Polgári Szilvia: Mementó

Gyurcsány Ferenc volt az egyetlen olyan miniszterelnök az 1989-es rendszerváltozást követően, aki rendhagyó módon foglalta el a miniszterelnöki széket, s hasonlóképp távozott belőle. Politikai tevékenységének csúcspontja, vagy inkább mélypontja 2006 ősze volt, amikor elhíresült őszödi beszéde szeptember 17-e napfényes vasárnapján nyilvánosságra került, majd október 23-án, a forradalom ötvenedik évfordulóján a demokrácia hajóját zátonyra futtatta, s évekre elsüllyesztette. Nem mondott le, nem tartotta be a politika hármas szabályát, amely szerint egy miniszterelnök ne hazudjon, ha hazudik, ne vallja be, s ha mégis bevallja, legalább mondjon le. Különös módon azonban társadalmunk közéleti jelenlétéhez hozzászokott, s bár szereplései némelyeket bosszantanak, másokat szórakoztatnak, megint mások számára hasznot hajtanak, végső soron mindannyian elfogadjuk azt az arcátlanságot, mellyel a bukott miniszterelnök nap nap után kilép a fényre, s a magyarság szemébe nevet. Pedig nem kellene így lennie. Vagy talán mégis?

Polgári Szilvia / PolgárPortál-publicisztika

Gyurcsány a politikai pást élőhalottja, egy valaha eleven, ám mára mitikussá vált entitás, aki eltérő módon ugyan, de mindannyiunk életére hatást gyakorol. Születésének napja, június 4-e szimbolikus dátum, 41 évvel azelőtt írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. De szimbolikus az a november 6-a is, amikor bukása után öt két évvel saját alapítású pártja, a Demokratikus Koalíció elnökévé választotta. Ötvenöt évvel azelőtt e napon indult el Moszkvából Kádár János egy szovjet harckocsiban, Marosán György pedig egy páncélautóban Budapestre, a 60. Szovjet Légvédelmi Tüzérosztály 419. Légvédelmi Tüzérezred 3. ütege egyik szakaszának kíséretében. A konvoj november 7-én hajnalban érkezett a Parlamenthez, s a Szovjetunió végül 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival megszállta Magyarországot. Szimbolikából tehát nincs hiány, s egyesek még a DK rövidítésben sem csupán a mára magát parlamenti párttá felküzdő Demokratikus Koalíciót vélik felfedezni, hanem Dobrev Klára, Gyurcsány harmadik feleségének monogramját is.

A káderdűlő maradt

Dobrev Klára nyilatkozatai egy jottányit sem kevésbé zavarba ejtőek, mint férje megnyilvánulásai. 2018. március 28-án egy televíziós műsorban a családjára vonatkozó kérdésre ezt a választ adta:

„Én a nagyszüleimhez egyik oldalról úgy viszonyulok, mint nagyszülőkhöz, és egyébként nagyon jó nagyszülők voltak, másik oldalról pedig mélységesen nem értek egyet azzal, amit ők gondoltak a világról, és a politikáról… 18 éves voltam, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, és hogy őszinte legyek, kamaszéveimet nem feltétlen a politika töltötte ki, sok minden más, izgalmas dolog foglalkoztatott akkor.

Majd nagyjából két perc elteltével, ugyanebben a beszélgetésben, s még mindig a témánál maradva így fogalmazott:

„A politikai érdeklődésem valahol a gimnáziumi éveim végén kezdődött el, a rendszerváltás környékén, úgy éreztük, hogy pezseg körülöttünk a levegő, hogy a történelem részesei vagyunk.”

Azaz mindössze néhány perc leforgása alatt sikerült először azt állítania, hogy fiatal felnőttként nem foglalkozott politikával, majd azt, hogy foglalkozott. Mindez arra enged következtetni, hogy valamelyik állítása nem felel meg a valóságnak. Ám sokkal érdekesebb az a válasza, amelyet az Apró-villával kapcsolatos kérdésre adott, arra, hogy sosem gondolkodtak-e a villából való kiköltözésen?

