„Nem akartuk felizgatni a lakosságot” – magyarázta a valódi, nem fiktív Virág elvtárs a Csernobilban történt katasztrófával kapcsolatban. Virág András 1986-ban a cenzúra egyik legfőbb szervének, a Tájékoztatási Hivatalnak a főosztályvezetője volt, és minden erejével azért küzdött, hogy a sugárzásmérés ne látszódjon a tévében. A saját történetükben a hős szerepét alakító tévések szerint Virág egészen tragikomikusan viselkedett, de ez nem akadályozta meg őt és a Hálózatot abban, hogy alig két évvel később már Virágot jelöljék a médiaátmentés egyik legfontosabb vállalata, a Reform Kiadó élére. A kommunista, posztkommunista tragikomédiában mások is hozták a szerepüket: a Párt nem hagyta, hogy a május elsejei propaganda-felvonulás elmaradjon, senkit sem érdekelt, hány ember halhatott volna meg pár nappal Csernobil után. Az összeterelt embereket maga Berecz elvtárs nyugtatta, elmesélve, hogy semmi különös nem történt Csernobilban, kár lenne a pánikért.
Akik beszélhettek Csernobilról
Ha tudjuk, és alapvetésnek vesszük, hogy a nyolcvanas évek sajtójában szinte minden ki volt számolva, és a szelepekkel, bátrabb írásokkal, riportokkal is tudatosan játszottak, akkor egészséges kétkedéssel és közép-európai cinizmussal fogadhatjuk a következő történetet. Azt a hőskölteményt, amelyet a 168 óra előző cikkünkben már idézett 1996-os cikke felelevenített.
Ebben bukkan fel Virág elvtárs. Azaz Virág András, a Tájékoztatási Hivatal akkori főosztályvezetője. Az írásban bemutatott “bátor” Hírháttérben persze a 168 óra későbbi főszerkesztője, Mester Ákos is benne volt, így nyilván egészen pontosan emlékezett az 1986-os „csörtére”.
A Hírháttér és a korrekt tájékoztatás
„1986 májusának harmadik csütörtökén az akkoriban rendkívül népszerű tévéműsor, a Hírháttér nagy vállalkozásba fogott: igyekezett alaposan körüljárni a ʼsajnálatos csernobili eseményekʼ magyarországi következményeit és korrekt tájékoztatást adni a hazai lakosságot fenyegető veszedelmekről – röpített vissza a múltba a 168 óra. –
[…] a Hírháttér szerkesztői ragaszkodtak a tájékoztatáshoz, mi több, az adatokhoz, így – tévéelnöki és nyilván MSZMP polbiz engedéllyel – műsorra tűzték a Csernobil-témát.
Megátalkodottan ragaszkodtak ahhoz is, hogy Budapest belterületén, lehetőleg a legforgalmasabb helyek egyikén egyenes adásban, a nézők szeme láttára ketyegjen egy sugárzásmérő műszer, hiszen ha tényleg veszélytelen a dózis, akkor nincs mit takargatni, ha pedig veszélyes – akkor az is derüljön ki…
Az esti adás előkészületein már a stúdióban lévő szerkesztők, valamint a ʼhelyszínenʼ, azaz a Roosevelt téren rendezkedő riporter (Feuer András), mély megdöbbenéssel észlelték, hogy a késő délutáni órákban teherautónyi kiskatona jelenik meg a Lánchíd tövében, vízcsapot keres és nagy erőkkel kezd a Magyar Tudományos Akadémiától a Forum szállóig terjedő füves terület locsolásába, majd a kilocsolt víz ʼlemosásábaʼ.
Virág elvtárs saját testével óvta a hazugságot
A két stáb egyszerre kiáltott volna renonszot, de hangjuk elakadt az akkor már a stúdióban, illetve a rendezői vezérlőben magasodó főosztályvezetőben (Virág András), aki közölte, hogy a Tájékoztatási Hivatal ellenzi az ilyen önállóskodó akciókat. Az esti műsorvezető (Győrffy Miklós), csak annyit mondott: ilyen nincs.
