Annyi mindenen keresztülvitt már az Isten és mi mégis itt vagyunk. Annyi csalódás és támadás ért már bennünket, de mégsem tudtak eltiporni bennünket. Mert az Isten sosem hagyott el bennünket. Hogyan is feledkezhetnék meg róla?
Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de nekem nem a csokinyuszi és a piros tojás jut eszembe, amikor arra az önkéntes áldozatra gondolok, amit Jézus hozott meg értünk. Gondolkodtak már azon, hogy mindezt miért vállalta? A válasz szerintem egyszerű: tudta, mi Isten akarata, és azzal is tisztában volt, hogy az ő küldetése lesz legyőzni a halált. Tudták, hogy a Szentírás közel háromszáz próféciát tartalmaz Jézusról? A többezer évvel ezelőtti bibliai jövendölések pedig pontos leírást adtak mindarról, ami ott, akkor történt a Megváltóval, akinek a sírja végül üres maradt. Krisztus feltámadt.
A szeretet mindig Jézusra mutat, nem pedig a szükségeinkre
A Biblia azt írja a Máté evangéliumban, hogy Jézust azért szolgáltatták ki és feszítették meg az akkori hívők és hívő vezetők, mert irigyek voltak rá. Hogy miért? Mert mindegyikük a helyében akart lenni, mert látták a jeleit, érezték a testükben, hogy az ő személye és a szolgálata egyenesen Isten erejét közvetíti, és maga a Szent Szellem végzi ezt el rajta keresztül. A hit egy szellemi dolog, de ezek az emberek testben akarták végezni, és vannak, akik így végzik ma is. Versenyeznek. Mintha csak ők hirdethetnék Jézust az embereknek. És rajtuk kívül, ha valaki máshogyan teszi, az megvetendő. Pontosan ezt tették Jézussal is. A hiba onnan ered, ha csak olyan üzenetet prédikálunk, ami az embereknek ad igazat, és az ő érdekeiket képviseli. Mert aztán egy hívő ember nehogy már meg merjen sérteni valakit, nem beszélve a saját embereiről… Egyébként mit sértesz meg egy emberben? Az egóját, a büszkeségét, az énképét. Ezért mi nagyon jól megtanultunk úgy beszélni a Bibliáról és Jézusról, hogy az mindenkinek tetsszen. Így persze már senkit nem érdekel az, hogy mi az Istennek tetsző, mert egyértelmű lett, hogy neki is az tetszik, ami nekünk. Persze, hogy ilyen embertől nem hallani az igazságot, főleg nem olyan formában, ahogy meg van írva.
Már nem prédikáljuk a teljes Bibliát, elkezdtük szolgálni Isten helyett az embereket. Elfajzott a hit, mert egy olyan istenképünk lett, ami nem az igazság. Ezért áll hozzá a világ is így Istenhez. Nem azért, mert utálják őt, hanem mert nem ismerik. A székeinkben ülve akarjuk helyre tenni a dolgokat. Igazi férfimunka. “A hitben erőtlent fel kell karolni”- igen, én is ezt olvasom. De nem sántít a dolog valahol, ha a hitben erőtlen már évek óta, vagy ami még rosszabb, már évtizedek óta hívő? Ma az emberek nagy része nem azért erőtlen és gyenge a hitben, mert még az elején van annak, hanem azért, mert hosszú évek óta az emberi érdek evangéliumát prédikálják nekik. Ez pedig nem a hitet edzi, hanem a kényelmet és az emberi gondolkodást, ami a legelső próbában elhal. Így joggal szaladnak oda az emberek a pásztoraikhoz és kérdezik, hogy mi lesz velünk a bajok idején? Persze, hogy az a hívő, aki ebben nő fel, megsértődik, ha valakitől azt hallja, “szégyellheted magad”, hiszen soha nem hallott még ilyet, hogy az embernek néha igenis meg kellene vizsgálnia, hogy hol is tart a hitben, és ha évek óta sehol, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy mit csinálunk Jézus evangéliumából. A szeretet mindig Jézusra mutat, nem a szükségeinkre. Megtanultuk nagyon jól kifilézni az embert és figyelmen kívül hagyni a Bibliát. Benne van a fejünkben az ige, de a szívünkig már nem ér el. Nem akarjuk meghallani az igazságot, ha az nem tetszik. Mert ha valaki nekem nem szimpatikus, akkor már az Istenre sem szimpatikus, akiről beszél. Ha valaki az igét máshogyan értelmezi, mint én, biztos, hogy “a gonosztól van”. Pedig az a lényeg, hogy ugyanazt az Istent képviseljük. Mi pedig összemostuk a keresztény értékeket a világi értékekkel.
A keresztény élet teljes odaszánás, teljes alárendeltség, teljes elköteleződés Istennek. Ha az nem teljes odaszánás, ha az nem teljes alárendeltség és nem teljes elköteleződés, akkor az nem egy keresztény élet. Mert a hit nem egy életérzés, nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat más emberekkel istentiszteletnek álcázva egy klubdélutánt…
Senki nem szól érte, ha bűnben élünk, de vasárnap a templomban az első sorokban azért mindig ott vagyunk. Mert belefér, ugye? Minden belefér. Kegyelem van, Istenfélelem meg nincs. Ez a testi kereszténység, nem tiszteljük az Atyát, nem féljük Istent. Aki hű marad az igéhez és teljes szívével féli az Urat, azokat fanatikusnak vagy túl radikálisak nevezik. Pedig az igazság pont olyan, mint egy tüske, mert oda fog beleszúrni, ahol rejtegetjük titkos bűneink. A kegyelemre hivatkozva mi olyanok lettünk, mint a világ, szentségtelenek, és ez már nem fér bele. Nem fér bele a kényelem. Nem fér bele a langyos kereszténység. Nem fér bele a bűn. Nem fér bele az önmegvalósítás, nem fér bele a versengés, nem fér bele a testiség, nem fér bele a karrierépítés Isten nevében, nem fér bele a szabadelvűség…nem fér bele. Az ige fér bele. Jézus szavának a betartása, Isten félelme és tisztelete a világgal szembemenni. A bűneink megbánása. Csak ez fér bele. Hogyan is felejthettük el? Pedig az Atya sosem feledkezik meg rólunk.
Az Isten nem ember, hogy hazudjon, amit ígér, megcselekszi
Fájdalmas út vezetett a Via Dolorosára: az Isten fiának súlyos fakeresztet kötöztek a hátára, gúnyolták és kinevették őt, hogy aztán óriási vasszegekkel üssék át kezeit és lábait, mindezt azonban Jézus némán tűrte. Nem szitkozódott, nem vádolt senkit, pedig erre minden oka meglehetett volna: elárulták és megtagadták őt a tanítványai, majd azok követelték a halálát, akik közül számos embert meggyógyított. Talán nehéz megérteni, hogyan volt képes mindezt szótlanul hagyni. Miért nem védte meg magát? Miért hagyta, hogy megalázzák, megkínozzák? Tudják, abban biztos vagyok, hogy nem azért, mert szeretett szenvedni vagy mert „mentális problémái” voltak. És Isten sem azért áldozta fel a számára legdrágábbat – a gyermekét –, mert ebben lelte volna örömét, hanem mert tudta, hogy egyetlen ember képes legyőzni a halált, az pedig Jézus Krisztus. A küldetés sikere a mi megváltásunk záloga volt, és ez az, ami keresztény életünk alapját képezi, a feltámadásba vetett hit egyfajta belépő számunkra Isten országába, örök életet nyertünk általa.
Lukács evangélista Jézust idézve összefoglalja, hogy minek kell a próféták írásai alapján beteljesülnie: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; És megostorozván, megölik őt; és harmadnapon feltámad.” Milyen próféták írásaira is utalhatott itt Jézus, akinek halálát és feltámadását ezekben a napokban a keresztény világ tömegei ünneplik? A Bibliát minden vallási könyv és minden írásmű fölé emeli az, hogy egyedül a Szentírás tartalmaz a történelemben egyértelműen beteljesedett próféciákat. A bibliai húsvéti eseményeknek, vagyis Jézus elítélésének, halálának és feltámadásának egyik rendkívülisége abban is van, hogy a néhány nap alatt végbemenő eseménysorozat mozzanatai az ószövetségi próféták előrejelzéseivel is megegyeznek. Éppen a beteljesült próféciák miatt a keresztény egyház többször került a kritika kereszttüzébe, mondván, meghamisította az Ószövetséget. A Szeptuaginta (az Ószövetség görög fordítása Kr. e. 250 körül) és különösen a Holt-tengeri tekercsek bizonyítják, hogy a Jézusról szóló próféciákat nem írhatták születése után. Az 1947-ben feltárt tekercsek a héber Biblia legkorábbi – az eddig ismerteknél mintegy ezer évvel korábban keletkezett – kéziratai között egyébként megtalálták a teljes Ézsaiás- (Izaiás-) könyvet is, amely az egyik legszemléletesebb próféciákat tartalmazza a Messiás szenvedéseiről. A Biblia több mint 300 próféciát említ csak magáról Jézusról – és valamennyit évezredekkel, de legalábbis évszázadokkal a születése előtt jegyezték fel. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat.
Jézust nyilvánosan elsőként Keresztelő János azonosította a báránnyal: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (János 1:29). Zsidó hallgatósága számára egyértelmű lehetett, hogy a párhuzam az egyiptomi fogságból való kijövetel óta elrendelt páskabárányra utal. Jézus keresztre feszítése és kínhalála megfelel az ószövetségi páskabárány leölési rendtartásának. Az életet és szabadulást szerző hibátlan báránynak a Törvény szerint a leölés előtt pár nappal már a családnál kellett lennie, meg kellett vizsgálniuk, hogy hibátlan-e, majd úgy kellett megölniük, hogy az állat csontját nem törhették el. Ennek megfelelően Jézusról is azt tartották, hogy igaz volt, hibátlan. Virágvasárnap vonult be Jeruzsálembe, ahol akkor még ünnepelte a tömeg, majd négy napon át vizsgálták a farizeusok, de nem találtak rajta „fogást”, pedig mindent bevetettek. Pészachkor vették őrizetbe az utolsó vacsora után, amit tanítványaival töltött. Az emberek elutasították, sőt még tanítványai is elhagyták – „Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok” (Zakariás 13:7) –, és olyan lett, „mint a bárány, amit a mészárszékre visznek”. „A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (I. Korinthus 5:7) – idézték később Jézus követői. Zakariás és a Zsoltárok könyve is utal arra, hogy a Messiást nem idegen árulja el, hanem saját tanítványa, a konkrét összeg is szerepel ezen a helyen (30 ezüstpénz): „Még jó barátom is, akiben reméltem, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem” (Zsoltárok 41:10). „És harminc ezüst pénzt fizettek béremül. És monda az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom, amelyre becsültek engem” (Zakariás 11:13). Arról is olvashatunk, hogy valójában egy koncepciós perben fogják hamis tanúk közreműködésével elítélni: „Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek” (Zsoltárok 27:12). Dávid király már az egyik zsoltárában körvonalazta a kereszthalált, bár csak körülbelül 1000 év múlva, Kr. e. 170-ben vezették be ezt a kivégzési módot a rómaiak. Dávid így nem is ismerhette azt a megnevezést, de mégis egyértelműen utalt rá: „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat” (Zsoltárok 27:12). A Jézusra vonatkozó próféciák nagy része Ézsaiás próféta könyvében találhatóak, aki hét évszázaddal korábban utalt számos fontos momentumra. Egy egész fejezetet részletesen bemutatja a Messiás szenvedéseit, és még arra is külön utal, hogy vádlói előtt és a szenvedés alatt néma maradt: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ézsaiás 53:7) Elítéltek között halt meg: „…életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ézsaiás 53:12) Fájdalmas halált halt, közben pszichikai teher alatt volt: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt” (Ézsaiás 50:6). A 22. zsoltár pont azzal kezdődik, mint amit az Úr Jézus mondott a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (2. vers). Ugyanitt a 7-9. versekben a Zsoltáros a gúnyoló tömegről is említést tesz: „Az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!”. A 15. vers leírja a szögek okozta kínokat, ahogy szétfeszítik Jézus csontjait, és a szívnek a megterhelését: „Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.” Szakértők szerint a keresztre feszítettek jellemzően szívizom-megszakadásban és fulladásban haltak meg a testtartás helyzete és a test súlya miatt.
Minden úgy történt, ahogyan az megvolt írva
A rómaiak a keresztre feszítettek csontjait akkor törték meg, amikor sürgetni akarták a halált, ugyanis a kereszten lassan és sokáig, akár napokig is haldokoltak. Miután eltörték a megfeszítettek lábait, már nem támaszkodhattak rájuk, és így előbb beállt a fulladásos halál. Amikor Jézushoz értek, már halott volt, így nem volt szükség arra, hogy besegítsék a gyorsabb halálába. Erről is szól prófécia: „Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból” (Zsoltárok 34:21). A kivégzést végző katonák között szokás volt, hogy a kivégzettek ruháit, személyes tárgyait egymás között elosztották. Viszont Jézus felső ruhája egybeszőtt lehetett, amit a katonák nem szabdaltak darabokra, hanem sorsvetéssel döntötték el, kié legyen. „Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek” (Zsoltárok 22:19).
Feltámadt és él!
Jézus temetésének időpontja pénteken, késő délután volt. Sietni kellett vele, mert ünnep következett és ráadásul szombaton tilos volt temetni. Jézus holttestét csak a hatóság engedélyével lehetett elvinni és eltemetni. Ezt a feladatot vállalta arimateai József, aki Jézust életében nem merte nyíltan követni, csak titokban volt tanítványa. Megjegyzik róla, hogy jó és igaz ember volt, aki várta Isten országának eljövetelét. Tagja volt a Főtanácsnak, tehát tekintélyes és tehetős ember volt, aki magára tudta vállalni a temetés költségeit is. Erről a próféta így jövendölt: „És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában” (Ézsaiás 53:9).
Jézus feltámadásáról szóló prófécia a Zsoltárok 16:10-ben található: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban (holtak hazájában); nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” És másik helyen is: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit! Keményen megostorozott engem az Úr; de nem adott át engem a halálnak” (Zsoltárok 118:16-18). Hóseás próféta pedig így jövendölt: „Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt” (Hóseás 6:2).
A feltámadás ezen kívül élesen megkülönbözteti Jézust minden más vallásalapítótól. Ábrahám, Mohamed, Buddha, Konfuciusz, Lao-ce és Zoroaszter csontjai még itt vannak a Földön. Jézus sírja viszont üres. A feltámadás legnagyobb jelentősége nem a múltban van, hogy „Krisztus feltámadt”, hanem a jelenben: „Krisztus feltámadt”. Az angyal a sírnál azt kérdezte az asszonyoktól, hogy
Miért keresitek az élőt a holtak között? (Lk 24,5).
A másik nem kevésbé fontos tény, hogy a tanítványok viselkedése is megváltozott: a feltámadás előtt szétszaladtak, megtagadták mesterüket, és bezárt ajtók mögé húzódtak félelmükben és zavartságukban. Utána pedig a rémült nyulakból magabiztos szentekké váltak, világot megváltoztató misszionáriusokká, bátor mártírokká, és Krisztus örömteli utazó nagyköveteivé, akik közül többen tanult emberek voltak. Ön kockáztatná az életét egy olyan dologért, ami nem is létezik, amiben nem hisz? Mindezek fényében úgy gondolom, ha Jézus feltámadása csak egy ócska hazugság lett volna, akkor a történetírók beszámolói szerint a tanítványok nem így halnak meg: János Patmosz szigetén száműzetésben, Istvánt és Mátét halálra kövezte a feldühödött tömeg, Márkot lábainál fogva lovakhoz kötözték és kettétépték a testét, Lukácsot felakasztották, Pétert, Andrást, Fülöpöt és Simont keresztre feszítették, Bertalant megostorozták, bőrét lenyúzták a pogányok, keresztre feszítették, majd levágták a fejét, Tamást Indiában öt lóval öt felé vonszolták, Jakabot, a Zebedeus fiát Heródes király lefejeztette, Simont, a zelótát éles fűrésszel vágták ketté, Jakabot, az Úr féltestvérét halálra kövezték, Jakabot, az Alfeus fiát (aki a jeruzsálemi gyülekezet vezetője volt), miután ledobták a jeruzsálemi templom délkeleti fokáról és nem halt meg, bottal verték agyon, Júdást (nem az Iskariótest) egy oszlophoz kötözték és lenyilazták, Mátyást lefejezték Jeruzsálemben, Pál pedig mártírhalált halt Néró császár idejében.
Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél (1Kor 15,14-19).
Több mint kétezer éve mi, keresztények pedig úgy hisszük, hogy Krisztus feltámadt. És a mai világunkban sajnos ismét szembe kell néznünk azzal, hogy csakúgy, mint a tanítványoknak, akár nekünk is meg kell majd halnunk a hitünk miatt.
Egy nap minden ember ott fog állni Jézus előtt, és azon a napon nem a maga igazságát és a mások helyreigazítását fogja kérni tőle, hanem kegyelmet. Nem az a kérdés, Isten hol van a bajban. Ő a helyén van, ahol idáig is volt. A kérdés Te hol vagy? És az, hogy ki fog kiállni Jézusért újra.
Fotó: Stockphoto
Facebook
Twitter
YouTube
RSS