Mi lesz a középosztállyal? – Őszintén az inflációról

“Húsbavágó kérdés, hogy mi lesz a mostanáig a fejlődés motorjaként emlegetett középosztállyal, a polgársággal? Az elmúlt években a kormány rengeteget tett azért, hogy a középrétegbe alulról szabad legyen az út: szépen hízott is a jómódú, tervezhető jövőt élő magyar családok száma. Most nagyon úgy tűnik, hogy ez a középosztály – az alsóbb decilisekkel ellentétben – nem, vagy csak részben számíthat az infláció kompenzálására. Ennek oka, hogy a klasszikus magyar polgári középosztály zömében magyar tulajdonú kkv-knál vagy saját vállalkozásában dolgozik, melyek a legnagyobb megpróbáltatással szembesülnek a szankciós és háborús válságban.”

Nem fog ki az infláció a legkisebb béreken – írta meg a Magyar Nemzet, hozzátéve, hogy a számok magukért beszélnek: “Magyarországon 2022-ben a minimálbér 19,5 százalékkal, a garantált bérminimum 18,7 százalékkal emelkedett. A növekedés idén sem állt meg, előbbi újabb 16 százalékkal, utóbbi 14 százalékkal ugrott meg. Eközben az infláció tavaly 14,5 százalékos volt, idén pedig a számítások szerint 15 százalékot érhet el. Ezek alapján 2022–2023-ban a minimálbér reálértéke 5,3 százalékkal, a garantált bérminimumé 2,8 százalékkal nőhet.”

Kollégánk azt is leszögezi: ez számottevő eredmény olyan időszakban, amikor “globális válság mellett a szomszédunkban háború dúl, az unió pedig elhibázott szankciókkal nehezíti meg saját gazdaságának működését. Itthon a rezsicsökkentés is segíti a családokat, amivel a kormány minden család pénztárcájában havi 181 ezer forintot hagy.” A cikk arra is emlékeztet, hogy 2010 és 2023 között a minimálbér reálértéke közel 78 százalékkal, a garantált bérminimumé pedig 87 százalékkal emelkedett. Sorolhatnánk más mutatókat is, de a lényeg, hogy tényleg sokkal jobban élünk, mint Orbán Viktor maratoni kormányzásának kezdetén. A reálbér-növekedésből, a GDP emelkedéséből, azaz az ország gazdagodásából eddig a szegényebbek és a középréteg egyaránt részesülhetett.

Mindez valóban szép és jó. Ugyanakkor a pillanatnyi helyzetünk igencsak aggasztó. Erről pedig – a konzervatív oldalon is – őszintén kell beszélni.

Félelmek és dilemmák

Talán nem is baj, hogy szakmai kívülállóként, újságíróként, bölcsész végzettséggel a zsebemben igyekszem most összegezni a ránk zúduló híreket, hiszen az egyszeri polgár is ugyanezekkel a félelmekkel és dilemmákkal szembesül: tény, hogy az infláció idén decemberre a legmagasabb szintre hágott az EU-n belül, 24,5 százalékot ért el az előző év decemberéhez képest. (Az adat nem összekeverendő a teljes 2022-es év rátájával, hiszen a brutális drágulás jórészt az ősszel kezdődött el.)

Az infláció alakulása Magyarországon, havi bontásban, egy éves összevetésben – Forrás: Állampapírkalkulátor.hu

A tendencia egyelőre nem javul, a kormánypárti és ellenzéki elemzők egyaránt csak a harmadik–negyedik negyedévre várnak megnyugvást. Az élelmiszerárak még jobban, nemcsak az unióban, de világszerte is az egyik legnagyobb mértékben emelkedtek egy év alatt – decemberre –, hivatalosan és átlagosan 44,5 százalékos mértékben. Mindenki, aki kijár a piacra vagy lemegy a boltba sajtért, szalámiért, pontosan tudja, hogy egyes termékeknél nem ritka a száz százalékos drágulás sem. A sokkot némiképp enyhíti az alapélelmiszerekre még fennálló hatósági áras rendszer, de az átkosban már megtanultuk a leckét: a 3,60-as kenyérért idővel nagy árat kell fizetni.

