„…Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, kivéve, ha a haza ellen vétkeztek” – Látogatóban az öreg Kossuth Lajosnál

Mi a közös a János vitézben, a Magyar népmesékben, a Fehérlófiában, a Mondák a magyar történelemből-ben és Az ember tragédiájában? Igen, mindegyiket Jankovics Marcell rajzolta meg, álmodta át rajzfilmre. A neves rajzfilmrendező és kultúrtörténész nagyapját azonban – akit szintén Jankovics Marcellnek hívtak –, már sokkal kevesebben ismerik. Nem csoda, hiszen a két világháború közti Felvidék jelentős írójának, kultúraszervezőjének és politikusának emlékezete a kommunisták áldozata lett, fő műveit betiltották. A Húsz esztendő Pozsonyban és az Egy század legendái című könyveit csak a 2000-es években adták ki újra. A Felvidék.ma hírportál most folytatásokban közli az író még kiadatlan, 100 perc című művét. Ebben többek között ritkán olvasható közelségbe hozza a Torinóban élő, öreg Kossuth Lajost.

MÉRY JÁNOS

Novemberben volt az évfordulója annak, hogy Dr. Jankovics Marcell – pár nappal 75. születésnapja után – 1949-ben elhunyt Pauler utcai lakásában, hagyatéka azonban itt maradt. Az író 1874-ben született a Somogy megyei Nemesvid-Gárdospusztán – édesapja még fia születése előtt meghalt agyhártyagyulladásban, így édesanyja, Meszlényi Eugénia visszaköltözött a szüleihez. Meszlényi Jenő, az öreg nagyapa – aki Kossuth Lajos sógora volt, és végigharcolta az 1848-as szabadságharcot – apja helyett apja lett a fiúnak. A hosszú téli estéken mesélt neki hősökről, dicsőségről, csatákról, a szabadságharc utáni megtorlásokról, a családról és a hazáról. Később Pozsonyba költöztek, hogy a gyenge tüdejű fiú az ottani hegyek magaslati levegőjét szívhassa.

A Felvidék.ma portál idén májusban kezdte közölni Dr. Jankovics Marcell még kiadatlan, 100 perc című életrajzi regényét, amely arról is beszámol, amikor a 17 éves Jankovicsot, a fiatal joghallgatót magához hívatta Turinba (Torino) az akkor 90 éves Kossuth. Ennek előzményeként 1892-ben a fiatal Jankovicsot jelölték ki a Pozsonyi Magyar Főgimnáziumban, hogy a diákok nevében ünnepi beszédet tartson a kiegyezés 25. évfordulóján, de ő a tanári kar előtt ezt határozottan elutasította, arra hivatkozva, hogy az ő ideálja 1848 és a magyar függetlenség.

Jankovics kétszer, 1892 és 1893 nyarán járt az öreg rokonnál, s ezek a hetek örökké megmaradtak a szívében. A 17-18 éves fiú abban az időben naplót is vezetett. A 100 perc c. művében leírja, hogy a 72 évnyi korkülönbséget és a „csillagászati távolságot köztem és közte végtelen kedves, jóságos közvetlenségével tüstént eltüntette” Kossuth, akit Jankovics a magyar nemzet édesapjának nevezett, önmagát pedig egy kiforratlan senkinek. Ez a „kiforratlan senki” fogadta 1894-ben a Kossuth temetésére érkező olasz küldöttséget, és olyan szinten beszélt olaszul, hogy amikor magyarra váltott, az olaszok azt kérdezték tőle, hol tanult meg magyarul. A 100 perc című műben bevallotta, hogy amikor 1892. július 29-én először találkozott Kossuthtal, reszketett az izgalomtól.

„Minden fáradság és verejtékcsepp öröm volt”

Pillanatok alatt ő hozott közel magához, kedves, tréfás hangjával. Dél volt. »Ettél-e már fiam valamit? – Nem? – Nos, hiszem, szép házigazda vagyok, mint Catullus, aki vendégeinek azt mondta: jó ebédet ehettek nálam, ha a jó fogásokat magatokkal hozzátok«.

Mikor ebéd után behívott dolgozószobájába, lábujjhegyen lépkedtem utána, miközben csikorgott cipőm. Rám mosolygott: »Fiam, nem vagyok én Serbelloni tábornok, aki még osztrák adjutánsa csizmáinak is kommendált: Stiefel schweigen! Wenn Stiefel reden, kann ich nicht sprechen!« (Csizma, hallgass! Ha a csizma beszél, akkor én nem tudok! – a szerk.)

