Mi már kaptunk telefont, hogy lelőnek!

Mi már kaptunk telefont, hogy lelőnek! – mondta Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára azon az MSZMP KB NJKB 1989. június 9-ei ülésen, amely csak egy héttel előzte meg Nagy Imre és társainak, valamint a jelképesen a hatodik koporsóban nyugvó forradalmárok, pesti-budai srácok temetését.

A RETÖRKI (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum) által szerkesztett, Hatalmi grémium címmel nemrég megjelent könyv felöleli az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottsága jegyzőkönyveit 1989. február 3-tól 1989. június 9-ig. Izgalmas dokumentumgyűjtemény olyan résztvevőkkel, mint például Grósz Károly, Horváth István belügyminiszter, Horn Gyula későbbi külügyminiszter, miniszterelnök, Fejti György, az MSZMP tárgyalóbizottságának helyettes vezetője, Borbély Sándor, a Munkásőrség országos parancsnoka, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter, Korom Mihály KB-titkár, Szűrös Mátyás, az MSZMP KB titkára, az Országgyűlés elnöke.

Az világos volt, hogy az állampárt az átmenet ügyeit kézben akarta tartani. Fejti György – Szabó István, a nádudvari Vörös Csillag TSZ volt elnökének visszaemlékezése szerint – azok közé tartozott, akik elfogadták ugyan, de inkább késleltetni, mint siettetni akarták a többpártrendszer bevezetését. Mégis, a fő izgalom ebben az időben Nagy Imre temetésének előkészítése volt. Tartottak a Hősök terén egy esetleges hatalmas tömegdemonstrációtól. Féltek a radikálisnak vélt Fidesz és SZDSZ keményebb fellépésétől is, és természetesen az ötvenhatosoktól. De számításba vették az MSZMP Ribánszki Róbert – Kádár János volt személyi titkára, testőre, később az egykori csepeli első párttitkár – által vezetett szélsőbaloldali szárnyának provokatív megnyilvánulásait is, akik akár összetűzésbe is keveredtek volna az emlékezőkkel.

Innen származik Grósz Károly megjegyzése – királyi többessel – az 1989. június 9-ei ülésen:

Mi már kaptunk telefont, hogy lelőnek.

Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka ekkor felpattant és garantálta:

…abban egyeztünk meg az elvtársakkal, hogy egy órán belül tudunk mozgósítani 3000 munkásőrt a Nagy Imre-gyászszertartásra… bármikor szólnak a Belügyből, mi megyünk, 3000 munkásőr harcolni fog.

Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), május 1-jei felvonulás 1987-ben. A dísztribünön elől Kádár János, az MSZMP KB első titkára és Lázár György miniszterelnök, közöttük Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Nem szabad elfelejteni, hogy a kommunista párt vasökle, a több tízezer jól felfegyverzett munkásőr komoly erőt jelentett. A kommunista pártban a harciasság, a félelem, a bizonytalanság az egyik oldalról, ugyanakkor a másik oldalnál a kiegyezésre, a békés megoldásra való törekvése volt érezhető az ülésen. Létezett ugyanis egy titkos összeesküvés, egy úgynevezett “vészbizottság”, amiről még Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszterrel beszélgettem 2001. szeptember 5-én a Magyar Nemzetben. Azt nem tagadta Kárpáti, hogy a titkos tervekről tudtak, és tudtak arról is, hogy a Grósz–Fejti csapat a tervekhez támogatást várt a Munkásőrségtől. Amihez csatlakozott volna a BM Forradalmi Ezred és a lumpenproletariátusból verbuválódott Münnich Ferenc szocialista brigádmozgalom résztvevői. Végül ezek az előkészületek kudarcba fulladtak. Horváth István belügyminiszter is tudott a tervekről, de nem volt hajlandó bekapcsolódni a titkos összeesküvésbe.

Mindenesetre a háttérben három politikus – Horváth István, Kárpáti Ferenc és Szűrös Mátyás – képviselte azt a nyugodt erőt az MSZMP részéről, akik mindenképpen a megegyezésre, a sima átmenetre törekedtek. Szintén a Magyar Nemzetben készült, Kárpáti Ferenccel készült interjúmat idézem, ahol megkérdeztem, hogy Grósz Károly beszéde a közelgő fehérterrorról (pártaktíva-értekezlet a Sportcsarnokban, 1988. november 29.) hozott-e bizonytalanságot a magyar politikában? A volt honvédelmi miniszter erre azt válaszolta:

Persze, hogy hozott.

