Kovászemberek és budapesti székelyek
Tündérország megint megajándékozott minket. Nem csak magam, hanem kollégáim nevében is mondhatom, hogy Székelyország mindig különleges helyet foglalt el a szívünkben. Olyan hely, ahonnan erőt és hitet merít az ember, igazolást arra, hogy nem hiába harcolunk. Most a kölcsönös bizalom újabb jelét kaptuk, hiszen két kollégánk, Huth Gergely és Szabó Gergő is olyan kitüntetésben részesült, ami egyszerre megtiszteltetés és felelősség. Ők lettek ugyanis a mi kovászemberünk és "pesti székelyünk".
A kovászember úgy tesz, mint a kovász a tésztában: olyan folyamatokat indít el közvetlen környezetében, amiből valami új születik, több lesz, mint az alkotórészek összessége. A szégyenteljes 2004-es népszavazás után ezt a kovászt Erdély és a székelyek adták az anyaországi magyaroknak. Az ő kitartásuk és bizalmuk adott hitet a nemzeti oldalnak arra, hogy jóvátehető az, amit a posztkommunisták tönkretettek.
Mert a székelyek bíztak bennünk. Tudták, hogy az anyaország nem, csak az akkori kormány fordult el a határon túli magyaroktól, és meg akarták mutatni, hogy ideát is vannak még, akik tesznek a nemzet ügyéért. Ezért hívták életre Kelemen Levente és Szász Jenő vezetésével a tiszteletbeli székely címet, amit minden évben olyanok kaptak meg, akik küzdöttek az összetartozásért.
Kovászemberek
Kelemen Levente kovászember volt. Olyan, akinek munkája túlmutatott az életén, mert elindította az érést, felismerte azokat, akik nem csupán válaszolnak az ő hívására, de ők maguk is "hívnak". Többet tett a nemzetért, mint amit egy ember valaha is tehetne, hiszen megalkotta a közösséget, ami folytathatja a munkát, amit ő elkezdett. Az ő emlékére alapították a Kovászember-díjat, amit azok kapnak, akik tovább viszik örökségét és maguk is azokat keresik, akik nem hagyják elfeledni ezt a hagyatékot. Ezt a beteljesedést láthattuk a hétvégén, s be kell valljam, nehéz tudósítást írni arról, ami Székelyföldön fogadta kis csapatunkat, hiszen azt az érzelmekről nem lehet tudósítani. Azokat csak megénekelni lehet, egy Árpád-kori templom padjai között, vagy meglátni, egy '48-as honvédzászló alatt állva...
Szerelmeslevél Tündérországhoz
Mégis megpróbálkozom ezzel és az olvasó nézze el nekem, hogy az események menetét írom meg, hanem a hangulatot, a szerelmet, amit az ember csak a hazája iránt érezhet, és a hálát, amit csak az őt testvérként fogadó vendéglátók iránt. Mert mi bizony ismeretlenül is hazamentünk Homoródújfaluba. Hazatértünk Kelemen Évához, aki férje örökségét folytatván szervezte a rendezvényt. Mikor pedig csütörtök este fáradtan és elcsigázva boltot kerestünk, de barátot találtunk, akkor úgy éreztük, hogy innen elmennünk sem volna szabad.
Gergő székely lett
Hogy mégis a történések sorendjénél maradjak valamelyest, így egyből a péntek estéhez lapoznék (bár nehéz nem említést tennem a kiváló pálinkákról és borokról, amikkel már csütörtökön találkoztunk). Ekkor került sor ugyanis az idén tiszteletbeli székely címre jelöltek bemutatkozására. Huth Gergely jelöltje Szabó Gergő volt.
Soha nem mondanám a szemébe, de mivel olvassa ezt a cikket, így nem is kell. De Gergő bemutatkozása a könnyekig meghatott. Meghatott, mert bár az anyaországban született mégis ragaszkodott a gyökereihez és kárpátaljainak vallotta magát. A földimnek. A testvéremnek. Mivel egy időben sokat jártam, mondhatni éltem, Székelyföldön, mindig éreztem valami különleges kapcsolatot szülőföldem és Tündérország között, és ez a kapcsolat most Gergőben teljesedett be.
Szombaton átvehette kitüntetését és olyan büszke voltam, mintha én magam kaptam volna meg azt. Minden szívatás, és oda-vissza ugratás mögött (ami egyébként kettőnk között amúgy sem ritka), azt gondoltam, hogy ha valaki, akkor ő megérdemli a tiszteletbeli székely címet, mert szívében, lelkében igazi székely, igazi magyar határőrző.
Vas vármegye őrzői
A székelyek határőrök, és most a nyugati végeken talán még nagyobb szükségünk van rájuk. Így esett, hogy Márton Ferenc után a másik Vas vármegyei, Komondiné Márton Melinda is elnyerte a tiszteletbeli székely címet, akit portálunk tiszteletbeli főszerkesztője, a díj egyik első kitüntetettje, Stefka István jelölt az elismerésre.
Melinda évek óta dolgozik azon, hogy kapcsolatot építsen a végek legfiatalabbjai között. Gyermektáborokkal és állandó kapcsolattartással segíti megismerni a vasiaknak a székek népét, segíti az összetartozást az anyaország legnyugatibb, és a történelmi Magyarország legkeletibb végeinek lakói között.
A mi kovászemberünk
Gondban voltunk. Most már elmondhatom, hogy a másik kitüntetésről, ami csapatunkra várt, mi tudtunk, csak Huth Gergely nem. Ő volt ugyanis az idei Kovászember-díj kitüntetettje, de ezt nem mondhattuk el neki. Az estéink tehát arról szóltak, hogy véletlenül se szóljuk el magunkat. Szerencsére összejött, bár nem volt könnyű.
Bár őszintén szólva ő is tudhatta volna, hogy Kelemen Éva és Fábry Szabolcs vasárnap neki nyújtják át a díjat. Hogy honnan kellett volna tudnia? Nos, ott van fent, leírtam, hogy kik a kovászemberek, s ha valaki, akkor a mi főszerkesztőnk az. A PestiSrácok csapata nem egy egyszerűen kezelhető banda. Mind kissé nyakasak és időnként furkók vagyunk.
Ennek meg is van a következménye, dagasztanak és sütnek minket, akik érnek. Gergely azonban úgy "keleszti" ezt a szakadár társaságot, hogy bármi is történik velünk, egyben maradjunk, tovább nőjünk és valami kereket alkossunk. Ahogy a kovászból valami új születik, ahogy a kovász nő, úgy növeszt minket. Kicsit nagyobbá tesz, kihozza belőlük azt, amiről mi sem tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Ő a mi kovászemberünk.
Bú(c)sú
Nem véletlen a zárójel, mert Székelyföldtől búcsúzni mindig bús dolog. Hívott a munka, vissza kellett térnünk Budapestre, ezért a vasárnapi díjátadó után csak gyors búcsúra maradt időnk és el kellett indulnunk, hogy estére hazaérhessünk. Otthonról haza. De visszamegyünk még, s addig is velünk marad az a falatnyi "székelység", amit magunkkal hoztunk.
