A Hálózat nagy trükkje: A lázadó Kaput az állambiztonság cége adta ki – a média lenyúlásának története (4.)
Középen Berecz János, jobbra Grósz Károly / Fotó: Fortepan / ADOMÁNYOZÓ: SZIGETVÁRY ZSOLT
A KGB-hez köthető Siklósi Norbert élet-halál ura volt a magyar sajtóban a rendszerváltás előtt. És persze utána is fontos sakkfigura maradt. Siklósi sohasem tagadta, hogy Moszkvához lojális igazán, így irányította a Lapkiadó Vállalatot, amelyből a nyolcvanas évek végén megpróbálták kilapátolni a lehető legtöbb pénzt. Ekkor az állambiztonsággal megalapították az Interedition leányvállalatot, amely 1988-ban megjelentette a később legendássá vált Kapu című folyóiratot. Főszerkesztője Brády Zoltán lett, elmondása szerint Demján Sándor adott volna pénzt a lapra, és a Reform Rt. állt volna mögötte, de ő inkább Siklósi cégét választotta, akit pár éve is "vagány bolseviknek" nevezett. A később "rendszerellenes" Brády az ELTE ateista körét vezette egyetemistaként, aztán a Rádió és média futatott újságírója lett, a hetvenes évek közepén a Magyar Ifjúság propagandistája volt, Moszkvába utazott, május elsejéről lelkendezett, hogy aztán bűnügyi újságíró legyen belőle. Aztán jött a hírszerzéssel, Siklósival és az Intereditionnal megjelentették a Kaput.
Most, nyáron indult cikksorozatomban azt próbálom bemutatni, hogyan játszotta a saját kezére a magyar sajtót a rendszerváltás során a hatalom, az állítólagos “reform-bulvárlapokat” és az első “független” televíziót, a Nap-TV-t is elindítva. Mindenhol a Hálózat emberei, titkos munkatársak, egykori fő- és középkáderek. Az első cikkben azt tártam fel, hogy egy bizonyos Virág elvtárs (Virág András) vezetésével, a Demján Sándor vezette Magyar Hitelbank pénzéből hogyan indították el a Reform Rt.-t, amely előbb a Reformot, majd a Mai Napot is kiadta. Második cikkem a Nap-tv-ről szólt, amit ugyanez a társaság (Mai Nap Rt.) jegyzett a Bokor László munkásőr-tévés vezette MOVI-val. A Nap-tv főszerkesztője Székely Ferenc lett. Eleinte minden rendben ment, de elfogyott a pénz, és ekkor érkezett meg Gyárfás Tamás, aki az amerikai-magyar bűnöző, Bodnár György pénzét hozta. Erről szólt harmadik cikkem, illetve arról, hogyan is működött ez a klán, benne Gyárfással, Bodnárral, Vitray Tamással, Békesi László pénzügyminiszterrel, és a szintén Bodnárhoz köthető Várszegi Gáborral és Fenyő Jánossal. Most egy másik szálat kezdek felfejteni, a főszereplője a médiacár Siklósi Norbert, a belügyi hírszerzés és a hozzájuk köthető lapok. A Kapu történetével kezdem. Hosszú és szövevényes lesz.
„Nem nosztalgia ez, hanem az emlékezés meghökkentő azonossága: hogy milyen főnök, micsoda vezérigazgató volt! Vezér? Ugyan! Egyszerű ember, de utánozhatatlan vezető, eszményi munkatárs”
– e fennkölt szavakkal búcsúztatta Balog János, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Örökös Tagok Testületének elnöke 2008-ban régi barátját és harcostársát, Siklósi Norbertet, a MÚOSZ egykori főtitkárát. Az egykori médiacézár temetésén az azóta elhunyt Balog és Németh Péter, a Népszava akkori főszerkesztője tartott beszédet, természetesen utóbbi is méltatta.
Az „eszményi” Siklósi Norbert valójában élet-halál ura volt a sajtóban a rendszerváltás előtt, de utána is meghatározó tényező maradt, akit azóta is kitartóan magasztalnak azok, akik igazán hálásak lehettek neki. A fiatalok számára ma már teljesen ismeretlen egykori főkáder a szovjet titkosszolgálat embere volt, a KGB-hez való kötődését Borvendég Zsuzsanna kutatásaiból ismerhettük meg igazán.
Siklósi a KGB alá tartozó Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) vezető embere, alelnöke és kincstárnoka volt, aki itthon is példátlan karriert futott be. A kommunista párt üdvöskéjét 1950-ben vezényelték a mezőgazdaságból a sajtóhoz, egészen pontosan a propaganda legfontosabb szócsövéhez, a Szabad Néphez. Később, 1954-től 1958-ig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál dolgozott, ekkor választották meg a MÚOSZ főtitkárává. „Ebben a minőségében nem egy, rendszerellenesnek minősített cselekedetért kizárt újságírót segített vissza a hírlapírói pályára” – írták 1994-ben a MÚOSZ lapjában (Magyar Sajtó) a születésnapjára időzített méltatásban, de ez a szöveg a történelemhamisítás iskolapéldája. Mert lehet, hogy voltak, akiket „megmentett” (nyilván akkor, ha az illető „jó kommunista” volt), de amúgy egészen sötét szerepet játszott a megtorlásban.
Siklósi "életrajzából" kimaradt, hogy a forradalom és szabadságharc után éppen ő vezényelte le a magyar sajtó „megtisztítását”. Siklósi a diktatúra kormánybiztosaként számolt le az ellenséges elemekkel, az Írószövetséghez és a MÚOSZ-hoz is őt küldték „takarítani”.
