Az elmúlt napokban két, egyenként és önmagában persze jelentéktelen ügy is felkelthette a közélet iránt az átlagnál jobban érdeklődő személyek figyelmét. Elsőként Szász János rendező beszélt arról, hogy ő tulajdonképpen illegalitásba kényszerült vonulni Amerikában, mert elüldözték Magyarországról és természetesen szakmáját sem gyakorolhatta. Másodjára pedig Molnár Áron – akiről a leginkább azt érdemes tudni, hogy ő nem Noár, mert az a mozgalmának a neve, ő egyszerűen Molnár Áron – állította azt, hogy csak egészen véletlenül került be főszereplőként a Hadik című filmbe, amelyet sok százmillió forinttal támogatott a magyar állam.
No, a mindennapokban ezek a nyilatkozatok különösebben senki idegrendszerét sem korbácsolnák fel. Rég megszokhattuk, hogy a közélet, pláne a művészeti világ egyes szereplői rendszeresen elnyomva és megalázva érzik magukat, ha jobboldali kormányzat irányítja az országot, mindezt persze úgy teszik, hogy közben igencsak sokat köszönhetnek az elnyomásnak.
Vegyük csak például Szász Jánost, akit annyira zsarolt ez a diktatúra, hogy 2013-ban közel 200 millió forinttal támogatták A nagy füzet című filmjét. Ha az egyetemes filmtörténet egyik örökké regnáló klasszikusát tette volna le az asztalra, akkor is minimum furcsán venné ki magát az a tény, hogy ez a csalfa, mindent befolyásoló diktatúra az egyik nyilvánvaló kritikusának ilyen lehetőséget ad. Szásznak persze ezt követően is voltak munkái, sőt, mint azt Lajos Tamástól és Vidnyánszky Attilától tudjuk – előbbi tagja, utóbbi elnöke a Színház- és Filmművészetért Alapítvány Kuratóriumának –, hogy három alkalommal is felkérték Szászt, oktatói munkáját folytassa az egyetemen az átalakítást követően. Történt mindez 2020 augusztusában és szeptemberében, 10 évvel azt követően, hogy Szász szerint az őt tönkretenni kívánó rendszer hatalomra került.
Érdekes egy diktatúra ez, ugye?
És persze Szász örömmel hazudta ezúttal is azt – egészen pontosan egy interjúban a Washington Postban –, hogy őt bizony mindezek mellett a gyűlölködés is elüldözte az országból, az embert a másik ember ellen fordító, árvalányhajas gonoszság. Tisztára best of ’93, amikor az igazi értelmiséget onnan is lehetett megismerni, hogy bőröndjei egészen biztosan bepakolva várták, felkészülve már a percekre lévő emigrációra, miközben gazdáik naponta számoltak be arról, mennyire rettegnek. Nyilván senkit vagy legalábbis keveseket zavart az a kognitív disszonancia, hogy ugyanez a rettegő réteg határozott meg a kulturális élet területén mindent, azaz mindent. Akkor is hazudtak, most is hazudnak, az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy amikor Szász az antiszemitizmus kérdéskörét húzza elő, akkor hazudja talán a legnagyobbat.
Ma Magyarországon – hála a jó égnek – egyszerűen nincs kimutatható formában létező antiszemitizmus, nincs olyan politikai párt, ami ebből akarna profitálni, nincs semmilyen társadalmi hátországa ennek az ocsmányságnak. Az iránt a minimális felé pedig, ami létezhet például azokban a kocsmákban, ahonnan kinőtt a Jobbik, zéró a tolerancia. Napjainkban Nyugat-Európában, de egyébként az Egyesült Államokban is atrocitásoknak teheti ki magát az a zsidó származású ember, akinek az öltözékéből kiderülhet – fölösleges sorolni a mindennapi, gyalázatos példákat –, miközben kis túlzással ez Magyarországon egyszerűen nem létezik. Valahogy sokaknak elkerülte a figyelmét, hogy Izrael messze legjobb és legmegbízhatóbb európai szövetségese Magyarország. Igaz ugyan, hogy ezek a vádak már az értelmesebb, balosabb körökben sem vetnek jelentősebb hullámot, de ettől még a hazugság nem lesz kisebb, csak az aljasság nagyobb.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Molnár Áron meg talán még képmutatóbb, és nemcsak azért, mert ő sajnos mindeddig nem emigrált. Az ő állami támogatású szereplései számos karaktert kitennének, amiből a legutóbbi a Hadik-filmben vitt egyik főszerepe volt – nyugodtan mondhatjuk, hogy Hadik mellett az ő karaktere kapta a legtöbb fényt. Minden bizonnyal képzelőerőm hiányából fakadhat, de valahogy nem tudom belátni vagy megérteni, hogy ad 1., hogyan lehet valaki egy regnáló rendszer óriási, karakteres ellenfele, mi több, ellensége, ha átlagosan évente részt vesz egy állami, sok százmilliós finanszírozású projektben; ad 2., hogyan magyarázza eme rendszer elnyomását, ha rendszeresen és komolyan foglalkoztatják? A kognitív disszonancia megint, ugye.
Molnárnak pár napja sikerült azt mondania, hogy véletlenül került be a Hadikba. Értik, véletlenül. Ez már csak így megy, a castingolók a főszereplőket kockavetéssel választják ki. Nyilvánvalóan Molnár fejében ez sem – mint sok minden más – nem áll össze egy koherens egésszé, hogy hoppá, valami nem stimmelhet a logikámmal.
De volna nekem egy remek ötletem, amit nem ártana foganatosítani. Egészen pontosan miért is foglalkoztatjuk a Szászokat meg a Molnárokat? Így is, úgy is ugyanannyit hazudnak. Akkor is, ha szerves részét képezik a kulturális, államilag támogatott mindennapoknak és akkor is, ha nem. Ennél hangosabbak hogyan tudnának válni? Elnyomták minden poénjukat, pontosan olyanokká lettek, mint a farkast kiáltó fiú. Szóval, akik ennyire elmondhatatlanul gyűlölik a rendszert, ami nekik az égvilágon semmi rosszat nem okozott, sőt, sok esetben kiemelte őket, azokkal szemben nem kéne végre máshogy fellépni? Egyszerűen csak ignoráljuk őket, ennyi az egész. Éljenek meg a szent piacról, pont úgy, ahogy rajongva szeretett színházaiknak és műhelyeiknek is kéne, csak ugye, micsoda tragédia, az úgy nem működne. És azokat is ki támogatja? A magyar állam.
Felejtsük el ezeket a tótumfaktumokat, majd foglalkoztatják őket a balos kurzusművészek. Egy kicsit, könyörgöm, érezzék már magukat elnyomva!
Vezető kép: Szász János Balázs Béla-díjas rendező A hentes, a kurva, és a félszemű című filmjének bemutatóján a fővárosi Aréna Pláza mozijában 2018. január 22-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS