Orbánt már így szeretjük – Huth Gergely írása a Magyar Nemzetben

Persze mi, magyarok is lehetnénk kaméleo­nok vagy örök alámerülők, mint amivé – reméljük, átmenetileg – váltak például a V4-es barátaink, élükön az új cseh államfővel, a beiktatása alkalmából elsőként és fő helyen a szankciókat hangosan üdvözlő Petr Pavellel. Bégethetnénk mi is a nyájjal vonulva, reménykedve, hogy nem belőlünk lesz a farkas vacsorája. A történelmet szemlélve ez a stratégia még nyerő is lehet.

Történelmi tapasztalat ide vagy oda, van oka annak, hogy itthon nem vált nyerő stratégiává a megalkuvás, a „tanuljunk meg kicsik lenni” Kovács László-i tételmondat alkalmazása.

Miközben Csehország egy szankciópárti elnököt választott, aki – miután a kampányban a háború elkerüléséről és az ország egyesítéséről hadovált – győzelme után rögtön letette a hűségesküt Washington és Brüsszel előtt, majd jókívánságaival kényeztette Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, addig mi, magyarok 97 százalékban nemet mondtunk a brüsszeli szankciókra. Lehet mondani, hogy „csak” 1,4 millió ember nyilvánított véleményt rajta, de egyfelől akkor is a nemzeti konzultációs forma marad minden idők legszélesebb mintán alapuló közvélemény-kutatása, másrészt ha olyan sok támogatója lenne hazánkban a háború folytatásának, a szankciók erőltetésének, nyilván közülük sokan éltek volna a lehetőséggel, hogy behúzzanak hét kövér „igent” a kérdőívre, már csak azért is, hogy fricskát nyomjanak a miniszterelnök orrára.

Nem véletlen, hogy mára a baloldal Orbán-gyűlöletének egyik legfőbb toposza a miniszterelnök „populizmusa” lett. Valójában az a bajuk, hogy ő velük ellentétben képes a választópolgárok fejével gondolkodni, a néplélekkel azonosulni és szívből beszélni.