„Ha kiköltözünk a házból, amit azért ma már mi építettünk meg, akkor a következő lépés az lenne, hogy a Ferinek el is kellene válni tőlem, hiszen annyiszor téma az én nagyapám, az én édesanyám, az én családom. Az én apám, akinek aztán végképp semmi köze sem a politikához, se semmihez. Úgyhogy nem tudom, hogy hol van a határ. Ezt a házat, ezt mi építettük fel Ferivel, már a házasságunk után, nagyon sok mindent beletettünk, de értem azoknak a szavát… és ez egy izgalmas kérdés egyébként. Majd amikor egy kicsit nyugodtabban tudunk ebben az országban végre a közös dolgainkról beszélni, hogy a rendszerváltás körüli igazságos elosztás, az vajon megtörtént-e? Vagy ha Magyarországon nem történt meg, volt-e rá jó példa?”

A riporter ezután azt kérdezte, igazságos lett volna-e, ha azt mondják, a nagyapja áldásos, vagy áldatlan tevékenységének köszönhetően, legyenek kedvesek kiköltözni? Erre pedig így felelt:

„Ha ez a törvény, akkor igazságos lett volna. Tudja, nem ez volt a törvény. Az volt a törvény, és szigorúan mindig betartottuk a jogszabályokat, hogy mindenki, aki állami lakásban – és hát majdnem mindenki állami lakásban lakott – az megvásárolhatta azt a lakást, amiben lakott. Bulgáriában, például a bolgár családom egy része, ott a reprivatizációt követték, ott sokkal nagyobb tulajdonokat adtak vissza a korábbi tulajdonosaiknak, de az is igaz, hogy Bulgária megvédte a zsidó lakosságát a 2. világháborúban, szemben Magyarországgal, tehát volt kinek visszaadni adott esetben a tulajdont… az egy izgalmas kérdés, melyik modell volt sikeres, úgy látom, nagyjából mindnek ugyanaz van a végén, és az a fajta igazságtalanság, ami egyébként a mai világban tapasztalható, annak a jelentős része azt hiszem, hogy nem 25 évre vezethető vissza, hanem az elmúlt pár évre.”

A hosszú idézetek oka nem egyéb, minthogy szeretném elkerülni a kontextusból kiragadás csúf vádját. De nézzünk néhány tényt a villa történetéből, amelyet Dobrev Klára szerint ők építettek fel, s amelyet azon okból, mert Magyarország nem védte meg a zsidó lakosságát, nem is volt kinek visszaadni, no meg persze a törvény sem írta elő.

A villát Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára. 1952-ben kellett kiköltözniük a Szent István körút 24. szám alatti társbérletbe, de a villa érdekes módon egy évig üresen állt, mígnem egy varrodát költöztettek be. A közhiteles dokumentumokból nem deríthető ki, mikor került a Sebestyén-villa Apró Antal használatába. Annyi bizonyos, Apró az államosítás idején már miniszteri rangban volt, s bár politikai karrierjében akadtak kisebb zavarok, ettől függetlenül kiérdemelhetett egy méltó lakot a Rózsadombon, a többi káder között. Az Apró család a villát az 1956-ot követő megtorlás ítéleteiről elhíresült vérbíróval, Jahner-Bakos Mihállyal közösen lakta. A hátsó telekszomszéd Kádár János volt.

1995-ben Dobrev Klára, Apró Antal unokája, a volt miniszterelnök felesége a 159 négyzetméteres házrészt 23 évesen, egyetemistaként, egyedülállóként, mint szociális bérlakást vásárolta meg. A tranzakció kevesebb mint kilencmillió forintjába került a családnak, de ennek csak tíz százalékát kellett készpénzben kifizetni. A többire 25 éves részletfizetési kedvezményt kapott a szociálisan rászoruló Dobrev Klára, akinek édesanyja a legfelsőbb üzleti elit tagja volt. Amint Dobrev Klára megszerezte a tulajdonjogot, az ingatlan hasznosítási jogát 16 millió forintért eladta a Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnökkel közös családi vállalkozásuknak, a Fittelina Kft.-nek. Eközben Dobrev Klára édesanyja, Apró Antal leánya, Apró Piroska a vérbíró családjának 102 négyzetméteres tulajdoni részét vásárolta meg. Az ügy pikantériája, hogy Apró Piroska tulajdonjogi kérelme húsz nappal korábban érkezett be az önkormányzathoz, mint ahogy Jahner-Bakos Mihályné tulajdonjogát bejegyezték volna a nevezett önkormányzati ingatlanra. Gyurcsány Ferenc 1996-tól lakik Sebestyénék egykori tulajdonában. Sebestyén Aladár 1981-ben, 97 éves korában halt meg. Felesége 1981-ben, 80 évesen hunyt el. Egyetlen fiuk a rendszerváltozáskor már nagyon beteg volt, az egykor elkobzott családi javaikkal kapcsolatos kárpótlással nem akart foglalkozni: méltatlannak találta. 1995-ben ő is eltávozott az élők sorából. Sebestyén István, az unokaöcs, aki Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője azt mondta egy 2007-es interjúban, hogy ez a történet nem egyedi, nem a pénzről, hanem a morálról, az állam elmulasztott felelősségvállalásáról és az elmaradt igazságtételről szól.

Nos, nézzük újra, miket is állított Dobrev Klára! Elsőként azt, hogy mélységesen nem értett egyet azzal, amit nagyszülei gondoltak a politikáról. Aztán azt, hogy a kérdéses villát ők építették fel a férjével, Gyurcsány Ferenccel, majd azt, hogy érdemes volna nyugodtan beszélni arról, igazságos volt-e a rendszerváltás körüli elosztás, végül pedig azt, hogy a mai világban tapasztalható igazságtalanság nem 25 évre, hanem csupán az elmúlt pár évre vezethető vissza. Az első állítása amennyiben igaz, úgy nehezen értelmezhető, hogy a rendszerváltozást követően miért nem szabadult meg az első adandó alkalommal a villától, amelyet úgy is megtehetett volna, hogy anyagi veszteség nem éri? Erkölcsileg hogyan érezheti elfogadhatónak, hogy a kommunista rendszer, majd az azt követő privatizáció haszonélvezőjeként fillérekért jutott hozzá egy olyan ingatlanhoz, amelyet egy zsidó gyárigazgatótól és családjától rabolt el az a rendszer, amelyet nagyapja kiszolgált, s amellyel ő nem tud azonosulni? Nem érzi-e legalább ízléstelennek kimondani azt, hogy ők építették föl a házat? Nem gondolja, hogy a rendszerváltás utáni „igazságos” elosztásról történő nyugodt beszélgetést nagymértékben meghatározza az, hogy a beszélgetés többi résztvevője hozzá hasonlóan nyertese, avagy a magyar emberek többségéhez hasonlóan vesztese volt-e a folyamatnak? Végül pedig az az állítás, hogy a mai világban tapasztalható igazságtalanság csupán az elmúlt néhány évre vezethető vissza, finoman fogalmazva is cinikus arcul köpése annak a magyar társadalomnak, amelyet Dobrev Klára felmenői és azok elvbarátai negyven éven át sanyargattak, sokukat pedig mind fizikai, mind lelki értelemben tönkretettek, megnyomorítottak.

Még a címét se?

Az arcul köpések tematikájában Gyurcsány Ferenc szakdolgozatainak története szintén kiemelt helyen szerepel. Szerencsés Károly történész, egyetemi tanár 2013-ban így írt erről:

„Megdöbbent, hogy egy közéleti szereplő nem találja a szakdolgozatát. Ez a közéleti szereplő hat évig volt Magyarország miniszterelnöke. Nem találja. Biztosan kereste – tudjuk, hogy elégségesre írta meg. Felforgatta a lakást, de többször költözött. Most egy villában lakik. Ide jutott. Otthon sincs a dolgozat. Azt is tudjuk, hogy elégségesre megírni egy szakdolgozatot, azt jelenti, hogy sem a témavezetője, sem a bíráló nem tartotta sokra ezt a munkát: az elégséges azt jelenti: menjen isten hírével, úgyse lesz belőle senki. Sok vizet nem fog zavarni: nagyon kis képességű ember. Nem találja. Nincs meg. Miniszterelnök volt hat évig. Ma is pártvezér. Kritizál, nyilatkozik, tiltakozik, politizál. Az Európai Unióhoz fordul. Blokád alá vesz. De nem találja. Nem is fontos: mondja. Itt van az indexben az érdemjegy, a szakdolgozatok: elégséges, közepes. De nem találja… Az egyetem sem találja. El sem tudom képzelni azt a hallgatót, aki komoly munkát fektetett a szakdolgozatába és nem találja… A volt miniszterelnök nyilván nem tartotta fontosnak ezt a munkáját, nem is őrizte meg. Pontosan olyan nívót képviselhetett ez a teljesítmény, mint kormányzásának eredményei. Nem találja… Nem is érdemes rá. Könnyen túlléphetnénk ezen, ha nem lenne továbbra is súlyos tét: nem találják a legminimálisabb képesítésük bizonyítékát, de igényt tartanak az ország irányítására. Jellemző példa ez: a legminimálisabb hozzáértés sem feltétele az ország vezetésének. Mert ellenzékben sem lehet megtűrni ilyen szintű embereket. A magyar szavazóknak, a népakaratnak kell kivetni az ilyen szintű „politikusokat”. Akik nem találják a szakdolgozatukat. Ezek nem találnak meg később semmiféle szerződést, semmiféle nemzeti érdeket, semmiféle közösségi célt, semmiféle demokratikus vagy nemzeti formát.”

Nehéz mit hozzáfűzni a fenti sorokhoz. Talán annyit azért mégis érdemes, hogy két szakdolgozat négy példányáról van szó. Gyurcsány 1984-ben a Pécsi Tudományegyetemen és 1990-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán leadott dolgozatai azonban nem fellelhetők az érintett felsőoktatási intézményeknél. Az előbbi annak ellenére tűnt el, hogy az azonos szakon leadott többi szakdolgozat megvan, míg az utóbbit szabályos eljárásban leselejtezték. A két saját példányát pedig állítása szerint nem találta meg a volt miniszterelnök. A plágiumgyanú ügyében összesen hat sajtópert indított, négyet a Pécsi Újság ellen, amely elsőként foglalkozott részletesen a szakdolgozatokkal, egyet a Heti Válasz, egyet pedig az Index ellen. Mindet elveszítette. A Pécsi Ítélőtábla másodfokú ítéletéből egy rövid részlet azt is igazolja, hogy Gyurcsány első szakdolgozatának címe nem csak hogy megegyezett sógora szakdolgozatának címével, de különös módon Rozs Szabolcs munkáját, bár négy évvel korábban íródott, az egyetem megtalálta.

„/…/ a felperes – Magyarország korábbi miniszterelnöke – 1984-ben a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán szerzett diplomát. A diploma megszerzésének feltétele volt szakdolgozat elkészítése, amelyet a felperes 1984-ben „A Balaton-felvidék Szőlészete és Borászata” címmel nyújtott be. A jogutód intézményben, a Pécsi Tudományegyetemen 1999-2000-ben végzett állományrevízió során a felperes szakdolgozata már nem volt megtalálható, és az jelenleg sem áll rendelkezésre. A felperes volt sógora, Rozs Szabolcs 1980-ban a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karára ugyancsak „A Balaton-felvidék Szőlészete és Borászata” címmel nyújtott be szakdolgozatot, amely a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földrajzi Intézetében jelenleg is fellelhető. /…/”

Vajon mi motiválhatja azt az embert, aki ugyanabban a témában, ugyanazon sajtóorgánum ellen négy pert is indít?

