres fordulat a csapat és Marco Rossi együttes érdeme. Az, amit ez a csapat az elmúlt időszakban felépített, önmagáért beszél. Újra megtanultunk győzni. Újra megtanultunk fegyelmezetten játszani. Újra tudnak a játékosok egymásért küzdeni, és látszik rajtuk, hogy szentként tisztelik a címeres mezt.

Marco Rossi azt adta útravalóul fiainak az Eb előtt, hogy szerezzenek örömet ennek a népnek. Ez igazolja, hogy kapitányunk olaszként is magyarrá lett, mert pontosan érzi, hogy mit jelent a magyar népléleknek a futball és a focink sikere. Mindezek után magától értetődő, hogy a közönség is azonnal vette a lapot, és olyan szeretetözönt zúdít a válogatottra, amit nagyon jó látni, tapasztalni és amelyre a jövőben is lehet majd építeni.

Divatos szóval élve, ez egy klasszikus win-win sziutáció, amelyben tényleg mindenki nyer. A csapat elképesztő plusz energiákat meríthet a nézőtérről érkező szurkolásból, azzal, hogy a közönség együtt lélegzik a csapattal, a nézőközönség pedig nem csupán sport-, de igazi közösségi élménnyel is gazdagodik egy-egy ilyen meccsen.

A közös szurkolás élményén túl, ahol mindenkit egyesít a cél: szorítani a válogatott sikeréért, a nemzethez tartozás érzésével is megajándékozza a nézőket, amelynél a siker önmagától is jelentős nemzeti öntudattöbbletet hoz mindenki lelkébe. A Franciaország elleni meccs után általános témát jelentett, hogy sikerült pontot csenni a világbajnoktól. Egyszerre volt hatalmas sportszakmai siker és csodálatos közösségi élmény, amelyhez természetesen jókora nemzeti büszkeség is csapódott.

A magyar válogatott következő nagy célja a vb-kijutás lehet. Ebben a csapatban benne van ennek a lehetősége is!
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A vb-kvalifikáció lehet a következő nagy cél

Érdekes, sajátos helyzetben van most a magyar válogatott. A jól sikerült nagy tornák után gyakorta leereszt egy-egy csapat, de legalábbis bekövetkezik egy szükségszerű visszaesés. Miután a mögöttünk hagyott Eb-n csapatunk minden várakozáson felül szerepelt, arra kell majd maximális figyelmet fordítani, hogy ez velünk ne történjen meg.

Az Európa-bajnokságon mutatott játékkal, akarással és küzdőszellemmel ugyanis meglehet az esélyünk arra, hogy 1986 után ismét sikerüljön kijutni a világbajnokságra. Csoportunk még teljesen nyitott, és az Eb-n produkált teljesítménnyel Anglia ellen is lehet esélyünk a pontszerzésre, amellyel lépéselőnybe kerülhetünk majd vetélytársainkkal – elsősorban Lengyelországgal – szemben.

A vb-selejtezők azonban csak szeptember elején folytatódnak. Addig örüljünk annak, hogy a magyar válogatott ennyi örömet adott nekünk, ilyen ragyogóan teljesített az Európa-bajnokságon!

Magyarnak lenni mindig büszke gyönyörűség, de most magyar futballszurkolónak lenni is az! Köszönjük, Fiúk!

Vezető kép: A magyar szurkolótábor ünnepli Fiola Attila gólját a Magyarország–Franciaország Eb-csoportmeccsen a Puskás Arénában. A szerző felvétele