„Vezetésével kezdődött meg a MÚOSZ tagságának felülvizsgálata 1957 augusztusában – írta Pór Edit 1997-es tanulmányában. – A következő év márciusáig a felülvizsgáló bizottságok a 2500 MÚOSZ-tag közül 1886-ot igazoltak, 103 esetben döntöttek a kizárás és 90 esetben büntetés kiszabása mellett. Az 1956 óta eltelt hónapok folyamán mintegy 800 újságíró távozott önként (a pályát vagy országot elhagyva), s 122, többségében újsütetű újságíró várt még felülvizsgálatra.”
A rendszerváltás után már lehetett erről szabadon (szabadabban) írni, ezek szerint Siklósi bőrkabátos emberekkel vonult be, és lefoglalt minden fontos iratot, amit a perekben később fel is használtak. „És, hogy az Írószövetség elnökségi ülésein vagy másutt mikor, kik szólaltak föl, nyilatkozhattam erről is, hiszen tudtam, elém tárták: a Szövetség teljes erre vonatkozó gyorsírásos anyagára rátettek a kezüket Siklósi Norbert bőrkabátosai székházunk januári elfoglalásakor – fölösleges, de nem is célszerű tagadni <...>” – írta erről Lakatos István költő, író a Kortársban. (Periratok, 1957/58 – I. rész).
Szintén a Kortársban jelent meg Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség... című tanulmánya, az elénk táruló kép ugyanaz: „Illyés Gyulát január 17-én kora délután hívta fel telefonon Veres Péter: >A nagy újságot tudod már?
Kormánybiztos jött ki – a neve Siklósi Norbert – öt detektívszerű emberrel.
Az iratokat lefoglalták, az alkalmazottakat hazaküldték (kétheti szabadságra), az ajtókat lepecsételték.<<…> A Csillag-munkatárs, írószövetségi alkalmazott Fodor András azt is följegyezi: mi történt az író- szövetség épületében január 17-én. >Faragó Rézi jelenti, hogy megérkezett az írószövetségbe is a kormánybiztos, Siklósi Norbert. Rézi elrészletezi, hogy szállta meg S. N. az írószövetséget.
Két ember a kapu előtt, kettő a tépcsőházban, kettő az előszobában várakozott. Népköztársaság-ellenes tevékenység vádjával (ahogy az újságban is olvasható) lepecsételték a titkárságot<”.
Siklósival olyannyira elégedettek voltak, hogy – ahogyan az Borvendég Zsuzsanna Újságírásnak álcázva című művéből kiderül – 1968-ban őt küldték Csehszlovákiába, hogy az ottani újságírók megfegyelmezésében is segítsen. Előtte – 1966-ban – neki köszönhetően intézményesült, hogy a MÚOSZ mindenkori főtitkára alelnöki és kincstárnoki pozíciót kapott a KGB-s NÚSZ-ban. Ekkortól éppen ő.
Egy ilyen főkáder hálózati szerepét különösebben felesleges taglalni, és mivel – közvetve bizonyosan – a KGB-nek dolgozott, nem meglepő, hogy a szovjet titkosszolgálat közvetlen irányítása alá tartozó magyar katonai szolgálathoz, az MNVK/2-höz sorolhatjuk.
Borvendég Zsuzsanna szerint „megnyert” (az MNVK/2-nél nem voltak ügynökök) lehetett, a történész művében feltűnik Markotán alezredes, aki egy másik „megnyertjének” arról beszélt, hogy „míg szakmai vonatkozásban Siklósi Norbert volt közvetlen vezetője , operatív vonatkozásban viszont Siklósi Norbert tartozott közvetlen irányítása alá.”
Siklósi a Lapkiadóban is Moszkvát képviselte
Az egyre feljebb emelkedő Siklósit 1973-ban nevezték ki a Lapkiadó Vállalat élére, amit (vagyis később az utódját, a Pallas Lap és Könyvkiadó Vállalatot) egészen a rendszerváltás hajnaláig irányított. Karakterét, vezetési stílusát és kőkemény moszkvai hátterét színesen mutatja be kitűnő kollégám és jó ismerősöm, Zelei Miklós írásának (Többpártrendszer a Kádár-korban, megjelent és olvasható a Korunkban) következő részlete:
„<...> És emeljük be ide egy másik életrajz részletét is, Vlagyimir Krjucskov (1924-2007) tábornokét, aki 1978-1991 között a KGB vezetője volt, először elnökhelyettesként, majd elnökként; 1954-1959 között pedig a szovjet nagykövetség harmadtitkáraként Magyarországon szolgált <…>
Krjucskov is kiválóan tudott magyarul, hazánk iránti érdeklődése pedig soha meg nem szűnt. Közeli ismeretségben volt Siklósi Norberttel is, ha Pesten járt, belátogatott hozzá a Lapkiadóhoz.
Az első emelet volt a vezérigazgatói szint, ott nyílt és csukódott az iroda, a titkárság és a hatalmas előszoba, ebben üldögéltek sorukra várva a madarak: mellékállásért, fizetésemelésért, lakásért, soron kívüli gépkocsi-kiutalásért instanciázva. Várakoztak, beszélgettek, pletykálkodtak. Krjucskov pedig, kerülve a protokollt, beült közéjük, újságjába temette arcát, és várt.
Két nagy sajtóvállalat volt akkoriban, hiszen a párt- és az állami feladatok pontosan elkülönültek egymástól – azon belül persze, hogy egyáltalában nem... A Lapkiadó volt az állami vállalat. Átellenben pedig, a Blaha Lujza tér túloldalán, a Népszabi székházban a Hírlapkiadó, az egypárt kiadóvállalata fungált. Közös gondjuk volt a papír is. Valósághíven mondva: a papírhiány. A pártközpontban, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában a papírkontingens elosztása ügyében gyakorta kellett munkamegbeszélést tartani.
Kinek jusson a papír?
Kinek jusson több?!
A korszak alapelve szerint: a párt alkotmányba foglalt vezető szerepének megfelelően – a Hírlapkiadónak! De nem volt ez ilyen egyszerű. Hiszen az állami vállalatot vezette a nagyhal, Siklósi Norbert. Furmánykodott hát a hírlapkiadós vezérigazgató, hogy >a Siki
– De hát, elvtársak, én a pártot képviselem!
– Melyik pártot? – kérdezte a Siki.
– De Siklósi elvtárs! Éppen te kérdezed? Hát melyik pártot?...
– Mert én a Szovjetunió Kommunista Pártját képviselem – döntötte el a küzdelmet és zárta le a vitát Siklósi”.
Siklósiék megalapították az állambiztonsággal közös cége(ke)t
Ilyen érvekkel nehéz vitatkozni. Siklósi Norbert irányította tehát a Pallast (egykori Lapkiadót) a nyolcvanas évek végén is, amikor 1987-ben a vezetésével megalapítottak három leányvállalatot (Magyar Média Reklám és Propaganda Szolgáltató Leányvállalat, Interedition Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat és a Delta Szaklapkiadó és Műszaki Szolgáltató Leányvállalat), amelyeknek komoly szerepet szántak a vagyon- és hatalomátmentésben.
Az Interedition vezetője maga Siklósi lett, a Delta élére jó ismerőse, a katonai szolgálat embere került.
„A Delta főigazgatója Budai Ferenc, az MNVK-2 tisztje volt, aki már a hetvenes évektől kezdve részt vett az Interpress Vállalat üzleti tevékenységében, vagyis legalább egy évtizedes kapcsolat fűzte Siklósihoz, az Interedition cégjegyzésre jogosult vezetői között pedig Siklósi mellett megtaláljuk Griga Ferencet, aki szintén a katonai hírszerzés embere volt” – írta erről Borvendég Zsuzsanna A médiacár nagy titka című művében. A Delta értelemszerűen műszaki kiadványokat, folyóiratokat, lapokat adott ki, legismertebb lapja az Autó-Motor volt.
Elindul a Kapu, kiadója az Interedition
Egy évvel a leányvállalatok megalapítása után, 1988 őszén megjelent a Kapu első száma. A korszak emblematikussá vált újságja a következő szöveggel csalogatta az olvasókat: „Független kulturális és közéleti folyóirat” – írták a címlapon.
A lap főszerkesztője Brády Zoltán volt, kiadója a Siklósi-vezette Interedition. Még ebben az évben – 1988 – a belügyi hírszerzés ( III/I. Csoportfőnökség) megvásárolta a magyar emigráció egyik neves kiadóját, a müncheni Újváry Griff Kiadót. Létrejött a Griff Kontinent Kft., résztulajdonosa az Interedition lett – Siklósival az élen –, és a szerződés titkos záradéka szerint a bevételek egyharmada a hírszerzést illette (!), mivel a tőkét is ők adták.
„Hivatalosan két tulajdonos jegyezte a társaságot: az Interedition mint jogi személy és egy külföldi állampolgár, Molnár János. Molnár egy NSZK-ban élő magyar emigráns volt, aki évek óta jelentéseket adott a BM III/I. Csoportfőnökségnek, pontosabban tartótisztjének, Dalmady Györgynek.
A vállalkozás működését biztosító pénzügyi hátteret kizárólag a BM szolgáltatta, ugyanis a két hivatalos tulajdonos csak ingó és ingatlanapporttal járult hozzá az alaptőkéhez. Siklósi Norbert a Pallas tulajdonában levő ingatlant vitte be a vállalkozásba, amelyről a későbbi számviteli ellenőrzés megállapította, hogy tökéletesen szabálytalan volt. Siklósi a későbbiekben is felhasználta az állami kiadót arra, hogy a Griff Kontinentbe pénzt pumpáljon”– írta a fenti művében Borvendég.
Ez az Interedition adta ki a Kaput is. A Jel-Kép 1989/1-es számában hosszú interjút közöltek Brády Zoltánnal, aki a lap megalapításáról beszélt. „A Kapu valósággal berobbant a legkeresettebb folyóiratok közé, úgyszólván előzmények nélkül – írták a felvezető szövegben. – Brády Zoltán főszerkesztő terveiről csak szűk körben tudtak, a lapot egyetlen rádióriport ismertette előre.
Megjelenése után viszont az egész magyar sajtó a Kapuval, az ott fölvetett témákkal foglalkozott, hivatalos szerkesztők és hivatásos olvasók is élesen vitatták a benne közölt írásokat. A Kapu azonnal hiánycikk lett, >ügyeiről
„Miért független – és mitől?” – kérdezte a riporter. „Mindentől független. Azaz: csak anyagilag függünk, és csak az olvasóktól.” Mire a riporter: „Azért erre a függetlenségre már a második szám rácáfolt, mert az elsőben elkezdték közölni Ion Mihal Pacepa altábornagy, egykori román kémfőnök emlékiratait, de azonnal abba is hagyták. Mégis csak beavatkoztak a folyóirat életébe?” „Erre azt válaszolom, hogy a Stern is elkezdte közölni Pacepa-emlékiratait, és ők is csak egy részt tudtak megjelentetni. Meg kell mondanom, diplomáciai botrány lett az első rész közléséből. <…> De tervezzük Bartis Ferenc romániai börtönnaplójának kiadását is. A könyvkiadásból mi pénzt várunk, amivel a folyóiratot kívánjuk támogatni.”