Mindenkit megdöbbentett, meglepett, sokan nem értettük, honnan vette ezt az információt és miért kellett ezt a kijelentést tennie. Mai napig nem tudom megfejteni. 1990-ben megjelent Grósz Károlynak egy nyilatkozata, amelyben azt mondta, a fegyveres erők csak a parancsra vártak. Én akkor a Népszabadságban rögtön reagáltam a kijelentésére, és a leghatározottabban visszautasítottam a feltételezést… mindenesetre Grósz talán nem is tudta, hogy mennyit ártott azoknak a tiszteknek, akik a hadseregben vezető pozícióban szolgáltak!

Szűrös Mátyással, az MSZMP KB NJKB tíztagú bizottságának tagjával erről szintén a Magyar Nemzetben beszélgettem, aki kifejtette, hogy Grósz Károly 1988 vége felé kapkodott. Jobboldali veszélyről prédikált, fehérterrorral fenyegetett, mivel látta hatalma gyengülését. Megtévesztő manőver volt, hogy létrehozta ezt a testületet, hogy esetleg zsarolja, ijesztgesse politikai ellenfeleit. Szűrös a “vészbizottságból” egyedül Borbély Sándort, a Munkásőrség országos parancsnokát tartotta veszélyes embernek. A hatalom ugyanis az ő kezében volt a már említett több tízezer, jól felfegyverzett munkásőrrel együtt. Borbély a pártállam iránt elkötelezett kádárista volt.

A vad álmok aztán véget értek Borbély számára, amikor atrocitás nélkül lezajlott a temetés és az elkövetkező hónapok kerekasztal-tárgyalásain az MSZMP, később az MSZP és az ellenzéki pártok abba az irányba haladtak, amely végül az 1990-es májusi országgyűlési választással újra meghozták a többpártrendszert Magyarországon. Horváth István akkori belügyminiszterről és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszterről Szűrösnek az volt a véleménye, hogy nem voltak kalandor politikusok, ők tehát nem adtak volna parancsot sem a rendőrségnek, sem a katonaságnak, hogy a fegyvereiket az emberek ellen fordítsák.

1980. június 6. Szűrös Mátyás (b), az MSZMP KB (Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága) tagja, moszkvai nagykövet a Központ parancsnokával fog kezet a Moszkva melletti földi Repülésirányító Központban, ahol a szovjet–magyar közös űrrepülést kísérik figyelemmel a szakemberek. A háttérben jobboldalt dr. Horváth András csillagász. Fotó: MTI/Németh Ferenc

Erről tanúskodik az MSZMP KB NJKB 1989. június 9-ei ülésének jegyzőkönyve is. Az 1956-os forradalom áldozatainak közelgő temetéséről vita folyt a tíztagú bizottságban, hogy vegyenek-e részt sorkatonák a rendfenntartásban. Kárpáti Ferenc megismételte, hogy erre nincs szükség, az még meggondolandó, hogy fegyver nélkül, fehér kesztyűben esetleg sorfalat állhat a katona. Tizenkét évvel később Kárpáti nekem már azt nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy akkor már az volt a határozott véleménye, hogy a temetésen semmilyen katonai erő semmilyen jogcímen ne legyen jelen, kivéve a katonazenekart.

Közben hírek érkeztek a bizottsághoz, hogy a Tata melletti Bajnál megmozdulásokat szerveznek a laktanya előtt, ahol 1956. október 27-én az ügyeletes tiszt sortűzzel oszlatta fel a tömeget, és nyolc halálos áldozatot és sok sebesültet követelt a véres erőszak. Mosonmagyaróváron, Tiszakécskén is terveztek emlékező demonstrációt, mivel ’56-ban a sortűz több mint kétszáz védtelen ember életét oltotta ki. De szóba került Rácz Sándor és Király Béla beszéde is, akik a gyilkosokról akartak szólni, amit a televízió is közvetíteni fog. Ez zavargást is okozhat. Erről Fejti György aggodalmaskodott. Szűrös Mátyás viszont úgy látta hozzászólásában, hogy

…nem is kell ezzel foglalkozni. Ha mint magyar állampolgár olyasmit követnek el, ami alkotmányba ütközik, akkor utána lehet felelősségre vonni az illetőt. De ezekkel a beszédekkel nem kell most foglalkozni.

A bizonytalanságtól, a Nagy Imre és társainak temetésének váratlan következményeitől tartó kommunista politikusok közül Horváth István belügyminiszter megszólalása volt meglepő:

Én csak azt mondom, hogy ezt a 30. évfordulón még eltemethettük volna mi. Ahogy a Rajkot eltemettük.

