Komárom, városi temető. Szemerkél, aztán esik. Nem vagyunk sokan. Negyven-ötven-hatvan ember, nem tudom, ki számolgatja ezt ilyenkor pontosan? Ha nem is maradt szálegyedül, azért ez kevés. Sok idős ember eljött. Vonattal. Kis pénzükből összekuporgatva. Néhány fiatal is van. Néhány. Politikust nem nagyon látunk sehol. Se a magyar állam képviselőjét. A lengyel nagykövetségtől itt vannak. De a komáromi polgármester sehol. Pedig szeretik a városban, dicséri nekem az egyik öreg. Mégsem jött el. Ahogyan nézzük, az alpolgármester sem. És ahogyan látom, senki, se az állam, se a kormány képviseletében. Nem akarták megzavarni a ceremóniát? Menjen el békében Pákh Tibor, ha már annyit harcolt? Lehet, hogy a család kérte? Nem hiszem, akkor mit keresnének itt a lengyelek.
És a sajtó? Hol a sajtó? Hol az MTI? Hol van a köztévé? És a többiek? Magam ellen beszélek, de nem érdekel. Lehet javítani: jövő héten eljönni a misére. Az Budapesten lesz. Kifogás nincs. Két-három órát talán rá lehet szánni erre is.
Persze, december tizenhatodika volt, mindenkinek van valami dolga. A temetés messze a vízfejtől, a fővárostól, a határ mellett. Az idő nyirkos, kellemetlen, bőr alá kúszó. Az unokaöccse németül olvassa fel sorait. Aztán jön egy magyar emlékezés. Majd egy papé. Rövid, felemelő, szép. Aztán Komárom nevében is elbúcsúztatják. Megható, szinte irodalmi szöveg. Benne van, ami fontos: folytatni kell ezt a küldetést.
Az elhunyt unokaöccse, Stephan Pakh meghívott a halotti torra. Két fia és az unokaöccse is eljött. Nem beszélnek magyarul, de itt vannak, figyelnek, érdekli őket a múlt. Nagyapjuk testvérének a története. Az este végén már arról beszélnek, visszajönnek nyáron, hogy megtanuljanak kicsit magyarul. Ezt biztosan látja fentről Pákh Tibor. Mosolyog. De jó lenne.
Az is kiderül, hogy Stephan pontosan ismeri a rendszerváltás, a privatizáció történetét. Meg a kárpótlásét is. Amikor visszaadtak némi aprót. Mert a nagy pénzek a kommunistáknál voltak. De nem politizálunk túl sokat. Stephan jókedélyű, sikeres ember, és ő is tudja: Pákh Tibor elvégezte azt, amire küldetett. Békében tért meg Istenhez, Edithez.
Mégis rettenetes, hogy a rezsim, amely ellen Pákh Tibor harcolt, végül elérte a célját. Bátyját, Pákh Ernőt elüldözték, Svédországba ment, ott kezdett új életet. Tibor itthon maradt, küzdött, protestált egész életében, és a jutalma? A negyven-ötven-hatvan ember. A „hírességek” hiánya. Az egykori harcostársak hiánya. És nem azokra gondolok, akik nem tehették meg, hogy eljöjjenek. Mert annyira körön kívüliek lettek, annyira a térkép szélére szorultak, hogy még vonatjegyre sincs pénzük. Nem.
Azokra gondolok, akik vele együtt harcoltak, és ma gazdag, jómódú, befolyásos emberek. Azokra, akiket hatalmas fekete autók hoztak volna le, nem a vonatállomásról bandukoltak volna a temetőig hetven, nyolcvanévesen. Kezükben egy nehezen összespórolt csokorral.
Hol voltak a nagy emberek? Talán a jövő heti misére jönnek majd el?
Mert Pákh Tibor hívő volt, mély hívő, mindig elmondta, hogy a Szentlélek vigyázott rá. Így is lehetett. Megmutatta, hogy lehet, mindig lehet egyenes gerinccel élni. Hogy nem muszáj megalkudni. Nem kell egyezkedni. És nem muszáj a meg nem alkuvásba belekeseredni. Hogy el lehet fogadni a küzdelmet, mint egyéni sorsot. Hogy nem kell bánkódni azon, amit megtettek velünk, de ki kell mondani azt, amit megtettek és megtesznek velünk.
Beszélgetünk a pappal, aki a Szent Erzsébet Otthonban vele volt. Ő is elmondta azt, amit Stephan, hogy Tibor felkészült már a halálra. Békében, nyugalomban, a nagy találkozásra várva ment el, hogy végre újra együtt legyen Edittel, és itt hagyjon minket, hogy folytassuk azt, amit elkezdett, végzett, verésen, fenyegetésen, lejáratáson, izoláción, elektrosokkon, hazugságokon, meg nem történt rendszerváltáson át. Ott állt, s igen, sokszor szálegyedül, de úgy, hogy lélekben mi is ott voltunk vele.
A hála?
Néhány kitüntetés. A mise. Remélhetőleg emlékszoba Komáromban. És igen, ki fogjuk harcolni, hogy utcát, teret nevezzenek el róla, hogy szobra legyen. Meg fogjuk tenni, és ti is segíteni fogtok, tudom.
De akkor is: az ötven-hatvan ember. Ötven-hatvan ember. Persze, nem volt nagyon meghirdetve, de aki akarta, az tudott róla. De végül is, mindig erről szólt ez az egész. A térkép szélén létezés. Kevesen vagyunk. Táborban, de mégis a táborokon kívül. Valamiféle olyan igazságban gondolkodva, ami sokak számára felesleges, múltidézés, őrület, logikátlan, veszélyes.
Az is, hogy újra leírom: a nagy keresztények közül kevesen jöttek el. Pedig Pákh Tibornál nem nagyon volt nagyobb keresztény. Akkor volt nyilvánosan Mindszenty József bíboros, az utolsó hercegprímás híve, amikor ezért verés, sokk, leköpés, kitaszítás járt. Mert Mindszentytől pont azért féltek és félnek, amiért Pákhtól.
Nem lehetett megvenni. Nem lehetett meggyőzni. Nem lehetett vele sakkozni. Játszmázni. Elvei voltak, erkölcse és hite.
Így volt, Pákh Tibor harcos volt, legenda volt, a Megtörhetetlen. Mi nem vagyunk azok. De valami kis energiát, fényt, hitet, nyerhetünk mi is tőle, általa. Egyébként ez is elhangzott a temetésen. Hogy megvagyunk. Hogy folytatjuk. És nem fogunk elbukni. Nem fogunk elbukni, feleim.
„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou vogymuk”. De a porból és a hamuból az Isten, az eső – hívd, hidd bárhogy – segítségével lehet valami. Igen. Úgy hívják: ember. Úgy nevezik, míg világ a világ, és Magyarország Magyarország: Pákh Tibor, a Megtörhetetlen.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS