Milyenné tette Amerika a világot egyedüli szuperhatalomként?

Az amerikai konzervatívoknak azt a kérdést is fel kell tenniük maguknak, hogy az USA szuperhatalmi teljesítménye milyennek bizonyult az elmúlt bő harminc évben. Ahogy azt is észre kellene venniük, hogy az USA már legalább tíz éve nem az egyetlen szuperhatalom; el kell viselnie, hogy Kína már érinthetetlen a számára, ahogy azt is, hogy Oroszország is visszaszerezte – legalábbis nagyhatalmi – státuszát a tízes évek közepére. De ezt Európának is észre kellene vennie.

Az USA formálisan 1991-ben lett az egyetlen szuperhatalom, a Szovjetunió összeomlása után. De valójában már a nyolcvanas évek második felétől érvényesült az akarata a világon; a megszállt Közép-Európában villámsebesen vette át a gazdasági és médiapozíciókat, ha nem is saját néven, hanem a német, angol és francia tőkén és kormányokon keresztül. Magyarországon például a Nyugattal amúgy is mély kapcsolatot ápoló impexesek és egyéb titkos hálózatok, a politikai technokrácia képviselői, illetve a gazdasági információk és jogosultságok birtokosai elképesztő gyorsasággal váltak le az oroszokról és köteleződtek el nyugat felé.

Ekkor még Kína nem nagyhatalom; még fel sem sejlik annak a lehetősége, hogy egyszer szuperhatalom legyen belőle, az meg végképp senkinek sem jut eszébe, hogy ez negyedszázadon belül bekövetkezik. De legalább stabilnak tűnt Teng Hsziao-ping Kínája, amely azért kezelni tudta a Tienanmen téri tüntetések következményeit. India, ahogy most is, lényegtelenebbnek tűnt, mint amilyen valójában. Ahogy Afrika, Dél-Amerika és Óceánia, illetve az úgynevezett Távol-Kelet egyike sem tűnt olyan helynek, amely akár középtávon kihívásokat támaszthatna Amerikának. A káosz akkor még szinte mindenütt helyben maradt. Európából pedig még olyannak látszott a világ, mint két emberöltővel azelőtt: mindenki azt gondolta, hogy Európa a világ egyik közepe és az is marad, amíg világ a világ.

Oroszország annyira meggyengült, hogy akkor másodrendű hatalomnak tűnt, olyannak, mint Anglia vagy Franciaország. Úgy tűnt, hatalmas hadserege és atomütőereje, valamint elképesztő nyersanyagkészletei sem mentik meg a további széthullástól és eljelentéktelenedéstől. Az oroszok akkor a nyugati világhoz akartak integrálódni, még a NATO-hoz történő csatlakozásuk sem tűnt irreálisnak. Amerikának tulajdonképpen szűk két évtizede volt arra, hogy a saját képére formálja a világot; a Pax Americana stabilizálására és arra, hogy ahol az egyáltalán lehetséges, ott rendet tegyen. Az USA azonban nagyon gyenge, vergődő Oroszországot akart, nem akarta szövetségesévé tenni, hanem olyan vazallus szerepet szánt nekik, mint egykor a legyőzött németeknek és persze Európának. Oroszország azonban képesnek bizonyult lerázni az amerikai befolyásolási kísérleteket, habár Jelcint másodszor még amerikai tanácsadók segítségével választották meg orosz elnöknek. Aztán tehetetlenül nézték, ahogy Putyin leszámol a Jelcin alatt döbbenetesen meggazdagodott, a Nyugattal kiegyező oligarchákkal és megerősíti az orosz államot. Kína is “észrevétlenül” nőtt hatalmasra gazdaságilag és politikailag. A Nyugat és az USA két évtizeden keresztül helyezte át a termelést és a technológiát oda, gyengítve a saját gazdaságát és a saját társadalmait. Kína már technológiai és tudományos nagyhatalom is, kiismerte a Nyugat gondolkodását, miközben maga továbbra is rejtély a Nyugat számára.