Persze a műsorvezető is tévedhet olykor. Mert nem csak ʼilyenʼ volt, hanem még ʼilyenebbʼ is az adás folyamán.
Virág András ugyanis elhatározta, hogy csak a testén keresztül kerülhet képernyőre a Roosevelt téri helyszín, azon belül pedig a derekasan ketyegő nanométer, amely ráadásul háromféleképpen (skálán, digitálisan és nyomtatásban) szolgáltatta a pillanatnyi adatokat – mármint sugártalanítási nagytakarítás után. A nagymosás persze nem maradt hatástalan: a készülék folyamatosan 203 körüli értéket mutatott – a normál háttérsugárzás ʼaligʼ háromszorosát – úgyhogy pánikra nem volt oka senkinek. Virág Andrásnak sem lett volna, de biztos, ami biztos alapon utasította a vezérlő műszaki személyzetét, hogy ne adjon közeli képet a műszerről.
Ez már kicsit sok volt a Hírháttér rendezőjének (Kígyós Sándornak) is. Az adás ötödik percében ʼna, akkor innentől kezdve rendezze a műsort a Tájhív!ʼ felkiáltással elhagyta a rendezői széket, el a vezérlőt, a stúdiót, és el az épületet”.
Mérés. Korabeli fotó a 168 órában / Forrás: Arcanum
168 óra hősi eposza „saját magáról”
Hősies riportereket és újságírókat látunk magunk előtt.
Mintha egy izgalmas politikai thrillert néznénk. Győrffy Miklós szerepében Robert Redford – vagy valami ilyesmi. Az utolsó jelenet főszereplője Kígyós Sándor, ez már neki is sok, nem törődve semmivel, feláll és otthagyja ez egészet a fenébe. Felemelő történet: csak sajnos nem igaz. 168 órának egy későbbi számban maga Kígyós cáfolta. Elmondása szerint „már be sem ment a stúdióba, mert a Televízió aulájában találkozott Virág Andrással, aki lebeszélhetetlen volt a műsor ʼkontrolállásárólʼ.”
A megbízható Kígyós Sándor
Képzelhetjük, milyen hatalma volt Virágnak, ha a bizalmi embert, Kígyóst is lesöpörte a terepasztalról (vagy sakktábláról).
Pedig ő sem volt akárki: Kígyós benne volt abban a különösen megbízható forgatócsoportban, amely 1975 és 1985 között bejárta a világot, és az ott élő magyarokról 26 filmet forgatott. A négyfős brigádot (Radványi Dezső szerkesztő, Butskó György operatőr, Srankó Géza gyártásvezető és Kígyós) az ÁVH-s Radványi vezette. Bizonyíthatóan a hírszerzésnek (is) dolgoztak.
Amikor később, már a csernobili játszmázás után, 1987-ben Izraelbe mentek, maga Harangozó Szilveszter, a BM III. Főcsoportfőnökségének vezetője engedélyezte a hírszerzési akciót.
Kígyós Sándor / Fotó: MTI
Nem izgatták a lakosságot
Bár Virág ebben az összeállításban már nem szólalt meg, a 168 óra 1993-as cikkében („Sugárzó arccal – Csernobil felhője a felvonulók fölött”) még magyarázhatta a bizonyítványt:
„A csernobili reaktorbaleset az esetleges magyarországi hatásai miatt rendkívüli eseménynek számított. Ezért olyan döntés született illetékes kormánykörökben, hogy az ezzel kapcsolatos tájékoztatást a Tájékoztatási Hivatalon keresztül kell megoldani” – mondta el a hivatalos verziót. Majd a riporter kérdésére („Milyen úgynevezett tájékoztatáspolitikai irányelveknek kellett akkor megfelelniük?”) ezt válaszolta:
„Például annak, hogy amennyiben a helyzet nem indokolja, ne izgassuk fel fölöslegesen, a szükségesnél nagyobb mértékben a lakosságot. Nos, nem mi izgattuk fel, hanem maga az esemény. Lényegében nekünk, ha a tájékoztatási munkát szűkebb értelemben vesszük, minden energiánk arra összpontosult, hogy megőrizzük a lakosság nyugalmát, s ne törjön ki pánik Magyarországon.”