„A >Kapu
„ A >Kapu
„A >Kapu
„Ki engedélyezte a >Kapu
„Engedélyt kértem rá, és miután a Demján-bank jóvoltából megvolt a kellő pénzügyi háttér, három nap múlva kezemben volt az engedély. Alig hittem a szememnek. Nem volt semmiféle >keresztapám<”.
Tanulságos beszélgetés. Természetesen, ahogyan a Reform, a Mai Nap és a Nap-tv, a Kapu is „független”, és már elsőre nagyot dobott: Pacepa emlékiratai korábban csak szamizdatban jelentek meg – egy másik jó ismerősöm, az állásából emiatt elbocsátott Jakab Lajos adta ki –, de már az első rész után leállították őket. Érdekes, hogy Brády szerint a Kapu is a Reform Rt. lapja lett volna, szintén Demján Sándor Hitelbankja állt mögötte, de főszerkesztő elmondása szerint valamiért kihátrált, és a Siklósi-féle Intereditiont választotta. De miért?
Az ateista körtől a Magyar Ifjúságig – Brády Zoltán portréja
Eljött az ideje, hogy bemutassuk Brády Zoltánt. A Wikipédia-oldala szerint (amit vélelmezhetően ő vagy valamelyik tisztelője szerkeszthetett, ahogyan az szokás) „Vajdahunyadon született 1940. július 5-én Brádi Sándor mozdonyvezető és István Erzsébet felszolgáló gyermekeként. 1946-ban szüleivel Erdélyből Miskolcra menekült. 1958-ban a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1958–1961 között vasutasként dolgozott a MÁV-nál. 1961–1966 között az ELTE BTK magyar–könyvtár szakos hallgatója, ezalatt az Egyetemi Lapok, majd a Népszabadság külső munkatársa, a Magyar Rádió társadalmi ösztöndíjasa volt. 1966–1968 között a Magyar Rádiónál dolgozott. 1968-ban szilenciumra ítélték, majd egy üzemi lap munkatársa lett. 1969–1973 között a Magyar Televízió szerkesztője volt”. Ez az az ottani életrajz első része.
Egy kicsit kiegészítem. Brády Zoltán nem átlagos hallgatója volt a kiválasztottak egyetemének számító ELTE-nek, hanem – az egyetem lapja szerint, amelynek szerzője, szerkesztője volt – az „ateista kör” titkára. Számtalan cikkben feltűnik a neve, de a legkülönösebb az, amelyben egyetemi társai egy névrokonával élcelődtek: „Nem is mondtad meg, hogy ilyen nevezetes papismerőseid vannak. – Nem mondtam, miért mondtam volna, hiszen ti is ismeritek, Brády Zolit, az ateista kör titkárát. – Ugyan, ne bolondozz, Erzsi. A Brády prédikál?!? – Nem csalás, nem ámítás, Brády Zoltán- prédikál. De szerencsére nem a mi Brádynk, hanem egy ismeretlen névrokona. Amióta felfedeztük, szegény Zolit az egész egyetem ezzel bosszantja.”
A szórakoztatónak szánt anekdota 1961-ben jelent meg, akkor, amikor elvileg elkezdte az egyetemet, egy évvel később már külön cikkben mutatta be „Az ateizmus kérdésének újabb irodalmát” a – hogy egy gyomorforgató, Lakat T. Károly negédes, napkeltés beszélgetéseit megidéző kifejezéssel éljek – „nyájas” olvasóknak.
Egy szintén 1962-es cikkben pedig egy olyan lányról írt, aki – saját fecsegése szerint – érdemtelenül jutott be az ELTE-re. Az írás célpontjára a szerző a hírhedt, az állambiztonság által megfigyelt Anna presszóban „ismert rá”, mintegy véletlenül:
„Kedves Milike!
Nyílt levéllel juttatom eszedbe ismeretlen találkozásunkat. Az Anna-eszpresszóban ültél, két negyvenes férfi társágában – mint később kiderült, apád jó barátaival. Ebben még nincs semmi érdekes. Feltűnő volt azonban a nagy hangon folytatott társalgás témája, amely másokat talán nem érdekelt, de engem felzaklatott és levélírásra késztetett.”
Gondolom, pár olvasóban felmerült a kérdés, hogy mit keresett ez a becsületes, kommunista fiú a hírhedt lokálban?
Brády Zoltán és Randé Jenő felfedezettjei
Brády már az egyetemi tanulmányai alapján műsorokat készített a Rádiónak, olyanokat mint a Munkásvonaton (1963, partnere Bán János, a tévé későbbi első moszkvai tudósítója), A vádlottak padján: az íróasztal (1964) és az „És az ön véleménye? Brády Zoltán és Pfeifer Pál műsora”. A felsoroltak mindegyike nagy ígéret volt, Bán életinterjúja szerint – amit Zelei Miklósnak adott – Pfeiferrel együtt fedezte fel őket Randé Jenő.
„<...> 1956 tavasza, találkozás Randé Jenővel. Zseniális újságíró volt, meg embernek is zseniális volt. A rádió New York-i tudósítója volt, csodálatos hanggal és kultúrával. Ő volt az, aki kijött 1956 tavaszán az egyetemre, és azt mondta, hogy miért ne lehetne bevinni a rádióba értelmiségi fiatalokat is. Mert abban az időben, finoman fogalmazva, nem ez volt a jellemző. Kiválasztott hármunkat, Böcz Sándort, akiből író újságíró lett, Pfeifer Pált, aki nagyon fiatalon öngyilkos lett és engem”.
