A nyugat nem érti az oroszokat és ez tragédiához vezet
Számos alkalommal megkaptam már – nem mintha zavarna, dicséret ez azok részéről, akiktől kapom –, hogy én, számos kollégám és barátom társaságában oroszbarát propagandát folytatunk. Sőt, ahogy mondani szoktam, egészen pontosan feketeöves kremlinisták vagyunk. Putyin utolsó csatlósai, az ukrán nép elvhű – vagy éppen rubelen megvett, végül mindegy is – ellenségei, a moszkvai befolyásolási kísérletek magabiztosan jelentkező magyarra fordítói, terjesztői. És így tovább, és így tovább.
Én persze örülnék valami könnyen érkező rubelnek, elvileg nem is áll rosszul a valutapiacon, de sajnos nincs szó ilyesmiről. Mindössze maradt némi józan agyunk és belátásunk, azzal szemben, ahogy jelenleg a nyugati, úgynevezett felvilágosult világ viselkedik. Ez egyébként az a világ, amely az elmúlt évtizedekben nem vitába szállni szándékozott és szándékozik mindazokkal, akik nem értenek egyet velük, hanem azokat az elemeket elpusztítani akarja és a legkülönfélébb módon szalonképtelenné tenni őket, például hangzatos jelzők használatával – no, de erről beszéltem már én is eleget. És az felettébb igaz megállapítás, hogy Magyarországon sikerült a politikai centrumot egy mérsékelt, jobboldali kategóriába eltolni, így jelen állás szerint tisztán balos érvrendszerrel egészen biztosan nem lehet kormánytöbbséget elérni egy választáson – dicséretes, sőt, remek fejlemény ez a '90-es évek felől vizsgálva –, addig Nyugat-Európában ez sajnos egyáltalán nincs így. Ma, aki próbál úgy gondolkozni, hogy nem ab ovo a Sátán földi helytartójaként kezeli Putyint és mondjuk nem égetne Puskint, meg a szipogó Zelenszkijjel szemben is fenntartásai vannak, az valami gyanús elemmé válik. Hiszen a világ, így a legegyszerűbb, csak fekete és fehér lehet, semmi egyéb. Aki ettől valamelyest eltérően látná a folyamatokat, újfent mondom, putyinista elhajló. Pedig én őszintén bízom abban, hogy ennek lassan vége szakad. Hogy csak van annyi észszerűség a kollektív, európai észállományban, hogy amikor konkrét államosítások történnek, amikor pedzegetik, hogy művészeket és sportolókat kell ellehetetleníteni – friss hírként ugye Wimbledonban sem indulhatnak orosz és fehérorosz teniszezők, mire az ATP és WTA, hála égnek, közölte, hogy akkor nem osztanak világranglista-pontokat, így a talán legnagyobb hagyományú teniszverseny egyszerű bemutatótornává avanzsál –, amikor az olyasmi, Ukrajnából érkező hírekre, hogy Puskint és Dosztojevszkijt dobnának ki a könyvtárak, csak lesz már valami reakció. Olyasmi, ami hangos, az eddigiektől eltérő. Tán haragos is, tököm tudja, mindegy, csak más, nagyon más, mint az eddigiek.
Mert immár lassan ott tartunk, hogy a '30-as évekbeli náci retorika bevett módivá válik. Igen, az Index simán közölhet cikket olyan címmel, hogy az orosz sportolókat szükséges ellehetetleníteni. Miért? Mert oroszok, ennyi. És ez csak a dolog egyik része. Mert persze viszonylag következmények nélkül kib@szhatnak teniszezőkkel, focistákkal, karmesterekkel és zenészekkel, de a helyzet az, hogy az elemi gonoszságon kívül egyéb eredménye nincs. Nem is lesz. Vagy elkerülte volna valami a figyelmemet és a közhangulat Putyin ellen fordult volna Oroszországban? Esetleg a gazdasági szankciók szar helyzetbe juttatták volna a muszkát? Mert még a legelfogultabb – mármint a nyugati célok felé elfogult – elemzésekben sem vettem észre ilyesmit. Sőt, egyre többen elmondják, hogy maga az európai egység kerülhet veszélybe e tekintetben, hiszen amíg nekünk egyre rosszabb, addig nemigen látszik az, hogy különösebben letérdeltetnék az oroszokat ezek a reakciók. Mint kultúrát szerető ember, eleve nem tudok mit kezdeni azzal a fafejű, kőagyú, ostoba hozzáállással, ami az orosz kultúrát övezi napjainkban. Nyilván nehéz volt ez a helyén kezelni akkor, amikor Magyarország szovjet megszállás alatt állt, de ettől még a lényeg nem változik: az orosz kultúra kiemelt helyet képvisel a világ kulturális örökségében. Amit én ebből talán valamelyest jobban ismerek, az irodalmi és filmnyelvi, az bizonyosan. Erre nemet mondani nem hősies kiállás, hanem merénylet az ízlés, az emberi kultúra ellen. Amúgy érdemes itt is lefutni a kötelező köröket? Igen, Putyin az agresszor, meg ejnye, nem kellett volna háborút indítani, igen, mindez igaz. Ki vitatja? De mindezek semmiféle megoldást sem adnak. Nézzünk szembe a realitással: a nyugat nem érti az oroszokat. Soha nem értette, de volt idő, amikor nem érteni akarta őket, hanem együtt élni velük. Ez mellesleg rezonál azzal a geopolitikai igazsággal, amit nemrég Davosban mondott Henry Kissinger, az ember, a külpolitikus, aki még egy egészen másik kor gyermeke és stratégája. Egy olyan koré, aminek szintén számos hibája volt, de talán jobban értette a világ működését. És ő is azt mondja – nem régen, hanem most, 2022-ben –, hogy az európai béke, normális működés és fejlődés egyszerűen értelmezhetetlen egy normálisan kezelt orosz viszony nélkül. Európa a XX. században – ezt már én teszem hozzá – sokszor félretette azokat az elveket, amelyekkel valóban a létező világok legjobbika lehetett és mindemellett erős is volt. Azokat az elveket, amiket a vesztfáliai és a bécsi béke idejében is még magától értetődőnek vettek a viszonyok alakítói és amelyeket az első világháború végének idejére teljesen elvetettek: mivel együtt élünk, valamelyest közös a történelmünk, szokásaink, kultúránk, így a jövőnk is, semmi értelme, hogy megsemmisíteni próbáljuk a másikat. Mert a totális leigázásból lett a weimari köztársaság, amiből felemelkedtek a nácik. És a totális leigázásból születhettek meg azok a balkáni határok is, amelyek a második világháború utáni legvéresebb háborút hozták el Európába.
Együtt élünk vagy együtt halunk. Amíg ezt a brüsszeli elit nem ismeri el, a helyzet csak mérgesedni fog.
