Nem minden háborús bűn, ami annak látszik
Csupán retorikai kérdés, hogy az oroszok bombáznak civil célpontokat vagy az ukrán védők telepítik az állásaikat a polgári infrastruktúra közé. Az elmesélt történet ugyanaz: mivel az orosz támadók hadászati fölényben vannak, kizárólag csak kiépített állásokban vagy városias környezetben képesek sikeresen védekezni az ukránok. Az Amnesty International és a haladó sajtó szokás szerint le van maradva pár brosúrával; most megpróbálták elfogadhatatlan gyakorlatnak beállítani azt, amit eddig álhírnek vagy egyenesen putyinista propagandának neveztek.
Pár hónapja, az azóta dicstelen véget ért Pesti TV-n, a Politikai Hobbistában egy fél adást szenteltünk ennek a témának. Természetesen rögtön meg is kaptuk, hogy a Kreml propagandáját ismételgetjük (vö: imperialisták uszályába kerültünk). Mintha az oroszok sosem mondanának igazat, az ukránok pedig sosem hazudnának. Persze van, aki ezt így gondolja, ő most örvendezhet a herszoni ukrán ellentámadás mindent legyűrő akaratának. Nem kell olyasmivel foglalkoznia, hogy mit állítanak az oroszok, hiszen a pár nyugati csodafegyver leszállítása után már csak napok kérdése, és a Donyec-medence mellett a Krím-félszigeten is újra ukrán zászló leng.
1684 és 1699 között zajlott a hatodik velencei–oszmán háború, és ennek részeként a velenceiek – akik ugye abban az időben tengeri nagyhatalomnak számítottak – partraszálltak az Oszmán Birodalom európai birtokának legfontosabb kikötőjénél, Pireuszban. Hamar kialakították az ilyenkor szokásos hídfőt, nemsokára magát Athént is ostrom alá vették a roppant olaszos nevű Otto Willheim Königsmarck vezetésével. A derék talján úriember pedig – talán gondolva a jövőre, amikor, mint Európa két legszorgalmasabb nemzete, az olaszok a görögökkel versengenek majd a turisták kegyeiért – felrobbantotta a magyar látogatók körében csak Akropoliszként emlegetett athéni Parthenont.
Oké, nyilván nem mint turisztikai desztináció bántotta a szemét a neves ókori épület, de a Parthenon akkor nyerte el a ma ismert formáját. Dór oszloprend helyett dór oszloprendetlenség, semmi tetőzet, cserébe hatalmas kődarabok szanaszét. Azokat a kődarabokat pedig nem a mostoha időjárás meg az évszázadok hordták oda, hanem egy hatalmas bumm repítette szerteszét őket.
NEM HÁBORÚS BŰNCSELEKMÉNY
Sem újságírás, sem háborús propaganda nem létezett még akkoriban, így egyik fél sem gondolta úgy, hogy olyasmivel lármázza fel a világot, hogy háborús bűncselekmény történt, illetve az ellenség ki akarja törölni a görög kultúrát. Történetírás viszont létezett (ugye egy helybéli úr, Hérodotosz fedezte fel azt a módszert, hogy a kocsmában hallott történeteket összeveti és forráskritikával illeti), így képesek vagyunk rekonstruálni a történteket.
A velencei támadás hírére az akkor még oszmán művésznéven futó, görögökből meg egyéb balkáni népekből összekukázott török hadak elhagyták Athént és az Akropoliszban rendezkedtek be. Mivel hegyen van, jól védhető, és kényelmes ortodox templomok, továbbá ortodox templomokból kialakított kényelmes mecsetek várták az érdeklődőket. Többek között a Parthenon is mecsetként funkcionált akkoriban. A háborúig, mert onnantól multifunkcionális létesítmény lett. Ott tartották a törökök a lőport. A lőpornak meg van az a kellemetlen szokása, hogy néha felrobban. Ami itt is megtörtént. Vagyis az akkoriban tetőzettel, falakkal és mindenféle értéknövelő extrával ellátott Parthenon elnyerte ma ismert formáját. A robbanásban 300 ember veszett oda, aminek hírére nem sírta senki tele a közösségi médiumok kipárnázott felületeit, egyetlen profilképcsere sem történt; mindenki megvonta a vállát, hogy hát ilyen ez a popszakma. Ja, és a korabeli sajtó sem nevezte az áldozatokat békésen imádkozó civileknek, akiket a galád velenceiek pusztán gonoszságból bombáztak ki a helyükről, miután a vezetőjük, Otto Willheim Königsmarck kacskakezet növesztett és megőrült. És azt is elismerték, hogy a hatalmas robbanást nem az az egy szál mozsárágyú okozta, amivel az agresszor, vagyis a támadó velencei fél odapukkantott, hanem az ott felhalmozott lőpor detonált.