Ehhez társul, hogy az üzemanyagok hatósági árának decemberi kényszerű kivezetése óta a Mol Nyrt. igencsak megkéri az árát az olcsó orosz olajból sajtolt naftának: a 95-ös benzint (január 17-i összevetés szerint) az összes környező országnál drágábban mérik hazánkban. Igen, literenként pár forinttal még Ausztriában is olcsóbb megtankolni a kocsit, de Szlovéniában és Romániában alig 500 forintot kell fizetni egy literért, s még Szlovákiában is csak 600 forintnyi eurót kér az autósoktól a Mol ottani leányvállalata. Az igazság kedvéért hozzáteszem: a legújabb öngyilkos uniós szankció, amit februártól vetnek ki az olajra, alaposan felülírhatja majd ezt a sorrendet. Biztató hír továbbá, hogy a kormány végre a versenyszabályok betartására és önmérsékletre igyekszik szorítani a hazai olajmultit – ugyanezt kellene tenni a háborús infláció ürügyén a régióban a legnagyobb áremelést végrehajtó magyar élelmiszeripari nagyvállalkozókkal is…

Az Index ismertette azt a (BÁV Zrt. által megrendelt) reprezentatív felmérést, miszerint a lakosság 71 százaléka érzi úgy, hogy romlott az anyagi helyzete, 77 százalék nehezen tud megbirkózni az új élelmiszerárakkal és majdnem ilyen sokan panaszkodnak az inflációra. A lakás- vagy autóvásárlást tervezők száma drasztikusan csökkent, ugyanakkor – írásomban még fontos szerepet kapó – érdekesség, hogy a többség takarékoskodni kezdett: az egy évvel azelőtti 61-ről 72 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik félretesznek a jövedelmükből.

Mindeközben azt látjuk, hogy a Nyugat a vártnál kevésbé méltóztatik hanyatlani. Rezsifronton a szankciós politika letaglózó következményei ellenére is elmaradt a krach. Persze imponáló a Századvég friss összesítése, miszerint az EU-ban Magyarországon a legkisebb (14 százalék) azok aránya, akik az árak miatt nem tudják rendesen felfűteni az otthonukat, és e téren Bezzegromániában, Csehországban vagy Franciaországban is sokkal rosszabb a helyzet (26–34 százalék), de valljuk be: a nyáron ezeken a hasábokon a nálunk betárolt gázért földön csúszó, összeomló Nyugat-Európáról vizionáltunk. Hogy ez nem történt meg, annak – hozzáértők szerint – a meleg tél mellett az is az oka, hogy a legtöbb ország csak kiizzadt magából valamiféle szociális rezsitámogatást, a gazdag államok pedig bőkezűen szponzorálják saját vállalataikat, megmentve őket az energiacsődtől. 

Forrás: Századvég

Nem engedték el az emberek kezét

Itthon a lakosságot valóban sikerült megóvni az ellehetetlenüléstől, de azért az átlagnál többet fogyasztók, jellemzően a nagyobb családi házban lakó középosztálybeliek nagyon is megérzik az olykor 30–50 százalékkal magasabb rezsidíjakat. Sokan közülük kisvállalkozóként tevékenykednek, így fizethetik a kisbolt vagy műhely akár havi több százezres számláit is – bár a gazdasági miniszter a múlt héten ígéretes bejelentést tett a kkv-k közelgő rezsitámogatásáról.

A bőség és fejlődés évei után bekövetkező megtorpanás a kormányzatot és a holdudvar szereplőit is próbára tette: aligha véletlen, hogy a megszokott határozottság helyett karácsony előtt többfrontos üzengetés bontakozott ki a válság helyes kezeléséről.

A később születettek kedvéért persze szögezzük le: Horn Gyula egy “na éssel” intézte el a Bokros-csomag brutális következményeit, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc szemrebbenés nélkül nézte végig – sok más mellett –, ahogy a csaknem kétszeresére dráguló rezsiköltség felemészt akár egy teljes nyugdíjat, Bajnai Gordon pedig oda sem vetette jellegzetes bocitekintetét, amikor hatszázezer devizahiteles család volt kénytelen a kardjába dőlni a nemtörődömség és a zabolátlan banki nyerészkedés miatt.

Hál’ Istennek, most nem kell a baloldali nihil- és rablókormányzások őskáoszának megismétlődésétől tartani. Laikusként, illetve a társadalom reakcióiból is leszűrhetjük, hogy nem uralkodott el a pánik; az embereket önmérsékletre és takarékoskodásra intették a romló kilátások. Nem csupán “vörös farok”, esetleg “narancs előke” gyanánt, hanem legfőbb tényként szögezzük le: a baloldali kormányzások válsághelyzeteivel ellentétben most a gazdaság nem hanyatlik, hanem még növekedni is képes. A napokban sokat idézett mutató volt az is, hogy az ország devizatartaléka történelmi csúcsra nőtt. A gazdaság ígéretes számaiból következik, hogy lesz majd mire támaszkodnunk, amikor “felállunk a padlóról”.

A szociális piacgazdaság speciálisan magyar változata

Jó hír, hogy az állami vállalatok és a nemzetközi cégek dolgozói az ígéretek szerint előbb-utóbb megkapják a tavalyi éves inflációt elérő vagy meghaladó béremelést. (Ami persze némiképp szemfényvesztés, hiszen a háború okozta robbanásszerű drágulás miatt mi már a 24,5 százalékos decemberi végi és nem a 14,5 százalékos egész évre vetített inflációt érezzük az üres pénztárcát tapogatva.) Nem engedték el a kezét a nyugdíjasoknak sem: az idén folyósított 13. havi nyugdíjat beleszámítva bőven infláció felett emelkedett az ellátás. Sokat számít az Európában egyedülálló kamatstop fenntartása: már utaltam a 2008–2010 között az út szélén hagyott devizahitelesekre – erről most szó sincs.

Orbán Viktor a háború kirobbantása óta többször elmondta, hogy a válságban nem szakadhat szét az ország, a “legalsó deciliseket”, azaz a lakosság legkevésbé tehetős rétegeit minden eszközzel meg kell óvni. Ez nemcsak erkölcsi kérdés, ugyanis a szegényebbek fizetésképtelensége a teljes nemzetgazdaságot magával ránthatja. Ebből következik, hogy az erőforrások jó részét és a kivetett extraprofitadókat erre fordították: például a rezsicsökkentés fenntartására, az inflációt meghaladó minimálbér- és bérminimum-emelésre, nyugdíjemelésre. 

Kijelenthetjük: az Orbán-kormány már a pandémia alatt és most, a háborús szankciókkal hadakozva megvalósította a szociális piacgazdaság speciálisan magyar változatát, ahol az állami szabályozók sikeresen, a piaci mechanizmusokba beépítve segítik a szegényebb, vagy több gyereket vállaló családok életét. (Az állítólag baloldali Surányi- és Bajnai-félék válságkezelése anno kimerült a gyeplő elhajításában.)

Mégis húsbavágó kérdés, hogy mi lesz a mostanáig a fejlődés motorjaként emlegetett középosztállyal, a polgársággal? Az elmúlt években a kormány rengeteget tett azért, hogy a középrétegbe alulról szabad legyen az út: szépen hízott is a jómódú, tervezhető jövőt élő magyar családok száma. Most nagyon úgy tűnik, hogy ez a középosztály – az alsóbb decilisekkel ellentétben – nem, vagy csak részben számíthat az infláció kompenzálására. Ennek oka, hogy a klasszikus magyar polgári középosztály zömében magyar tulajdonú kkv-knál vagy saját vállalkozásában dolgozik, melyek a legnagyobb megpróbáltatással szembesülnek a mostani szankciós és háborús válságban.

“A cél, hogy a politikai vezetés a középosztály kezében maradjon”

Orbán Viktor 2012-ben, az elődeitől megörökölt, a mainál brutálisabb helyzetből kiutat keresve így fogalmazott a szokásos évértékelőjében:

Ne féljünk kimondani (…), a mi célunk az, hogy Magyarországon egy olyan középosztály legyen a társadalom vezető csoportja, amely képes érdekegyesítésre lépni a visszakapaszkodókkal és azokkal a nyugdíjasokkal, akik munkával élték le az életüket.

Azt is mondta: az egyik legfőbb cél, hogy a politikai vezetés e középosztály kezében maradjon. E a szavak semmit nem veszítettek aktualitásukból, hiszen mai küzdelmünkben ismét csak a törekvő és megerősödött középosztályra lehet számítani.

Orbán Viktor évértékelő beszédét tartja a budapesti Millenárison, 2012. február 7-én. MTI Fotó: Kovács Tamás

Arra a polgárságra, amelynek most minden jel szerint meg kell húznia a nadrágszíjat. Egy fokig méltányolható is, hogy a társadalom szétszakadását megelőzendő a középosztály nagyobb áldozatot vállaljon. Ám erről őszintén kell beszélni és le kell fektetni, hogy ez a “kölcsön” visszajár. A középosztály nem veszítheti el vezető szerepét, 12 év megfeszített munkájának gyümölcseit, ezért a válság leküzdése után újra a törekvő, adót fizető polgárság boldogulását kell támogatni.

A felmérések szerint a magyar lakosság pontosan tudja, hogy a mai bajokat nem a magyar kormány okozta. Ugyanakkor véges a kormány eszköztára, így jogos a kérdés: Mi a helyes út? Merre tovább? Mire fordítsanak többet és mire kevesebbet?

A tuti megoldást nem mi, laikusok fogjuk megmondani. Ámde arról, hogy miként lehet a társadalmat egyenlően terhelni, és milyen gazdaságpolitikai lépések révén nyerhetjük meg ezt az évtizedet is, szabad és kell is értelmes, nyilvános és építő vitát folytatni.

Vezető kép: “A hazáért és a szabadságért” – A polgári körök,  a Magyar Megmaradás Közössége és a Szegedi Gondolkodó Magyarok Közösségének kormánypárti szimpátiatüntetése Szegeden, 2012. január 14-én. MTI Fotó: Rosta Tibor