Böcz Sándorról csak annyit, hogy ő a szerzője a Mit kell tudni a palesztinokról? című propagandakönyvnek, amely – ahogyan a diktatúra alatt Moszkva és csatlósai – természetesen kőkeményen Izrael-ellenes. Pfeifernek is jutott egy könyv, amelynek címe sokat ígér: „A nép nevében a kommün kikiáltatott”.
A legérdekesebb Randé említése, szintén Borvendég Zsuzsanna kutatásából tudjuk, hogy ő is a Hálózat kiemelkedő sakkfigurája volt. Sok évig ő vezette a Külügyminisztérium Sajtófőosztályát, Bányász Rezső akkor vette át tőle, amikor Randé Egyiptomba ment, de a legtöbbet az árul el erről a Bányász-Randé kettősről, ha megnevezzük a pozíció harmadik birtokosát: Batha Jenőt, az MNVK/2. alezredesét. Így megy ez – ahogy a néhai Kurt Vonnegut írta. Ahogy persze az is sokatmondó, hogy Randé a nyolcvanas években már a Magyarok Világszövetségének főtitkáraként bomlasztott.
Akit Randé kiválasztott, arra elvileg fényes karrier, és valószínűsíthető beszervezés várt. Bán János pályafutása a legérdekesebb. Miután Moszkvából visszajött (mint az éppen elindult tévé első tudósítója), a hétpróbás hírszerző-újságíró, Polgár Dénes (cikkem itt) vette maga mellé a híres-hírhedt A Hétbe, így a televízió egyik arca lett, hogy aztán a rendszerváltás időszakától egészen a kilencvenes évek közepéig (nyugdíjáig) a szegedi tévét vezesse... „Televíziós munkásságáért, 1998-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti fokozata kitüntetésben részesült”.
Ez a rövid is kitérő fontos volt, hogy bemutassuk, milyen illusztris társaságba került Brády Zoltán. A tehetséges riporter már nagyon fiatalon rádiójátékkal és filmmel jelentkezett, novellái, írásai, jegyzetei, riportjai folyamatosan megjelentek, nyugodtan mondhatjuk, hogy az évtized egyik nagy felfedezettje volt.
Bár az oldala szerint 1968-ban „szilenciumra ítélték” ebben az évben is sűrűn felbukkan a neve a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban, a Népszavában, a Népszabadságban, a Magyar Ifjúságban is, műsorát pedig – a műsorújság szerint – játszotta a rádió. Nagyot nem bukhatott: 1969-ben ő is a frissen elindult televízióhoz került – Bánból ekkor lett moszkvai tudósító –, ő a tévé szerkesztője lett. A hetvenes évek elejétől már a KISZ lapjánál, a Magyar Ifjúságnál is feltűnt.
Interjú a vietnami titkárral, majd diadalút Moszkvától Berlinig
Legérdekesebb cikkei 1975-ben jelentek meg. Amikor a „Dél-vietnami Felszabadítási Ifjúsági Szövetség” titkára, Le Van Binh Magyarországra látogatott, ő szólaltatta meg a lapnak.
Ugyanebben az évben többrészes sorozatot írt arról a kommunista, vagyis „nemzetközi autóstúráról”, amelyet a „felszabadítás”, illetve Berlin elestének harmincadik évfordulójára szerveztek – nyilván a szovjetek. „A győzelem zászlaja - a szocializmus zászlaja” – az állomások: Moszkva, Szófia, Bukarest, Budapest, Prága, Varsó és Berlin. „Április 17-én Moszkvából, a Vörös térről indult a karaván. A szocialista országok csaknem kétszáz tagú delegációja – nyolcvan feldíszített autóval – robogni kezdett” – írták.
Hazatérve gyorsan jelentkezett egy háromoldalas cikkel („Miénk a május”), amelyben a „dicső nap” történelmét foglalta össze. Az írást nagy propaganda-illusztrációk és plakátok díszítették, most csak a lezárását idézném:
„Az 1957-es májuson már minden lobogott, új erővel, csorbítatlan hittel. Úgy vonulunk, hogy nem kötelező. S lám, szinte szétfeszülnek a városok főterei.
Már nemcsak a munkások májusa e nap. Mindenki ünnepe, ki dolgozik nap nap után. A megvalósult ország ünnepe. A transzparensek más országok munkásait kiáltják, hogy legyen májusuk, hogy legyen tavaszuk, hogy a diadalmas vörös zászló úgy rikítson, mint a hajnalt köszöntő bíbor ég.”
Ez volt az a felvonulás, amelyet a diktatúra olyan aprólékos gonddal megszervezett, és amellyel Kádárék mindenkinek üzentek: MÚK (Márciusban Újra Kezdjük!) helyett hallgatás és megtorlás. A következő fotót is a cikkhez mellékelték, hogy lássuk is, milyen vidám volt ez a nap:
Ezt látva nem meglepő, hogy ő is benne volt abban a kiválogatott csapatban, amelyet az „ELSŐ MAGYAR SZOVJET IFJÚSÁGI BARÁTSÁG FESZTIVÁL”-on bevetettek. Íme a névsor: „TUDÓSÍTÓK: Avar Károly, Brády Zoltán, Dési Péter, Lukács Györgyi, Rege Sándor, Sáfrán István, Somfai Péter, Takács István, Varga László (Magyar Ifjúság), Vlagyimir Csernyisev. Leonyid Csirkov, Alekszandr Szabov, Robert Zajcev (Komszomoiszkaja Pravda) FOTÓRIPORTEREK: Ágoston István, Csuzi Zsuzsa, Kotroczó István (Magyar Ifjúság), Tyimofej Bazsenov (Komszomoiszkaja Pravda). ÖSSZEÁLLÍTOTTA: Hahn Péter”.
Összeállította: Hahn Péter, azaz „Orengo” titkos munkatárs, akiről egyik első cikkemet írtam meg.
A Kubától Moszkváig bevetett újságíró a hetvenes évek elejétől dolgozott a Magyar Ifjúságnál, és ott szemelte ki a hálózat, mert Hahn többet szeretett volna utazni és komolyabb beosztásra vágyott.
Ahogyan egy 1973-as jelentésben mondta róla az egyik meg nem nevezett munkatársa: „Mint kollégát, jól tájékozott, értelmes, munkáját jól ellátni képes emberként ismertem meg. <…> Elég keveset utazik, legalábbis nem többet, mint a lap más munkatársai, s ezt nehezményezi is”. Később a BM hírszerzése segített neki befutni, még egy amerikai ösztöndíjat is elintéztek a számára, majd közben beszervezték. A rendszerváltás után már a Népszava lapszerkesztőjeként esett át egy szánalmas átvilágításon. A felsoroltak közül Avar Károly is ismert név, Avar János öccséről van szó, a híres munkásőr-család tagjáról (cikkem itt), aki szintén szép pályafutással büszkélkedhet a rendszerváltás előtt és után.
Rovatom olvasóinak a hálózatos újságírók egyik iskolapéldáját, a Hahn karrierjét szinte pontról-pontra követő Somfai Pétert sem kell külön bemutatnom. Moszkvai tudósítói munka, etc., etc. Jobboldali elhajlással Sáfrán István sem vádolható, aki 1990 után a színészből lett mikroszkópos pojácáról, Heller Tamásról írt könyvet, de legérdekesebb Dési Péter neve.
Nem csak azért, mert Kisdobos becsületszavamra című emlékezését saját kiadója, a Minerva jelentette meg, hanem azért a szerepért, amit a rendszerváltás idején játszott.
Dési Péter, avagy Virág elvtárs jobbkeze
Dési 1988-ban a korábbi cikkemből megismert Reform Rt. vezérigazgató-helyettese lett, de a kilencvenes évek elején már vezérigazgatóként tüntetik fel, és nem csak ott: ő a Mai Nap Rt. igazgatója is egyben (Rupert Murdoch érkezésével szorítják ki a pozíciójából). Komoly hatalom és álláshalmozás együtt.
A MÚOSZ lapjának 1991-es nyilvántartása szerint számtalan lap mögött ő és a „mi” Virág elvtársunk, azaz a Reform Rt. vezetője, Virág András állt: „IDEÁLIS OTTHON (Dési Péter és Virág András <...>), PRAKTIKA (Dési Péter és Virág András <...>, HARAKIRI (Dési Péter és Virág András <...>”.
Dési ezzel a bekötöttséggel természetesen mindig puhára esett, bár a Reform Rt.-nek végül búcsút mondott, 1995-ben megvette a Minerva kiadót – a hálózati újságírók és emberek (lásd az ÁVH-s Janikovszky Béla és Janikovszky Éva gyerekét, Janikovszky Jánost) egyik kedvenc terepe a könyvkiadás –, így teljesen saját lábra állt. Be is vásárolt: 1997-ben már az „M-Sat” résztulajdonosaként említették, majd a kilencvenes évek végén ő lett az egyik legendás gőzös, a felújított Kossuth egyik tulajdonosa, amiből étterem lett, de Désiék luxusszállóban gondolkodtak. Ma múzeumhajóként is látogatható, a honlap szerint még mindig Dési a tulajdonos, ez a Minerva törzshelye is. Remélem, hogy kiadják ezt a sorozatot is.
Dési később egy filmbe is belefogott, Ungváry Krisztián egyik történelmi írása annyira megtetszett az üzletembernek, hogy elhatározta, producerként megfilmesíti. A „Budapest Erőd” című film befejezését a 2015-ös Vasárnapi Hírek-cikk szerint 2020-ra tervezték, az alkotásba az oroszok is beszálltak. „A MOSZFILM vezérigazgatójának annyira megtetszett a téma és a forgatókönyv, hogy közölte: nemcsak beszállnak, hanem ő maga szeretné megrendezni a filmet” – mondta Dési az újságnak. Azóta nem láttam hírt a filmről, de az oroszok beszállásával biztosan egészen objektív alkotásra számíthatunk, ha lesz belőle valami.
Brády Zoltán, mint bűnügyi újságíró
Tudom, hogy hosszú volt ez a kitérő, de talán sikerült érzékletesen bemutatni, kik dolgoztak a Magyar Ifjúság kiválasztott csapatában, és milyen karriert futottak be a rendszerváltás után. Úgy fest, hogy Brády ezután mintha váltott volna, és a nyolcvanas évek elejétől már inkább bűnügyi újságíróként ismerte meg a közönség. „Brády Zoltánt az olvasó – elsősorban az Új Tükör olvasója, hiszen írásai többségének e lap hasábjain volt az >ősbemutatója<– bűnügyi riporternek ismerte meg. Megkülönbözteti-e valami a műfaj művelőinek többségétől? Több vonás is.
Mindenekelőtt különleges szimata van. Nem a börtönből vagy a főtárgyalásról tudósít, hanem olykor még szabadlábon ismer meg súlyosan veszélyeztetett embereket, többnyire eltévelyedett fiatalokat. A másik vonás: olyan mértékben képes a bűnözők bizalmának megnyerésére, hogy egyikük letartóztatása után őt és nem a családját kéri, hogy látogassa meg, másikuk – többszörös gyilkos – vele tölti kivégzése előtt utolsó éjszakáját a siralomházban”.
A méltatás 1984-ben jelent meg Brády A boldogság gyilkosai című könyve kapcsán. Brády még az Új Tükörnek írhatta meg ezeket a történeteket, amelyek folytatásokban jelentek meg 1979 decemberétől. Most a második rész felvezetéséből idéznék: „ – Nos, Henrik, megköszönöm a hozzájárulását, de beszélgetésünk értéktelenné válhat...
Az izgalmas kötet végül 1983-ban jelent meg – elvileg magánkiadásban. 1984-ben viszont beperelték a szerzőt. „Más a neve, mégis beperelte a krimiszerzőt” – így a Hétfői Hírek cikkének a címe: „Magánvád ültet a vádlottak padjára egy magánkiadásban megjelent könyvet és szerzőjét. A Budai Központi Kerületi Bíróságon a héten kezdik tárgyalni azt az ügyet, amelynek alperese Brády Zoltán és új kötete: >A boldogság gyilkosai<. A bűnügyi dokumentumriportokat tartalmazó könyv egyik szereplőjében saját személyét vélte felfedezni az egyébként más névre hallgató felperes, s ezért személyéhez fűződő jogainak megsértésével vádolja a szerzőt. A többi között azt követeli, hogy az alperes költségére gyűjtsék össze és semmisítsék meg a könyv fellelhető példányait.
A kötet egy éve jelent meg, s néhány héten belül az utolsó szálig elfogyott. A szerző úgy nyilatkozott, hogy neki még van belőle két példánya ...”.
Ezek szerint népszerű könyv volt. Érdekes, hogy Brády a nyolcvanas évek végétől nagyon sokszor megemlítette saját lapjában ezt a könyvet, amikor arról írt, hogy milyen elnyomásban dolgozott. És akkor is, amikor 1989-ben (ha jól láttam, a Szabad Európa Rádió részéről) „kripto-kommunistának” bélyegezték: „Hogy krypto (rejtőzködő) kommunisták vagyunk? Bába Iván, Bilecz Endre és Siposhegyi Péter rovatvezetők elég sokat szenvedtek egzisztenciálisan az elmúlt évtizedektől, hogy ne legyenek krypto kommunisták.
Vagy én lennék az? Többször volt szilenciumom, írásaim miatt börtönben is voltam, könyvemet bezúzták, útlevelemet többször bevonták. Még szocialista országba sem utazhattam a nyolcvanas évek elején.” (Kapu, 1989)
Ugyanebben az évben: „Nem írtam szamizdat lapokba, nem publikáltam emigráns orgánumokban. Elvi okokból is; megpróbáltam nyíltan és >szembe
Persze viseltem az eljárások és a szilenciumok ódiumát. Nem is vertem ezeket nagydobra, inkább csendesen nyomorogtam.” (Kapu, 1989)
De később is rendre előjött elnyomása történetével: „Kifejtettem azt is, hogy a kölcsönös segítségre számítok, főleg akkor, ha nem találkozom olyanokkal az új vezetésben, akik megkeserítették életemet útlevelem bevonásával, szilenciumokkal és engem elítélő, hatásos bírósági ítéletekkel. Bár az új koalíció egybefoglalja a régi üldözőket és üldözötteket.” (1994, Kapu)
Ugyanez a narratíva jött elő, amikor a könyvéről írt: „Bevallom, az elnök úr >bezúzós
Ugyanebben az évben: „Bölcsen mosolygok Dornbach Alajos úrra a parlament folyosóján, aki a 80-as évek elején azon ügyködött, hogy bezúzzák >A boldogság gyilkosai
Mivel más cikket nem találni Brády könyvéről, nehéz igazságot tenni, de úgy fest, az egyik szereplő perelte be Brádyt, és ebben nehéz bármi összeesküvést találni. Viszont igen jól mutatott a diktatúra bukása után, és szerintem nem véletlenül nem említette egyik cikkében sem, hogy az egyik bűnöző indított ellene eljárást.
Szintén a saját lapjában, a Kapuban jelent meg az az írás, amelynek szerzője, Beke Albert (talán akaratlanul) főszerkesztője, Brády legendáját igyekezett építeni (a megfigyelt újságíró kiemelésével): „>Albert
Ugyanebben a cikkben felmerül a könyvkiadás története is: „Az egykori Magvető Könyvkiadó ávós
Brády Zoltánnak például öt könyvére kötött szerződést, és a honoráriumot mind az ötért ki is fizette – de egyiket sem adta ki. Ezeket a könyveket aztán később Brády magánkiadásban napvilágra hozta, és akkora sikerük volt, hogy az Eltemettük a részeges nagymamát című novellás kötet 140.000, azaz száznegyvenezer példányban fogyott el, A boldogság gyilkosai pedig még ezt a példányszámot is felülmúlta, mert 150.000, azaz százötvenezer példányban kapkodták el.
Végh Antal könyvkiadója volt e kötetek terjesztője, s ha még élne meg tudná mondani, hogy sorban álltak a vásárlók ezekért a kötetekért.”
Ezek szerint Végh Antal segített Brádynak, és ezzel garantálva is volt a kasszasiker. Mi is volt ez a híres bezúzás?