Ezt az üzenetet a „képalában” [a fotó alatti szöveg] is megerősítették (nyilván Virág beleegyezésével): „Nem mi izgattuk fel a lakosságot, hanem maga az esemény”.
Nem mi / Fotó: 168 óra / Arcanum
Berecz János feltűrt ingujja
Bár ezekben a napokban kevesen tudtak a katasztrófát követő veszély mértékéről, a május elsejei felvonulás természetesen nem maradhatott el. A diktatúra egyik kedvenc ünnepéről beszélünk, amely 1957 óta különösen kedves volt az elitnek. Akkor sikerült több százezer embert a Hősök terére parancsolniuk, hogy bebizonyítsák: a Magyar Népköztársaság túl van az „ellenforradalmon.” És közben csendben, rendben akasztották a forradalom hőseit.
A 86-os majális egyik kulcsfigurája az a Berecz János volt, aki történetünkben többször felbukkan majd, és aki elmondhatja magáról, hogy mind első felesége, mind az egyik lánya szigorúan titkos tiszt volt. A testvére pedig a III/III. tisztje.
[Ezt a történetet könyvemben is kifejtettem, ahogyan ebben a cikkben is megírtam korábban. Amely továbbra is elérhető a nagyobb könyvesboltokban, de a kiadó oldalán, de a Librinél, a Bookline-nál és a Líránál is megrendelhető.]
Berecz, a “paraszt Révai”
Most térjünk vissza Berecz Jánoshoz. Ő az 1986-ot megelőző évek egy részét a Népszabadság élén töltötte, onnan „tért vissza” a politikába. Egészen pontosan akkor, amikor 1985-ben az MSZMP Központi Bizottságának ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkára lett. Vagyis agitprop-vezér. A nyilvánvalóan erősen szovjet hátterű Berecz ebben az időszakban vált a párt egyik legbefolyásosabb politikusává. Ekkor már Kádár János egyik bizalmasának számított.
Mások annyira nem kedvelték, az 1986-as Írószövetségi gyűlésen Csoóri Sándor író Révai Józsefhez, a Rákosi-diktatúra rettegett kultúrpolitikusához hasonlította. „Két hozzászólást még mindenképpen ki kell emelni. Az egyik Csoóri Sándoré, aki szerint Berecz fegyelmezetten ugyan, de a fenyegetés légkörét teremtette meg, s ʼparaszt Révaikéntʼ viselkedett” – írták erről a Hitelben. Berecz elvtárs – akin rajta ragadt a „paraszt Révai” gúnynév – a rendszerváltozás után több könyvet jegyzett (az egyikre már utaltunk), egyikben kitért Csernobilra is, természetesen önmagát mentegetve.
A Veszprémi Napló 2003-ban egy az egyben megjelentette az ő narratíváját: „Berecz lapunknak kijelentette, veszélyes volt a helyzet, hiszen április 26-án volt a robbanás, így az ország készült a május elsejei ünnepségekre. Marjai [József] kezében volt a döntés, végül ő engedélyezte a felvonulást, mert azt a hírt kapta, aznap még nem érhet el hozzánk a sugárfertőzött felhő.
Berecz aznap a Városligetben Népszabadság-fórumot tartott, ingujjban beszélgetett az emberekkel. Nyugodtan ült a napon, bízott a magyar szakértőkben. Azt beszélték meg Marjaival, ha rossz hírek érkeznek, azt egy küldött közli vele. Neki az lett volna a dolga, hogy kérje meg az embereket, azonnal menjenek haza – ugyanakkor nyugtassa is meg őket –, és figyeljék a híradásokból, mit kell tenniük.”
Integetnek. 1986. május elseje / Forrás: Fortepan.hu, ad.: Ebner
Szó sem lehetett az ünnep lemondásáról
Gyönyörűen, filmszerűen hangzik ez is. Berecz elvtárs magát nem kímélve leszáll a néphez és megkéri őket a távozásra. És talán arra, hogyha hazaérnek, mindenképpen mossák meg a zöldségeket, de ezúttal jó alaposan! [Ez volt a magyarországi védekezés akkoriban.]
A Polgári Védelem tisztjei 1990-ben valamiért máshogyan emlékeztek: „Emlékszem, akkor, 1986. május elsején éppen én voltam az ügyeletes tiszt. Megkaptam a pontos mérési adatokat, ezek eléggé riasztóak voltak. Azonnal jeleztem a politikai vezetésnek hányadán állunk, sőt, mindjárt javasoltam is, fújják le a hagyományos május elsejei felvonulást, mert ilyen sugárveszélyben ekkora tömegnek nem szabad kimennie a nyílt utcára.
Válaszképpen irgalmatlanul ledorongoltak, minek keltek pánikot, csak nem képzelem, hogy most majd elkezdjük riogatni az országot Ha ezek az adatok nyilvánosságra kerülnének, még az idegenforgalmunk is megcsappanna, turistacsoportok mondanák le magyar- országi útjaikat a sugárveszély miatt…”.
„Ki mondta ezt?” – kérdezte a riporter, Pilhál György.
„Marjai József, az egyik akkori miniszterelnök-helyettes mondta ezt nekem telefonon. Sőt valamivel később személyesen felrohant ide, a parancsnokságra, és ugyanezt elmondta. No, nem ilyen szelíden persze … Közben meg Berecz János a tribünről nyugtatgatta az embereket, hogy nincs semmi baj, vonuljanak csak nyugodtan.”
A képen a hálózati tudósító Kulcsár István (volt moszkvai stb. tudósító) és Berecz János / Forrás: Fortepan.hu, ad.: Szalay Zoltán
És Virág elvtársból reformer lesz!
Csernobilt, ahogyan mindent, hamar elfelejtettük. A nyolcvanas évek vége felé a rendszerváltozás szellője már igencsak érezhető volt, ideje volt ruhát, zubbonyt cserélni. Készültek a fő- és középkáderek, tsz-elnökök, szt-tisztek és impexesek. Csinosítgatták magukat a tükör előtt, kiöltöztek a békés átmenetre (a korszak felülről sugárzott jelszava), azaz a békés átmentésre. A legfontosabb dolgok persze a függöny mögött történtek. A Magyar Közlöny 1987 végén írta meg, hogy megszűnik az 1954-ben megszervezett, addig szinte mindenható Tájékoztatási Hivatal (TH). Érdemei elismerése mellett visszahívták a TH utolsó elnökét, Bányász Rezsőt. Bányász kellemes, külszolgálati munkát kapott: 1988 és 1990 között Magyarország ottawai nagykövete lett.
Egy ilyen diplomáciai álláshoz a kommunizmusban hálózati bekötöttség kellett, ezzel Bányász esetében biztosan nem volt probléma. A kérdés amúgy nagyjából arról szólt, hogy valaki a belügyi hírszerzéshez (Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökség) vagy a katonai hírszerzéshez (más néven katonai felderítés, az MNVK-2.) tartozott. Borvendég Zsuzsanna történész kutatásai szerint Bányászt az utóbbihoz sorolhatjuk, ő mozgatta az MNVK-2. megnyertjeit.
Virág elvtárs odapottyant a Reform élére
Bányász hű embere, a lakosságot „fel nem izgató” Virág is új állást kapott: a frissen – Virág elmondása szerint 1988 tavaszán – megalakult Reform Kiadó vezetője lett. Annak története, hogy ez a Reform előbb hogyan vett részt a Mai Nap, majd a Nap-TV elindításában már egy másik történet. Cikkben itt és itt írtam meg, teljes formájában meg a könyvemben olvasható.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS