Ha hihetünk a statisztikáknak, nagyjából minden harmadik nőt ér valamilyen nemi természetű inzultus vagy házastársi, élettársi bántalmazás élete során. Ennek tudatában nem semmi, hogy zömmel nők röhögik körbe és hazugozzák Varga Juditot, miután rendkívüli módon kitárta a magánélete szomorú fejezetét a nyilvánosságnak. Ezeknek a nőknek ennyit jelent a női együttérzés meg emancipáció meg közös célok, meg minden. Így hát a feminizmus valójában semmi egyéb, mint néhány ideológus önmegvalósítása, továbbá nehéz természetű nők sokasága számára olcsó egyéni, hétköznapi önigazolások gyártósora. Másik lehetőségként ugyanúgy belehabarodtak ezek a nők Magyar Péterbe, ahogy Varga Juditnak is sikerült annak idején. Aztán, hogy ez a belehabarodás tisztán női jellegű, vagy van benne puzséri értelemben vett megháborodás is, az már pszichológiai kérdés, ugyanis néhány férfi szintén ott rajong érte a koncert első soraiban. Na, de megoldaná-e Varga Judit és a többi bántalmazott nő (nem beszélve a bántalmazott férfiakról) bajait az Isztambuli Egyezmény, és miért nem?
Visszatérő érv a közbeszédben, hogy Magyar Péterre valami éteri lényként tekintenek, hiszen az általa képviselt ÜGY (ti. kormánybuktatás) jelentősége, már túlnőtt az ő személyén – így a személyét érő támadások nem számítanak, a családi bántalmazás különben is magánügy. Mondják ezt azok, akik több, mint hét éve hőzöngenek rajta, hogy közüggyé tegyenek minden esetet, amikor férfi bántalmazott nőt. A nőbántalmazást hangsúlyosan közügyként kezelő Isztambuli Egyezmény ratifikálását is nagyon követelik újra, és azon élcelődnek, hogy Varga Judit milyen élesen elutasította ezt még igazságügyi miniszterként, úgyhogy magára vessen.
Állításukkal ellentétben, az Isztambuli Egyezmény nem szünteti meg a nők bántalmazását, ugyanakkor szélsőségesen diszkriminálja a férfiakat, továbbá sunnyogva kikényszeríti a genderfikciók beillesztését az országok jogrendjébe.
A családon belüli erőszak nem fekete-fehér. Az olykor tettlegességgé fajuló, családon belüli problémák nagyon kényes ügyek, ahol gyakran lehetetlen objektíven igazságot tenni a veszekedő felek között. A család azonban nem bíróság, így nem is ezt kell célul kitűzni – ellentétben az Egyezménnyel, amely nemcsak igazságot akar tenni, de eleve abból az alapállásból indul ki, hogy a nőnek van igaza, és a férfi bántalmazó. Minden statisztika azt támasztja alá, hogy a harmonikus családi élet az erőszak leghatékonyabb megelőzése, még a családon kívül is, nemcsak azon belül. Léteznek békítési, konfliktuskezelési módok arra az esetre, ha a családi béke komolyabban felborul, ám az ilyen jellegű megsegítést nemhogy nem támogatja az Isztambuli Egyezmény, hanem kifejezetten megtiltja az alternatív vitarendezési eljárásokat, azaz a békítést. A célja ehelyett nyilvánvalóan az érintett családok végleges felbontása, a nő kiemelése, a férfi hatósági megbüntetése.
Az Egyezmény kötelezi a csatlakozott államokat, hogy vonják be a nőjogi civil szervezeteket a nővédelembe. A gyakorlatban ez akár a rendőrrel egyszerre, hivatalból kiérkező feminista aktivistát jelenthet, aki befolyásolja az intézkedést. A nyilvánosság által nem megválasztott, önjelölt szakértők avatkozhatnának be tehát a családok belső konfliktusaiba – a lelkületükre és a meggyőződésükre vonatkozó tapasztalatokból kiindulva, bizonyára sistergő férfigyűlölettel. Ne gondolja persze senki, hogy ezt ingyen csinálják! Onnantól fogva már nemcsak a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) finanszírozza őket, hanem az állam is. Mondanunk sem kell, hogy a sokkal kisebb számú férfijogi szervezetről meg azok bevonásáról vagy legalább kötelező meghallgatásáról szó sem esik.
Egyenlőség nyílt társadalom módra
Tagadhatatlan, hogy vannak a világban olyan közegek, amelyekben tényleg iszonyú dolgok érik a nőket, méghozzá intézményesen. A nők nemi szervének megcsonkítása, becsületgyilkosság, kényszerabortusz, kényszerházasság, kényszersterilizálás – ezeket külön büntetőjogi tényállásként állapítja meg az Egyezmény, ami rendben is lenne, csak ebből látszik, hogy ennek az egyezménynek nem nálunk van dolga, hanem a muzulmán világban – jelentse ez Jement, Nigériát vagy Belgiumot – és Afrika számos országában, de 33 ezer számi nő néhány évtizeddel ezelőtti kényszersterilizálását elnézve, még Svédországban is akadhat tennivaló ilyen szempontból. A hazánkban felmerülő családi eseteket, legalábbis azokat, amelyek már a jog és igazságszolgáltatás tárgykörébe tartoznak, az elmúlt évek módosításai nyomán viszont kiválóan lefedi a hatályos magyar jogrend.
Az Egyezmény kész tényként rögzíti a nők intézményesített társadalmi elnyomását, ezért a nőket érő bármilyen erőszakot durvább jogi minősítés alá helyezi, és az emberi jogok megsértésének veszi. Ezzel megszünteti a nők és a férfiak törvény előtti egyenlőségét, másodrendűvé lefokozva a férfiakat.
Az emberi jogok megsértésévé emeli ki a nők elleni, nemi alapú erőszakot. A nemi alapú erőszakot pedig úgy állapítja meg, hogy olyan erőszaktípus, amelyben felülreprezentáltak a nők.
Félelmetes gumiszabály ez, amelynek érvénybe léptetése után csak arra nem húzzák rá az emberi jogok megsértését, amire nem akarják. A tartásdíj elmaradása például jellemzően nőket érinti, hiszen a bírósági gyakorlat jellemzően még akkor is az anyának ítéli a gyereke(ke)t, ha az apa sokkal alkalmasabb lenne a nevelésükre, és vállalná is. Az elmaradó tartásdíj már csak azért is képbe kerülhet, mert az Egyezmény a gazdasági erőszak fogalmát is bevezeti. A tartásdíjjal trógerkedő, felelőtlen férfi képe nem ismeretlen a társadalomban, ám sajnos nem életidegen az a kép sem, hogy az elvált anya az apa ellen hangolja a gyereket, finom eszközökkel akadályozza, szabotálja a láthatást. Ha erre az apa például a tartásdíj akadozásával válaszol, akkor az Isztambuli Egyezmény hatálya alatt a csillagos ég a határ a megbüntetésére.
A jogi elferdítésnek és a férfiak nyílt diszkriminációjának az indoklása a legszebb: egyenlőség.
Ha már egyenlőség… Az Isztambuli Egyezmény betartását a ratifikáló országokban a GREVIO nevű szerv ellenőrzi. Ennek felállításakor megígérték, hogy a nemi egyenlőséget is figyelembe veszik a tagok kiválasztásakor. Megalakulásakor 10 nő alkotta a testületet, most 11 nő és 4 férfi tartja fenn a feminista típusú nemi egyensúlyt. A korábbi tagok közt 12 nőt és 2 férfit találunk. Ez elég jól fémjelzi, mennyire lehet arányosságra számítani ott, ahol az Isztambuli Egyezmény nagyon durva férfiellenes visszaélésekre nyújt lehetőséget, és csak az alkalmazón múlik, hogy kihasználja-e ezt. Aki pedig azt tippeli, hogy a GREVIO tagjainak életrajzaiban nem példa nélküli a Nyílt Társadalom Alapítványokhoz kapcsolódó pályafutás, az eltalálta.
Bántalmazni csak nőt lehet
A férfiak védelméről ugyanakkor alig esik szó a feministák által dühödten követelt Isztambuli Egyezményben. Kelletlenül elismeri ugyan, hogy létezik ilyen is, de nem sok szót pazarol rá, intézkedést pedig pláne nem javasol. A női bántalmazókon nagyvonalúan túllép, ami azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy az olyan családi helyzetekben, amikor elsősorban a nő a bántalmazó – lelki, testi, vagy mindkettő –, és a férfi egyszer visszaüt kétségbeesésében, szintén elég csak eljátszania az áldozatot a nőnek, és már viszi is a hatóság a férfit, a kirendelt, lila tüsihajú feminista aktivista elégedett rikácsolása mellett.
Családon belüli problémák kezelése az Isztambuli Egyezmény szerint
Már a dokumentum preambuluma is a nők és lányok erőszakkal szembeni védelmét, továbbá a nők és lányok elleni erőszak megelőzését tűzi ki célul: csupa – szintén férfiellenes – „nővédelmi” ajánlást említ, a férfiak és fiúk védelméről egy szót sem ejt. Tehát már a gyerekekre is kiterjeszti a nemi diszkriminációt, miközben a fiúk nagyjából kétszer gyakrabban esnek családon belüli erőszak áldozatává, mint a lányok. A fiúgyerekek jóval nagyobb eséllyel válnak bántalmazás áldozatává az anya és az apa, illetve a nevelőanya, nevelőapa részéről, mint a lánygyerekek, de az Isztambuli Egyezmény alkotói nem érezték úgy, hogy ezzel törődni kellene.
A családon belüli erőszak nemcsak a nő bántalmazásából állhat. A megromlott kapcsolatokban legtöbbször egymást bántalmazzák a felek lelkileg, testileg. Az egyoldalú bántalmazás statisztikailag legjellemzőbb formája, amikor az elvált anya fiúgyerekét bántalmazza az anya élettársa. Ez sem fontos az Isztambuli Egyezmény megalkotói szerint.
A férfiakra zúdított feminista gyűlöleten túl van egy legalább ennyire veszélyes vetülete az Isztambuli Egyezménynek. A nők védelme örvén akarja rákényszeríteni az egyes országok jogrendjére a genderlobbi hazugságainak elfogadását: nemcsak kész tényként átveszi a genderideológia elméletét a nők társadalmi elnyomottságáról és a társadalmi nemen alapuló erőszaktípusokról, hanem tartalmazza a nemek definícióját, a biológiai nemen kívül jogrendbe illesztve a társadalmi nem fogalmát. Ez a lappangó jogalkotás is egy olyan ajtót nyit meg, amelynek a kinyílása aztán elég durva következményekkel járhat.
És persze nem is lenne igazi nyílttársadalmi projekt az Isztambuli Egyezmény, ha nem keverték volna bele a migrációt is. A magyar jogszabályi környezettel ellentétes, nemi alapon biztosított menedékjoggal kapcsolatos rendelkezései is megérdemlik a figyelmet. Hopp, egy kis engedékenység a női migránsokkal szemben, hopp, egy kis családegyesítés, és meg is vagyunk. Ahogy az ördög mindig csábítással, kedvesen, Jó Emberként érkezik, a nyílttársadalmi kezdeményezések is mindig ugyanilyen arcot vesznek fel. Persze, ez csak egy hasonlat volt, biztos nincs köztük összefüggés.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS