„Nem fogom a román hokinak nevelni a tehetségeket” – Kercsó Árpád a szénporos pályától a beteljesült álmokig (PS-portré)

Kercsó Árpád a magyar jégkorong legendája. Lehetett volna másképp is, de amikor még a rendszerváltás előtt el akarták románosítani a székely edzőt, akkor úgy döntött, inkább az anyaországba költözik. Kercsó Dunaújvárosban csinált csodát, ahol kinevelt egy olyan generációt, amely nemcsak megnyerte a bajnokságot, de a magyar jégkorong történetére is hihetetlen hatással volt. Ladányiék nevét ma is kívülről fújja a fél ország. A válogatott élén élete egyik legszebb győzelmét aratta a románok ellen (köztük játszott több egykori tanítványa is), s bár később elhagyta a nemzeti csapatot és Dunaújvárost, az utánpótlás-nevelésben azóta is meghatározó szerepet játszik. Munkatársunk, Kovács Attila kétrészes, portrénak beillő cikkének második részéből megtudhatjuk, hogyan kötött névleges házasságot, hogyan jártak Budapestre hetente többször egy busszal edzeni, s miért tért vissza másodszor is Magyarországra a székelyföldi edzősködés után. Az első rész itt olvasható.

KOVÁCS ATTILA

És akkor Magyarországra költözött

Kercsó Árpád: „Az 1970-es évek vége felé már elő-előfordult, hogy anyaországi klubcsapat tiszteletét tette Székelyföldön. A Ferencváros is – amelynek egész Gyergyóval együtt magam is drukkoltam – rendszeresen képviseltette magát a nálunk rendezett utánpótlás-tornákon. Így kerültem közvetlen kapcsolatba a magyar jégkoronggal.”

A kitűnő szakember a létrejött kapcsolat ellenére sem gondolt azonnal az áttelepülésre. Először is – szocialista tábor ide, szocialista tábor oda – akkoriban még nem lehetett csak úgy Magyarországra költözni.

Másrészt pedig a magyar hokis vezetőkkel való beszélgetések során az is kiderült, hogy az anyaországban a romániai körülményeknél sokkalta rosszabb a sportág helyzete. Nem kínált tehát igazi szakmai perspektívát az áttelepülés, hiszen Kercsó Árpád mindenképpen jégkoronggal szeretett volna foglalkozni Magyarországon is. Azonban a körülmények végül úgy alakultak, hogy alig néhány év múlva mégis téma lett az országváltás.

Kercsó Árpád: „Az ifiválogatottnál egykori csomafalvai tanítványaim szép lassan alapemberek lettek. Tehetségükre jellemző, hogy ifjúsági szinten feljutottak az „A” csoportba, ahol benn is tudtak maradni. 1982-ben miattuk épült meg a gyergyószentmiklósi jégstadion is.

Ennek ellenére sem vettek számításba az ifjúsági válogatottnál, a világbajnokságokra még harmadik számú edzőként se vittek ki. Mégpedig azért, mert magyar voltam és elutasítottam az ajánlataikat. Ez volt a „bosszú” azért, mert nem vállaltam a „románná” válást.

Emiatt én már 1982-83 körül gondolkodni kezdtem az áttelepülésen, sőt kialakult bennem a vágy, hogy jó volna a magyar hokiért dolgozni!”

A döntés meghozatala mégsem volt könnyű, hiszen aki ismeri Kercsó Árpádot, jól tudja, hogy nagyon ragaszkodik a kiválasztottjaihoz. Nem volt ez másként Gyergyócsomafalván, majd később Gyergyószentmiklóson sem. Szeretett a srácokkal dolgozni, eredményes is volt a munka, és tudta: ha áttelepül Magyarországra, végérvényesen ott kellett hagyni gyermekeit, hiszen közülük nem jöhet utána senki, még csak hírmondónak se… Ennek ellenére többéves vívódás után végül mégis meglépte, amire a szíve szólította!

Névleges házassággal jöhetett csak Magyarországra

Kercsó Árpád: „A nyolcvanas évek elejétől kezdve a Ferencváros mellett a Dunaújváros is átjárt hozzánk a különböző tornákra és mi is szerepeltünk itt az anyaországban. Ezen találkozások révén baráti viszonyba kerültünk a dunaújvárosi klub vezetőivel, Böröndi Károllyal és Szilágyi Jánossal. Amikor végleg eldöntöttem, hogy áttelepülök, az ő segítségüket kértem. Miután támogatásra leltem részükről, belevágtam a dologba. Nem volt egyszerű, hiszen úgy akartam jönni, hogy az ne legyen a romániai törvényekbe ütköző, mert annak az otthon maradt szeretteim láthatták volna a kárát. Végül találtak nekem egy magyarországi hölgyet, aki vállalta, hogy névlegesen hozzám jön feleségül. Ezzel legálissá vált az áttelepülés, hiszen hivatalosan magyar feleségem volt.”