1991 után a Föld akkori egyetlen szuperhatalmára azonban hatalmas kihívások vártak. Vártak volna, ha az emberiség problémáit meg akarta volna oldani. A hidegháborút megnyerő republikánusok 1992-ben elvesztették az elnökválasztást és a szuperhatalmi státuszát “kiélvező” Amerikát a demokraták vezették abban a nyolc évben, amikor a most csúcspontjukra jutó és akkumulálódó trendek megindultak. A világ egyértelműen azt várta Amerikától, hogy beteljesíti azokat az ígéreteket, amelyeket a hidegháborús szembenállás idején tett számtalan szövetségesének és azoknak az ellenségeinek is, akik nem a jószántukból voltak azok. Jólétet várt mindenki és demokráciát, sőt, a demokráciától remélték a jólétet. A kilencvenes években az úgynevezett jóléti állam és az egyre liberálisabb demokrácia még két nemzedék óta sem létezett, mégis úgy ünnepelték, mintha a történelem vége lenne. Tulajdonképpen az az általános jószándékot, jóakaratot, jóindulatot feltételező illúzió éledt újjá, ami az első világháború vége utáni világot is jellemezte, persze teljesen tévesen. A legnagyobb “jóindulattal” darabolták fel Magyarországot Trianonban, hoztak létre rövid életű, teljesen értelmetlen államokat és deklaráltak olyan elveket, amelyek gyakorlatilag garantálták a korábbihoz hasonló konfliktusok kirobbanását. 1990 után sem törődött senki az európai változások következményeivel, például az orosz birodalom romjainak jövőjével. Az első világháború utáni békékből következő háborúk megmutatták, hogy mennyire tévedésben is voltunk, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse 1945 után, sőt, abban sem, hogy 1990 után is mindent az első világháború utáni “békemű” tartósítására tegyenek fel. Az egykori Jugoszlávia összeomlásából is kiderült, hogy az egész nem volt más a szerbek fejében, mint egy “nagyszerb” projekt, amiért hosszú ideig és nagyon keményen harcolni is hajlandóak voltak. Ahogy Jugoszlávia többi nemzete meg azért volt hajlandó fegyvert fogni, hogy végre megszabaduljon valahogy a szerbektől. És ez csak egy volt a “nemzetközi jog” által tartósított konfliktusok közül, ahogy Ukrajna is csak egy azok közül.

Nagy tragédiák előjelzője az a szomorú tény, hogy Európa sem politikailag, sem katonailag nem tudta kezelni ezt a helyzetet. Horvátországból is az amerikaiak segítettek kiverni a szerbeket, ahogy az amerikaiaknak kellett kibombáznia őket Koszovóból is. De egyetlen európai probléma, etnikai feszültség sem oldódott meg akkor, ahogy azóta sem. Nemcsak Oroszországról derült ki akkoriban, hogy mennyire gyenge, hanem Európáról is, Nyugat-Európáról is. 9/11 után pedig Amerika csupa olyan háborút vív, amit csak elveszíteni lehet. Ha az amerikaiak nagyhatalmi teljesítményét és külpolitikáját az európai tapasztalataink alapján ítéljük meg, és azt feltételezzük, hogy a világ többi részén is hasonló teljesítményt nyújtottak, akkor nem lehetünk nyugodtak. Észak-Afrika egy romhalmaz, ahogy Afrika egésze is, Dél-Amerika válságai is állandóak, a világon gyakorlatilag sehol sincs hosszútávon stabilnak tekinthető rend. Az amerikaiak mégsem stabilizáló erőként lépnek és léptek fel, hanem szinte mindig a korábbi, számukra ideológiailag “elfogadhatatlan” stabil rendszerek lerombolásával kezdték a nyomulásukat, hogy aztán káoszt hagyjanak maguk után. Ne tegyünk úgy, mintha Amerika legalább a látszat szerint gazdaságilag és katonailag, tehát politikailag is erős Európát akarna. Az amerikaiak szerint már nem (az egykori) Kelet-Európa a periféria (ezt mi Közép-Európának hívjuk), hanem egész Európa az.

Szinte úgy tűnik, hogy az USA a világ többi részének meggyengítésével, destabilizálásával készül fel a Kínával történő végső konfrontációra, ráadásul teljesen úgy tűnik, hogy Amerikát meglepte Kína megerősödése. Amerika nem a barátunk, ahogy nem volt az 1918 után sem, ahogy nem volt az 1945 után és 1956-ban sem. 1989 után sem szerettek meg bennünket; nemcsak nem értik Közép-Európát, hanem nem is akarják érteni. Szerintünk nekünk kellene alkalmazkodnunk hozzájuk, pontosabban az éppen aktuális érdekeikhez, és a világon mindenütt ezt várják el azoktól, akik valamilyen okból amerikai biztonsági garanciákra szorulnak. Az amerikaiak mostanában már egyáltalán nem tárgyalnak, hanem konfrontálódnak. Destabilizálnak, mindenféle előnevekkel rendelkező háborúkat robbantanak ki, hogy aztán befagyott konfliktusokkal revolverezzék a háborúik geopolitikai környezetét. Amerika harminc évvel ezelőtt nagyon “népszerű” volt, ma már nem annyira az. A Szovjetunió összeomlása után minimum két évtizeden át az USA “kezében” volt a világ sorsa. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: a “szabad világ” legerősebb hatalma milyen teljesítményt nyújtott ebben a szerepében?