Az összes cikkből és visszaemlékezésből az derül ki, hogy pár kivételével minden példányt elkapkodtak, a szerző jót keresett az ügyleten, és még a Magvetőtől is kapott honoráriumot. Maradjunk annyiban, hogy nem így képzeljük el az üldözött írókat.
Érthető lenne, ha Kardos (akinek rémes ügyeiről épp a napokban beszéltem a Kossuth Rádióban Horváth Szilárdnak) egyszerűen nem akart egy riválist megjelentetni jó barátja, tanítványa, Moldova György mellett.
Elzárást kapott, de Grósznak írt, és rögtön kihozták?
Brády Zoltán másik sokszor hivatkozott története egy bizonyos „elzárás”, amit a rezsim elleni fellépéséért kapott. Ezt nem is szabad elvitatni. Brády később így emlékezett erre a Kapuban: „1986. október 22-én mint az Új Tükör munkatársa levelet írtam Grósz Károly akkori miniszterelnöknek, s közöltem vele, hogy egy korrupció-halmot leleplező cikksorozatom miatt 80 napos elzárásra ítéltek.
A recsegő-ropogó eresztékű rendszer nagyképűen október 23-át jelölte meg, hogy elkezdjem börtönbüntetésemet a Gyorskocsi utcában. Kijelentettem, a tágasabb sajtószabadságot ígérgető miniszterelnöknek, hogy ha végig kell üljem a 80 napot a börtönben, úgy nem leszek többé újságíró ebben az országban.
A nyolcadik napon kihoztak. Azért a nyolcadik napon, mert egy adminisztrációs hiba miatt sokáig nem találtak meg.”
Ezek szerint Brádyt bevitték, de Grósz annyira megijedt, hogy azonnal kihozták. Tény, hogy az ügyről kollégája is írt az Új Tükörben: „<...> munkatársunk. Brády Zoltán, tavaly egy terjedelmes riportban törvényekbe is ütköző spekulációkat tárt fel. A riport talán túlzottan is élelmes hőse benyomásunk szerint visszaélt kapcsolataival, de épp e kapcsolatai miatt ügye nem csupán gazdasági, hanem politikai tekintetben is fontossá vált, mert kompromittálhatta azokat, akik nem is tudtak a kétes ügyletekről. A riporthős feljelentései nyomán megindult a vizsgálat.
Néhány hónappal később hivatalosan tájékoztatott egy illetékes, akinek nemcsak igazságügyi funkciója van, hanem igazságérzete is, hogy az ominózus riport állításai, néhány jelentéktelen apróságtól eltekintve jogosak és igazak, s riporterünk egy kényes kérdésben szolgálatot tett a közérdeknek, s erről hamarosan >kommüniké lesz<.
Ezek után riporterünknek nemsokára bíróság előtt kellett felelnie a >jelentéktelen
A cikk pontos látlelete az átalakuló diktatúrának, már szabad írni a korrupcióról, de azért nem mindent. Sohasem tudjuk meg, hogy mik lehettek azok a „jelentéktelen” mozzanatok, amiért Brádyt megtámadták, de azért elfelejtve nem lett.
Ebben és a következő évben is dolgozott, 1987-ben már párhuzamosan a Képes 7-be is írt, majd visszatérünk az origóhoz, a kezdethez, amikor 1988-ban megalapította a Kaput.
A lezser diktatúra – már akivel Bereczék eldumálgattak
Pár éve így emlékezett vissza erre:
„Amikor megalakultunk, akkor még kommunizmus volt, a Kádár-rendszer, de a lap indítása – ennek ellenére mégis – rendkívül lezser volt.
A parlamenti folyosón Grósz Károllyal és Berecz Jánossal találkoztam, akik elmélyülten beszélgettek. Mivel mindkettőjüket jól ismertem személyesen, odamentem és megkérdeztem tőlük, hogy csinálhatnék-e végre már egy független folyóiratot, mert ez használna az ország imázsának! És akkor Berecz legyintett: csináld!
<...> De kellett a Lapkiadó Vállalat engedélye, ami nekem akkor még nem volt meg.
Ezért bementem Siklósi Norberthez, aki amellett, hogy munkásőr volt, egy nagyon vagány bolsevik volt. Isten nyugosztalja!
Ő azért szeretett engem, mert az Új Tükörnek mindig felnyomtam a példányszámát, ha volt ott egy-egy riport-sorozatom. És akkor már számított a pénz! Egy nap alatt elintézték a formaságokat. Az MSZMP KB Propaganda Osztályának a vezetője, Lakatos Ernő a folyosón megvárt, bevitték, aláírta – kész volt a lap! Közben Krausz Tivadar és a többi tanítványom összeszedett minden kéziratot, megmondtam, hogy kitől kell kérjenek. Három nap alatt kész voltunk. Elmentem a nyomdába és mint báró Csekonics azt mondtam, hogy 100 000 példányban kérem. Azt mondták, hatalmas lesz a nyomda-számla. Kérdezem: mennyi idő alatt kell kifizetni? Nyolc nap. És akkor a Lapterjesztő Vállalatot is felkerestem, ahol elmondtam, hogy ez egy új, független folyóirat. Ha a nyomda kihozza, mennyi idő alatt kell kifizetni? Azt mondták: 8-9 nap. Rendben – válaszoltam. Ha nem kelt volna el belőle egy sem, akkor alighanem az adósok börtönében végzem, viszont a Lapker pontosan fizetett, így időben ki tudtam fizetni a nyomdát.”
Siklósi Norbert, a „vagány bolsevik”, és az elzárásra ítélt újságírót lappal jutalmazó Grósz Károly. A Kapu és a szintén az Interedition által kiadott Unió történetével folytatom.