Jóságos szemével végigmérte a zermatti és berni hegyek havas csúcsain barnára perzselt arcomat (Jankovics kamaszkora óta gyakorlott hegymászó volt – a szerk.), és így szólt: »Izzadtál fölfelé? Fáradtál fölfelé? Jól tetted. Mondd el életedben minden fáradságról és verejtékcsöppről: c’est mon plaisir… (részemről az öröm – a szerk.)«

A kommunistáknak túl sok volt a könyv nemzeti szellemisége, ezért betiltották az eredetit. Az új kiadás borítóján az öreg Kossuth fényképe látható, rajta saját kézírásával a következő szöveg: Jankovics Marcell öcsémnek…

A könyv hangulata és az agg Kossuthról készült leírások, amelyeket Jankovics azokban a napokban jegyzett le naplójába, majd élete végén onnan átemelt utolsó művébe, hiánypótló információkkal szolgálnak a bennünk élő Kossuth Lajos-kép finomításához.

Kossuth, ebéd alatt mindig sokat zsörtölődött nagy kora miatt. Nem mintha az aggastyánokat kínzó testi-lelki dekadencia bántotta volna. Páratlan munkabírása, szellemi üdesége, nagyszerű emlékezőképessége, csalhatatlan logikája valósággal fiatallá tette, valamint szelíd kék szemében kigyulladt lelke tüze és valamint megszólalt. Nem szerette, gyűlölte a századdal lépést tartó hosszú életét, nem az aggság gyarlóságai miatt, hanem csupán azért, mert a kor megváltozott körülötte és úgy érezte magát a változó időkben, változó nemzedékek között, mint a keleti mesében palmyrai mester, akinek az istenek örök életet ajándékoztak, de ő a legnagyobb kegyként kéri, hogy végre meghalhasson. Ezért nem is szeretett semmiről beszélni, ami a korral összefügg. Hogyha agg húga, Ruttkay Lujza, vagy hallgatag inasa, a derék Giorgio megkérdezték, mit főzessenek neki, mindig azt felelte: »Mennydörgős mennykőt. Ez való az ilyen vénembernek.« Mikor egy ízben ebéd után azt mertem mondani: »egészségére!« Azt válaszolta: »Majd ha találkozom vele (az egészséggel) átadom neki az üzenetedet…«

Az érdem ott kezdődik, ahol a kötelesség megszűnik

Jankovics leírja azt is, hogy rengeteg újságot járatott Kossuth, és amikor egyes budapesti újságok az egyik magyar minisztert magasztalták, így reagált:

»Az érdem ott kezdődik, ahol a kötelesség megszűnik. Én csak kötelességet teljesítettem hazám iránt. Nem az én érdemem, hogy a kor megtalálta bennem emberét. Ez mindig véletlen.«

Majd arról esett szó, hogy mi az igazi dicsőség. Kossuth röviden határozta meg: »A dicsőség semmiség. Falstaffal tartok, ki rámutat az elesett bajnokra: egész életeden át kerested a dicsőséget – most itt fekszik veled…«

Jankovics arról is ír, hogy az élete utolsó csaknem három évtizedét özvegységben töltő Kossuth hogy ápolta felesége emlékét:

Kossuth Lajos mindennap kis virágcsokrot hozott haza és régen elhalt felesége arcképe mellé tűzte. Ez az arckép dolgozószobája falán függött, hogy munka közben fölpillanthasson rá. Észrevette, hogy szemem a kezében illatozó virágcsokorra téved.

»Legnehezebb napjaimban – mondá – igazat adtam Chateaubriandnak, aki a természetet leghűbb vigasztalónknak nevezi. Én is elmentem a természethez és megismerkedtem vele. Megismerkedtem a távoli csillagoktól, melyek sötétkék honukban ragyognak, a hitvány porig, mely talpamon tapad. Lépten-nyomon új csodával találkoztam. Most is, koromtól meggyötörve hozzá vánszorgok – és ha egy-egy kis virágot látok lábam előtt, megemelem kalapomat. Régi kis ismerősöm tudja, hogy kimondhatatlanul szeretem, bár öreg barátja el is felejtette nevét…«

A haza ellen vétkezőknek nincs bocsánat

Egyik este megkérdezte, szoktam-e imádkozni, mielőtt elalszom. Mit imádkozol? A Miatyánkot – feleltem.

„Jól teszed fiam. Ebben a gyönyörű imádságban a legnagyobb gondolat: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Jegyezd meg, ebbe nem szabad beleértened a haza ellen vétkezőket.”

Eddig a részlet a 100 perc c. műből, amelynek közlése folytatódik a Felvidék.ma portálon, kisebb-nagyobb időközökkel. Jankovics Marcell munkásságát és emlékezetét ideológiai szempontok miatt igyekeztek eltüntetni a második világháború után, éppen ideje hát rehabilitálni őt történelmi, kulturális és esztétikai szempontból egyaránt. Annál is inkább, hogy az írásait formáló kivételes tudása és olvasottsága, világképe, műveinek erkölcsi útmutatása nagy értéket képviselnek. Fontos kapaszkodók lehetnek korunk nemzetre, hazára és hagyományra egyre kevésbé figyelő embere számára.