Az iskolák, színházak, kórházak és hasonlók azért jók stratégiai szempontból, mert az első, amit szétlőnek egy háborús konfliktusban, azok a katonai létesítmények. Elsősorban a laktanyák. Ezek mindig potenciális célpontok, így ki kell onnan menekíteni a katonákat, és olyan helyen elszállásolni, ahol a laktanyához hasonló körülmények vannak. Az iskolai étkező az evésre, a tantermek az alvásra jók, emellett vannak vizesblokkok. A hatalmas tornatermek pedig tökéletesen alkalmasak raktározásra is. A kórházakban a sebesült katonákat el tudják látni. A színházaknak is tökéletesek a belső terei. A védelmüket is könnyen meg lehet oldani: az udvarra lehet légvédelmet telepíteni, a tetőkre, ablakokba pedig könnyű fegyverzetű katonákat.
Sőt, egy háborúban annyira hétköznapi dolog a polgári infrastruktúra belakása, hogy egy-egy városostrom automatikusan a templomtorony kilövésével kezdődik. Mert az annyira jó pozíció egy mesterlövész számára, hogy egészen biztos kucorog ott egy.
Vagyis hónapokkal korábban is lehetett tudni, hogy az oroszok nem azért bombáznak iskolákat, kórházakat, plázákat és színházakat, mert gonoszak és mert Putyin megőrült a ráktól. Már csak azért sem, mert civileket nem szokás direkt öldökölni a XXI. századi Európában – mínusz Balkán, mert ott ennek hagyománya van. Az iskolákért való rettegés különösen indokolatlan: egy háború idején nincs oktatás. Elég hibbantnak kell lenni, hogy valaki azt higgye, békésen folyik mondjuk egy énekóra, azt Putyin egyszer csak odahajít a gyerekekre egy precíziós rakétát, amiből már amúgy is kifogyott a háború elején.
RUGALMAS ELSZAKADÁS UKRAJNÁTÓL
Az Amnesty International komoly, géppel írt (fel)jelentése, mely szerint az ukránok háborús bűncselekményeket követnek el azzal, hogy kórházakba és iskolákba telepítik az erőiket, egész egyszerűen marhaság. Mi mást is tehetnének? Ha városokban, városok közelében van a front, akkor képtelenség nem igénybe venni a békeidőben tényleg polgári infrastruktúrának számító építményeket. Ezt így volt akkor is, amikor könnyfakasztó, ilyen volt, ilyen lettmontázsokkal rémisztgették a nyugati közvéleményt, és így van most is, amikor a Pentagon kérésére a haladó média nekikezdett a rugalmas elszakadás nevű dicsőséges műveletnek. Pelosi tajvani látogatása óta tudjuk, hogy a demokraták sem mind teljesen őrültek; nem szeretnék, ha az országuk katonailag kinullázódna az orosz sztyeppén. Nem szeretnék végtelenségig, az utolsó amerikai raktárban lévő Javelinig támogatni Ukrajnát. Elég nekik az utolsó ukránig. Ehhez pedig – amellett, hogy nem teljesen finom eszközökkel felhívták a nyugati közvélemény figyelmét arra, hogy a Csendes-óceán térségében is bármikor kirobbanhat egy konfliktus – az ukrán háborús törekvések delegitimizálása is elkezdődött.
Az éppen épülő vagy frissülő amerikai narratívát viszont ugyanúgy nem kötelező magunkévá tenni, mint korábban az orosz és az ukránt hagytuk figyelmen kívül. A városi harcászat nem háborús bűn, hanem a háború része: az egyik el akarja foglalni, a másik meg akarja védeni. A civileknek meg az a feladatuk, hogy minél távolabbra fussanak. Ha nem tartják őket ott kényszerrel, mint a palesztinok és az azovosok tették, akkor csak háború történt, nem háborús bűncselekmény.
