Mérlegen

A marosvásárhelyi tulipános önkormányzati képviselők, mandátumuk félidejénél tartva, úgy döntöttek, kikérik a választók véleményét. Azokról van szó, akik 2020-ban még diadalittasan adták a világ tudtára, hogy visszavették a várost. Legalábbis emberük – a függetlenként indított, de azóta az RMDSZ-be újra visszatáncoló Soós Zoltán – került a polgármesteri székbe. Mit mondjak, dicséretes a kezdeményezés, érett társadalmakra, jól bejáratott demokráciákra jellemző. Hogy mi közünk nekünk mindehhez, nos, azt nem tudom eldönteni. Próbálok a helyi képviselők fejével gondolkodni – ami, bevallom, nem könnyű, számomra legalábbis –: talán így, a nyitottság látszatát keltve próbálnak előre menekülni, elhitetni másokkal – és önmagukkal? –, hogy mernek szembenézni a legkényelmetlenebb kérdésekkel, hogy számukra nincsenek tabu témák, ők készek mindig, minden körülmények között meghallgatni a választóikat. Akiknek a véleményére – ez is hozzátartozik a történethez – magasról tettek az előző két esztendő során. Amúgy bizony lenne elegendő okuk a félelmre – esetleg szégyenérzetre – a sok sikertelenségért, kudarcért. Dehát ők úgy tesznek, mintha nem félnének, nem tartanának semmitől, senkitől. A választóiktól a legkevésbé. Ha így van, márpedig így van, akkor azért a választók is felelősek. Ez van, ha balga módon bedőlünk a négyévente ránk zúdított kampánylózungoknak, hogy aszongya: mind kicsinálnak a románok, mind meghalunk, ha nem vagyunk ott – mármint a hatalomban –, ahol rólunk döntenek. Ha viszont már ott vagyunk – illetve ott vannak ők, a tulipánosok –, akkor mehet a naftalinba a teljes kampányeszköztár. Hogy négy esztendő múltán aztán kezdődjön minden elölről. Kíváncsian várom, milyen megvalósításokkal hozakodnak majd elő képviselőink, mert nekem hirtelen nem ugrik be semmi. Legalábbis olyan fajsúlyú siker, mint amilyenek a mulasztások, kudarcok. Ezek közül is a legsúlyosabb: a II. Rákóczi Ferencről elnevezett római katolikus középiskola harmadszorra is elpuskázott újraalapítása. Hiába önkormányzati hatáskör az iskolaalapítás, hiába van meg a szükséges többség a városi képvislőtestületben, a jelenlegi állás szerint lassan senki sem hisz az ügy sikerre vitelében. Mindezért az alkalmatlan illetékeseket terheli a felelősség, akik képtelenek voltak olyan dokumentációt összeállítani az iskolaalapításhoz, amiben a kákán csomót keresők utólag semmi jogi kifogásolni valót ne találhassanak. Visszavattük a várost – örömködött a frissen megválasztott polgármester és csapata. Mostanra aztán kiderült, hogy még a városházát magát sem sikerült visszavenniük. Ezt bizonyítja a legjobban fizetett hivatali alkalmazottak névsorát tartalmazó lista, amelyet nemrég hozott nyilvánosságra az egyik helyi román napilap. A felsorolt negyvennégy név közül mindössze hét magyar, azaz 15,9 százalék. A 2011-es népszámlálási adatok szerint – az idei adatait még nem dolgozták fel – a város lakosságának 44,87 százaléka vallotta magát magyarnak. Úgy gondolnám, a lakosság etnikai arányainak a legjobban fizetett városházi alkalmazottak tekintetében is tükröződniük kellene. Úgy fest, hiába vettük vissza a várost, a magyar továbbra is másodrendű állampolgárnak számít. Az elmondottakból, azt hiszem, világosan kitűnik, hogy az egész manőver nem más, mint szemfényvesztés, amelynek egyetlen célja lehet: a bizonyítvány magyarázása. Kíváncsian várom: sikerül-e?