Vaspor és hó a nyitott jégpályán

A tréner életében tehát bekövetkezett a földindulással felérő változás, új otthont választott magának, ha úgy tetszik, otthonról hazajött. Vonattal érkezett Magyarországra, a Keleti pályaudvarra hozta be őt a szerelvény. Ezen a napon még senki nem tudhatta, hogy nemcsak Kercsó Árpád, de az egész magyar jégkorongsport életében is teljesen új korszak veszi kezdetét.

Kercsó Árpád: „1985 márciusában érkeztem Magyarországra és nyomban munkához is láttam, hiszen sportállást kaptam a Vasműnél. Ekkor a magyar hoki szinte el volt temetve, utánpótlás szinten a világ legutolsó országai közé tartoztunk. Dunaújvárosban azonban mégsem tűnt ez olyan borzasztónak.

Volt jégpálya, ahol később októbertől-márciusig folyamatosan jégen készülhettünk a gyerekekkel. Persze olykor a lerakódó vasport, olykor meg a havat kellett takarítani edzés helyett, de akkor is volt jég, megvolt tehát az alap. Érkezésemtől kezdve egészen a tanév végéig jártam a környék iskoláit, toboroztam a gyerekeket hokizni. Júniusra összejött a kellő létszám.

Nem volt könnyű dolog, mert a körülbelül száz jelentkező gyerekből talán huszonöt jött le végül. Emlékszem, hogy az első nyári edzésre Simon Csaba egy műkorcsolyával érkezett meg. A kisfiú csak annyit tudott, hogy ő most hokiedzésre megy, ahhoz meg kell korcsolya… De hát persze júniusban nem volt hol korcsolyázni. Rögtön az első nyáron kivittem őket Gyergyóba edzőtáborozni. Az volt az első közös felkészülésem azzal a gárdával, melyből huszonhárom évvel később néhányan, Szapporóban az „A” csoportba repítették a magyar hokit…”

Tokaji, Szélig, Ladányi hallgatott a mesterre

Kercsó Árpád dunaújvárosi neveltjeivel is hasonló munkatempót vett fel, mint amit Gyergyócsomafalván, majd Gyergyószentmiklóson alkalmazott. Nem tért le a „kercsói útról”, mert úgy vélte: ami sikert hozott a csomafalvai fiatalokkal, az sikerre vezethet a dunaújvárosi gyerkőcökkel is. Nemcsak a szakmai elképzeléseiben maradt következetes, de a pedagógiai módszereihez is hű maradt. Így aztán Tokaji, Szélig, Ladányi, Tőkési és a többi dunaújvárosi srác hamar rájött, hogy a Mesterrel nem érdemes szemtelenkedni, az edzésein pedig nem tanácsos lazsálni. Igaz, a „Mester” nem ingyen követelte meg a fegyelmet. Óriási dolgokat ígért cserébe!

Kercsó Árpád: „Valóban nem volt kecmec, kemény munkát követeltem. Ugyanakkor a srácok számára megvolt a visszaigazolás, hiszen a jégen gyakorlatilag mindenkinél jobbnak bizonyultunk. Ráadásul azt is elmondtam nekik, hogy ha hisznek magukban, és hajlandóak végigjönni velem az úton, akár az „A” csoportig is eljuthatnak. Akkoriban sokan megmosolyogtak. Volt, aki nyíltan, volt, aki a hátam mögött. Ma már mindenki számára kiderült, hogy nem a levegőbe beszéltem!”

Jót tett a Fehérvár–Dunaújváros rivalizálás

Jókorát lendített a magyar hoki jövőképén, hogy ezekben az években id. Ocskay Gábor keze alatt Székesfehérváron is pallérozódott egy nagy generáció. Ez állandó versengésre késztette a két Fejér megyei szomszédvárat, amelyből nagyon sokat profitált a magyar jégkorongsport egésze is. Igaz, ekkor még csak utánpótlás-szinten jelentkeztek kimagasló eredmények, ez azonban bőségesen elegendő volt Kercsó Árpád számára.

Kercsó Árpád: „Átadták a BS edzőpályáját, ahol hosszas harcok eredményeként elértem, hogy rendszeresen kapjunk jeget. Ez nagy áttörést jelentett, hiszen ennek a ’75-76-os korosztálynak adatott meg először, hogy a nyári időszakban is folyamatos jeges edzéseken vegyen részt.

Öt-hat esztendőn át, áprilistől októberig heti három-négy alkalommal buszoztunk fel. Nemcsak a dunaújvárosi tanítványaim jöttek velem, hiszen Palkovicsot, Ocskayt, Zalavárit elhozták Fehérvárról, és rendszeresen velünk edzett például a fővárosban játszó „Balu”, azaz Horváth András és Szilassy Zoli is. Rengeteg munkát pumpáltam a játékosokba, ami egyre szebb eredményekben mutatkozott meg.

Bár több, „A” csoportos nemzet utánpótlás-csapata ellen arattunk fényes győzelmeket, az első igazi sikernek én egy rigai tornát tartok. A bombaerős városi csapattal vívott két mérkőzésünk két győzelmet hozott. A szovjet iskolán nevelkedő, kitűnő együttes ellen hatalmas fegyvertény volt a győzelem. Mert szép siker volt nyerni mondjuk Bajorország válogatottja ellen, de az igazi értékmérő a szovjet iskola elleni helytállás volt számomra.”

Sikerült bajnokságot nyerni a csikócsapattal

Az utánpótlás-sikerek nem maradtak meg klubszinten, hamarosan a korosztályos válogatottak is figyelemre méltó eredményeket produkáltak. Ez persze nem volt meglepő, hiszen ekkor már szinte kizárólag dunaújvárosi és fehérvári hokisok alkották az ifi válogatottat. Kercsó Árpád ezzel egyértelműen előlépett az akkori első számú magyar szakemberré. A Dunaferrnél kinevezték az első csapat élére, ezzel a felnőtt OB-I-ben is bemutatkozhatott. Rövid idő alatt beépítette ifjú tehetségeit a felnőtt gárdába. A fiatal titánok nemcsak lelkesek, de eredményesek is voltak. 1994-ben és 1995-ben bajnoki bronzérmes lett az ifjúsági játékosokból álló Dunaferr, a felnőttek mezőnyében. 1996-ban pedig – megtörve a Ferencváros és az Újpest 1982 óta tartó hegemóniáját – magyar bajnok lett a Dunaferr. A bajnoki aranyérem megszerzéséhez Kercsó neveltjei, a dunaújvárosi hokiiskola első növendékei is kellettek, sőt, ők jelentették a kulcsot az „aranyajtó” kinyitásához. Jó példa erre Ladányi Balázs esete, aki még ifjúsági korú játékosként a felnőtt OB-I pontkirálya lett.

A válogatottal legyőzi Romániát

Ennyi siker után kézenfekvő volt, hogy Kercsó Árpád még feljebb lépjen, és kinevezzék a magyar válogatott szövetségi kapitányává. Újból, hiszen korábban két éven át már betöltötte ezt a posztot.

Kercsó Árpád: „Már az is hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy újra szövetségi kapitány lehettem.

Ám mindez éppen a magyarországi „C” csoportos világbajnokság előtt történt, amelyen a feljutásért vívott harcban történetesen éppen a román válogatott ígérkezett a legnagyobb ellenfélnek. Pikáns volt a helyzet, annyi szent. A román válogatott telis-tele volt székely hokisokkal, akik közül többen a magyar bajnokságban játszottak, vagyis a hazai közönség is jól ismerhette őket.

Tovább tetézte a mérkőzés különlegességét, hogy Vargyas, Csata, Borsos és Csiki annak idején Csomafalván még az én kezem alatt ismerkedett meg a hokival. Ezt a meccset két ország nézte lélegzetvisszafojtva a televízióban, és a román csapat székely játékosainak hozzátartozóit leszámítva minden erdélyi magyar is a mi válogatottunk sikeréért szorított.

Pontosan tudom, mit érez egy ottani magyar, ha a saját nemzete csapata legyőz egy román csapatot. Nekik, a székelyeknek is hatalmas örömet okoztunk azzal, hogy legyőztük a románokat. Óriási, soha nem felejthető élmény számomra az a nap, 1998. március 28., maga a feljutás pedig edzői pályafutásom egészét tekintve is a legnagyobb sikereim közé tartozik!”

Érzése szerint megfúrták a Dunaújvárosnál

A kiváló mester tehát a csúcsra ért 1998-ban. Érdekes módon ezután mégis egyfajta hullámvölgy következett életében, hiszen a hatalmas siker ellenére sem hosszabbítottak vele szerződést a válogatottnál, az ezredfordulón pedig olyan helyzet állt elő, hogy szándékai ellenére Dunaújvárosból is távozni kényszerült.

Kercsó Árpád: „2000-ben részt vettünk egy Zell am See-ben tartott utánpótlás-világkupán. Korántsem mellesleg 43–0-s gólkülönbséggel végeztünk az első helyen az osztrák városban. Miután onnan megjöttünk, nyíltan ellenem fordult egy kisebb csoport. Elsősorban szülők alkották ezt a csoportot, de mint később kiderült, egyes vezetők körében is táptalajra lelt az eltávolításomért indított szervezkedés. Én azonban nem ismertem a vezetők álláspontját, és hittem abban, hogy a hátam mögött lévő 15 év sikerei miatt mellém áll majd a vezetés. Tévedtem, így nem lett volna értelme tovább maradnom.”

Dunaújvárosi távozását követően nem maradt sokáig munka nélkül Kercsó Árpád.

Akkoriban jött létre ugyanis a káposztásmegyeri Budapest Stars, amely felkérte a sikeredzőt, hogy vegye kezébe a klub utánpótlás-csapatait. Kercsó nagy örömmel látott ismét munkához. Emellett pedig negyedszer is szövetségi kapitánnyá választották, és ő vezette a grenoble-i Divízió I-es világbajnokságra utazó magyar válogatottat.

Máig ő a válogatott utolsó magyar nemzetiségű szövetségi kapitánya, hiszen azóta csupán ideiglenes jelleggel irányította nemzeti csapatunkat magyar szakember. Elsődleges területe azonban immár 35 éve az utánpótlás, a gyermekek felfedezése és hokissá nevelése.

Kercsó Árpád: „Nagyon szeretek építkezni, létrehozni valamit. Igazi kihívást jelent, hogy ütőképes csapatot alakítsak ki egy újonnan verbuvált társaságból. Tulajdonképpen ez az én igazi világom!

Ezért, bár igen komoly lelki sebet ejtett rajtam a dunaújvárosi eset, azóta is folyamatosan a fiatalok nevelését végzem. Dolgoztam a Budapest Stars-nál, Zalaegerszegen, Székesfehérváron, a Ferencvárosnál és Nyíregyházán. Az idén felkérést kaptam Óbudáról, ahol most van felfejlődőben a hoki, és nagy kedvvel láttam munkához, hiszen itt ismét lehet építkezni.”

Az eredmények igazolják, hogy nemcsak szeret, de tud is építkezni. Miután azonban nem csupán utánpótlás-, de felnőtt-szinten is ért el válogatott- és klubsikereket egyaránt, adódik a kérdés, hogy vajon számára melyik a legemlékezetesebb a sikerek sorában?

Kercsó Árpád: „Klubszinten az 1996-os bajnoki aranyérmet mondanám a Dunaújvárossal, amely a város történetének első csapatbajnoki címe volt és saját neveltjeimmel értem el.

Szövetségi kapitányként egyértelmű a választás: az 1998-as budapesti világbajnokság döntője, a már említett Magyarország–Románia meccs. És bár csak a televízióban követtem nyomon, de ugyanolyan boldogságot jelentett, amikor 2008-ban Szapporóban, majd 2015-ben Krakkóban a magyar válogatott feljutott az A-csoportba.

A jégen lévő játékosok jó része a saját nevelésem volt egykor, így kicsit magaménak is érezhettem ezeket a hatalmas diadalokat.”

„Ez az én hazám!”

Joggal érezhette a maga részét a krakkói sikerből is, hiszen a korábban egy egész generációnyi A-csoportost kinevelő tréner napjaink klasszisaival is foglalkozott. Neveltje volt például Hári János vagy Galló Vilmos is, akik a mai válogatott alapemberei. Igaz, egy rövid időre úgy tűnt, hogy a magyar hoki elveszítheti Kercsót, ugyanis 2009-ben visszatért Székelyföldre, s az ott létesült Székely Jégkorong Akadémia vezetője lett. Szinte regénybe illő, hogy miért döntött úgy, mégis visszatér az anyaországba.

Kercsó Árpád: „A neves székelyföldi vállalkozó, Kurkó János hosszú ideje kapacitált, hogy vállaljam el az általa megálmodott hokiakadémia vezetését.

Igent mondtam Kurkó felkérésére és Csíkkarcfalvára szerződtem. Szerettem is Karcfalván dolgozni, de megmondom őszintén, kicsit furcsa helyzet volt ez. Hosszú távon nézve a román hokit szolgáltam volna, a magyarral szemben, ráadásul úgy, hogy négy, itthoni gyermekem utánam jött Székelyföldre.

Aztán egyszer történt egy eset, amit sosem felejtek el. Az egyik anyaországi kisfiú, akit vittem ki Karcfalvára, megkérdezte a kocsimban, hogy „Árpi bácsi, ha jól fogok játszani, kapok majd állampolgárságot?” Mármint, hogy románt… Ott ültem leforrázva a kocsiban, nem tudtam, mit válaszoljak neki…

Ugyanakkor ebben a pillanatban rájöttem, hogy nekem nincs maradásom Csíkban, nem fogom a román hokinak nevelni a tehetségeket. Rövid időn belül felmondtam, visszajöttem és azóta ismét a magyar hokiért dolgozom. Márpedig ez így van jól, mert én lélekben mindig is ide tartoztam, magyar vagyok, ez az én hazám!”

Vezető kép forrása: Jegkorongszovetseg.hu