Ebben a belügyminiszternek igaza is lehetett volna, aki 1986. október 23-ára gondolt. De mi is volt akkor? Lehetett volna tisztelgő temetés a kivégzett elvtársaiknak a még élő hidegháborúban, a prágai tavasz és a lengyel Szolidaritás elfojtása után, a forradalom leverése után harminc évvel, amikor a Kádár-rendszer újból és újból megerősítette, hogy 1956 ellenforradalom volt? Hatalmuknak alappillére volt az ellenforradalmi lázadás kifejezés örökös ismételgetése. Egyáltalán lehetett volna egy Rajk-féle megbánó temetés, amikor Berecz János, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Népszabadság főszerkesztője megírta a Tollal és fegyverrel című könyvét, amelyben a forradalmárokat, szabadságharcosokat továbbra is gyilkosoknak, bűnözőknek nevezte, a felkelést ellenforradalomnak?

Horváth István naiv volt. Hiszen 1986-ban éppen azért oszlatták fel a Tiszatáj szerkesztőségét, azért rúgták ki Vörös László főszerkesztőt, mert megjelentették Nagy Gáspár költő Nagy Imre és társai kivégzéséről szóló verset:

Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír
NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se I T T
NIncs sehol
a test se O T T
a csont a gyilkosok
NIncs sehol
a csont
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

Tehát még egy verset sem bírt el a kádári diktatúra. Az úgynevezett megbékélés 1986-ban, a forradalom harminc éves évfordulóján kivitelezhetetlen volt. Maradt 1989. június 16-a, az első hivatalos megemlékezés ötvenhatra, amely a rendszerváltás kezdetének nyitánya lett. A több százezres emlékező tömeg, sok millió magyar szabadságvágyát vérbe fojtani nem lehetett. Ehhez a kommunistáknak már nem volt erejük, nem volt bátorságuk. Győzött a józan ész. Az eseményeket erőszakkal már nem lehett befolyásolni, az ellenzéket képviselő újonnan alakult pártok tömegtámogatása már túlságosan erős volt.

1989. június 16-án 12 óra 30 perckor pedig egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egyperces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és a forradalom áldozatainak emléke előtt.

Új Köztemető, 301-es parcella 1989. június 16-án, az 56-os hősök újratemetésekor. Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. Felszólaltak Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor. A legnagyobb vihart kavaró beszédet Orbán Viktor mondta, aki  követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását.

Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik

– hangzottak az Orbán-beszéd azóta gyakran idézett mondatai.

Budapest, 1989. június 16. Orbán Viktor egyetemi hallgató a magyar ifjúság nevében beszél Nagy Imre és mártírtársai temetésén a Műcsarnok előtti ravatalnál. A gyásznapon, 1989. június 16-án Nagy Imrére és sorstársaira emlékeztek a Hősök terén, ahol a felállított ravatalnál az ország népe róhatta le tiszteletét, elhelyezve a kegyelet virágait a mártírok koporsói előtt. Ezután a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájában helyezték örök nyugalomra az elhunytakat. Fotó: MTI/Tóth István Csaba

Elmúlt harmincnégy év, azóta sok víz lefolyt a Dunán és sok mindent másképpen látunk. Az biztos, hogy Borbély Sándor és a hozzá hasonló bolsik vad álmai 1989-ben véget értek. Még egyszer megpróbálták visszahozni rendőri terrorral 2006. október 23-án Gyurcsányék a komcsi leszámolást Magyarországon, de az már csak egy hanyatló hatalom, egy lejáratott neoliberális eszme utolsó erőlködésének bizonyult. Nem véletlen, hogy a Fidesz–KDNP 2010-es országgyűlési választása, a kétharmados győzelme után a Parlamentben május 14-én Orbán Viktor felolvasta a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát:

Legyen béke, szabadság és egyetértés.

A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét. A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott, és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott. A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez…

Az átmenet tehát véget ért. A sztálini alkotmány után Magyarország Alaptörvénye megszületett 2011 húsvétján. Az ezer éves Magyarország függetlenségéért folytatott küzdelem nem ért véget. Ennek most már megmásíthatatlan biztosítéka az összetartozás törvénye, amelyet erősítenek az elszakított nemzeti közösségeink tagjai is. Nincs többé határon belüli és határon kívüli magyar, csak magyar emberek vannak.

Vezető kép: Grósz és Kádár az MSZMP országos értekezletén