Március 15. nem csak a forradalomról, az életüket a hazájukért feláldozó hősökről szól, hanem a nemzeti egységre is tanít. A magyar függetlenség hívei közt voltak köztársaságpártiak és királyságpártiak egyaránt, de mindkét csoport tagjai tisztában voltak azzal, hogy mi az elsődleges feladat. A royalista Széchenyi nem kezdett aláírásokat gyűjteni a republikánus Kossuth ellen, és a republikánus Szemere Bertalan sem ment ki szétfütyülni a royalista Görgey ünnepi beszédét. Mindannyian tudták, hogy van a belső ellentéteknél sürgősebb feladat is.
Március 15. soha nem volt problémamentes, mindig a aktuálpolitikai párhuzamokról szólt, és ezek a dolgok ma aktuálisabbak, mint valaha. 170 évvel Kossuth és Petőfi után ma ismét világbirodalmi törekvésekkel szemben próbáljuk megőrizni függetlenségünket, sőt, puszta létünket, és megfejteni a “magyar utat”, hogy elkerüljük a feloldódást.
A cél a napnál is világosabb: az egymás mellett élés, egymás erősítése, szemben a beolvadással, a szuverenitásunk megszűnésével.
Érdekes párhuzam, akkoriban a világ egy erős osztrák birodalomban volt érdekelt, aki szembe tud feszülni a balkáni hódítások gondolatát dédelgető Oroszországgal. Ezért egyeztek bele tulajdonképpen abba, hogy az osztrák császár a geopolitikai viszonyokban kevésbé járatos orosz cár segítségével őrizhesse meg azt a birodalmát, amely útját állhatja az orosz terjeszkedésnek. Hallgatólagosan beleegyeztek az intervencióba, amit az osztrákok azzal háláltak meg, hogy a krími háborúban cserben hagyták az oroszokat, a Duna-menti fejedelemségeket pedig meg is szállták.
Fotó: mult-kor.hu
Még ennyi év után sem pihenhetünk
Nem pihenhetünk, még 170 évvel a Nemzeti Dal első elszavalása után sem, hiszen a Nemzeti Múzeum lépcsőin, a Pilvax kávéházon, a budavári helytartótanácson és a 12 ponton kívül arra is emlékezünk, hogy össze kell fognunk és együtt kell dolgoznunk a pártpolitikán túlmutató nemzeti ügyek érdekében. Emellett tiszteletben kell tartanunk a közös európai és hazai értékeket, illetve azokat a közös eszmei alapokat, amelyek a kultúránkat összetartják. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1848-49-ben, 1956-ban, 1989-ben egészen napjainkig olyan eszmékért harcoltak a magyarok, amelyek amellett, hogy egyszer megteremtették a magyar nemzet mai, modern fogalmát másoknak is elhozhatják a szabadságot. Talán ezért is olyan fájó, amikor az Európai Unió olyan negatív jelzőkkel látja el erőfeszítéseinket, mint a “kirekesztés”, vagy a “diktatúra”.
A megoldás: nemzeti egység
De van megoldás, ami nem más, mint a nemzeti egység, amit kimondani egyszerű, megvalósítani viszont annál nehezebb, hiszen ez ma sajnos csupán a politikai propaganda eszköztárát gazdagító fogalom, és olyan megosztó kérdésekhez tapad, mint az olimpiai pályázat, vagy a menekültáradattól Európát megvédő határzár.
Fotó: biztonsagpiac.hu
Pedig március 15. üzenete egyértelmű: a politikai nézet nem számít, ha az ország érdekeiről van szó, ennek pedig ékes bizonyítéka Kossuth, aki a sajtószabadságért, a magántulajdon sérthetetlenségéért és a szabadpiacért harcolt, tehát tulajdonképpen olyan liberális eszmékért, amelyeket a mai magyar baloldal is mélyen magáénak érez. A harc számára persze más volt: ő nem sípokkal, gyűlöletkeltéssel és uszítással képzelte el mindezt, mint azok, akik korunk rendszerváltó hőseiként akarnak tetszelegni, miközben azon munkálkodnak, hogy lerombolják mindazt, amit felépítettünk.
Summa summarum: március 15. még mindig aktuális, és mindaddig az is marad, amíg mások próbálják megmondani, hogy miként éljünk, és hogy miért jó nekünk, ha feladjuk azt a nemzeti szuverenitást, amiért oly sokan, oly sokáig harcoltunk.
Vezető kép: Netedukacio
Facebook
Twitter
YouTube
RSS