A hazugságbeszéd

Dobrev Klára, a már fent idézett interjúban az őszödi beszédről így vélekedett:

„Az egy fantasztikus ars poeticája volt mindannak, amit csinálni kell az országban. Hogy nem azért lettünk politikusok… rá kellett őket döbbenteni, hogy emberek, itt vannak húszéves elmaradásaink, amit valakinek egyszer el kell kezdenie rendbe rakni.”

A riporter kérdésére, amely a hazugsággal kapcsolatos rész feszegette, így felelt:

„Ami egyértelműen arról szól, csak ugye kiragadva már nagyon más, de ha végighallgatja az egészet, hogy emberek, hát itt ’89 vagy ’90 óta a politika arra a hazugságra épül, hogy nem kell semmit csinálni, majd minden rendben lesz, csak szavazzál rám. Erre vonatkozott a hazudtunk reggel, délben, este, hogy ugye már bírósági ítéleteink is vannak egyébként róla. Szerintem minden gondolkodó ember értette ennek a lényegét.”

Nos, szerintem is értették az emberek, az más kérdés, hogy nem úgy értették, ahogyan ebben az interjúban Dobrev Klára magyarázta. Azok ugyanis, akik Sándor Iván Kossuth-díjas íróhoz hasonlóan igazságbeszédként aposztrofálták az adathamisítással megnyert választások, majd az azt követő hazudozás napvilágra kerülésének tényét, tévúton járnak. Sándor Iván idén januárban egy, a Népszavának adott interjújában így fogalmazott:

„A nyugati újságírók sok kérdést tettek fel az októberi eseményekről. Azt feleltem, uraim, mutassanak még egy kormányfőt, aki ilyen őszintén beismeri a hibáit, mint Gyurcsány Ferenc.”

Karakán mondat, nem vitás, ám sajnálatos módon a hangsúly nem azon van, hogy beismerte, hanem azon, hogy magát a cselekményt elkövette. Azaz bárki, aki nem végzi el a munkáját, a rábízott feladatot, helyette csal és hazudik, az nem várhat, és nem kaphat elismerést azért, mert a közvetlen kollégáinak beismerte tetteit, vagy nyíltan beszélt közös inkompetenciájukról. Hibás tehát a hazudtunk reggel, éjjel meg este kijelentésből arra következtetni, milyen remek ember az, aki mindezt beismeri, a megfelelő konzekvencia jóval inkább az, hogy egy ilyen alak politikai, erkölcsi és morális értelemben is vállalhatatlan.

De ugyanilyen vállalhatatlan Dobrev azon kijelentése, hogy a beszéd valójában a rendszerváltozást követő teljes politikai elit tehetetlenségére és hibáira vonatkozott – nem egyéb ez, mint a felelősség szétkenésére, elmosására való törekvés hiteltelen megnyilvánulása. Nézzük csak szó szerint az ominózus beszéd idevágó részét!

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?… Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.”

Ebben a néhány mondatban Gyurcsány négyszer említ konkrét időintervallumot, két ízben négy évről beszél, egy ízben másfél-két évről, végül pedig másfél évről. De egyetlen egyszer sem mondja ki azt, hogy rendszerváltás, és azt sem, hogy az elmúlt tizenhat esztendő összes miniszterelnöke és politikai kurzusa felelős a kialakult helyzetért. Egyszer sem. És ez nem csupán erre a részletre, hanem a teljes beszédre igaz. Persze különös is lett volna egy MSZP frakcióülésen Antall József, vagy Orbán Viktor politikáját elemezni, mivel abban az időpontban egyikük tizenhárom, másikuk pedig már négy éve nem kormányozta az országot. Igaz, Gyurcsány sem, de mégiscsak ő volt hivatalban, ezért a felelősséget is neki kell(ett) volna vállalnia.

A beszédnek azonban van egy olyan részlete is, amely kevésbé ismert, s belőle csupán egyetlen mondat merevedett ki a magyar társadalom szeme előtt, ám ha lényegét megértjük, megérthetjük Gyurcsány jelenkori tevékenységét, illetve frusztrációjának okát is.

„Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt. Most az adja, hogy történelmet csinálok.”

Nos, az bizonyos, hogy a nevét jegyezni fogják a történészek, példaként említik majd, intő példájaként annak, hogyan ne kormányozzon az a mindenkor helyzetbe kerülő, aki nem akar egy országot az államcsőd szélére sodorni. Orbán Viktorral kapcsolatos megjegyzésében pedig benne foglaltatik egy oly görcsös félelem, amely mindvégig meghatározta nemcsak a DK, de a teljes magyar ellenzék politikáját – mindegy milyen áron, de Orbánnak mennie kell. Nincs alku! – szólt Gyurcsány pártjának szlogenje, ám a választás után kiderült, hogy a magyar társadalom többsége éppen vele, pártjával, és a velük egyezkedő ellenzékkel nem kívánt újabb alkut kötni. A választás éjszakáján pedig tökéletesen fogalmazta meg azt a fajta frusztrált tehetetlenséget, amelyet a 12 évvel ezelőtti beszéd fentebb idézett része is pontosan tükröz – „Nem találjuk ellenszerét a Fidesz politikájának.” Pedig van, s nem is bonyolult: jobban kell csinálni!

Ő maga egyébként egy 2014-es televíziós interjúban így emlékezett saját beszédére:

„Ez a történet, ha nem jön elő 2006 szeptemberében, én nem emlékszem rá, hogy mondtam ilyen beszédet, higgye el nekem! …Én nagyon nem éreztem magam bűnösnek, egyébként  ma sem. Ez egy átkozottul jó beszéd. Hogy van benne káromkodás? Hát én szoktam káromkodni!”

Hát ennyi. Ennyi?

Államvédelem Gyurcsány módra

Gyurcsány az október 23-i események után egy héttel, a parlamentben védelmébe vette a rendőrséget, szerinte a fellépés „összességében törvényes, indokolt és arányos volt”. A bukott miniszterelnök úgy fogalmazott: a kormány a rend pártján áll, ezért „visszautasítjuk a rendőrséget érő politikai vádakat”. Azt mondta: akit a rendőri intézkedések bármelyik eleme sértett, panaszt tehet, és a törvény garantálja, hogy a panaszokat a rendőrség kivizsgálja.

Nem cinikus ez kissé? Milyen törvényt követett a rendőrség október 23-án? Milyen törvény mondja ki azt, hogy békés megemlékezőket bosszúból, politikai elégtétel gyanánt össze kell verni, gumilövedékkel, könnygázgránáttal kell lőni őket közelről, fejmagasságban, vagy épp kardlapozni kell őket? S egy javaslat, amely azt veti oda a megsebzett, megalázott, megfélemlített áldozatoknak, hogy az a rendőrség vizsgálja majd ki panaszaikat, amely rendőrség alkalmazottjai maszkban, azonosító nélkül terrorizálták őket, mennyire tarja tiszteletben az emberi méltóságot? Október 23-án ugyanis a békés megemlékezőkön, vagy épp a hazafelé tartókon kívül két csürhe tartózkodott Budapest belvárosában, de csak az egyik viselt maszkot – a Gyurcsányi „demokrácia” erőszakszerve, amely sem írott, sem íratlan törvényt nem tartott be azon a napon. 2006. október 23-án a szólás-, véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadság megszűnt létezni, ennek következtében pedig a demokrácia Titanicként süllyedt a mélybe.

Ekkor a tévészékház ostroma után bő egy hónap telt el. Amennyiben a köztörvényes bűnelkövetőket – a másik csürhét – ez idő alatt a rendőri vezetésnek nem sikerült hatástalanítani, akkor az kizárólag az ő inkompetenciájuk tanúsága, amelyért nem járt volna kitüntetés, ahogy az 56-os megemlékezés ötvenedik évfordulójának vérbefojtásáért sem.

„A többség szabadságának megóvása érdekében teszi a dolgát a rendőrség” – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc akkor este az M1-en. Megtisztelt minket a fél világ, de elvették a jogot tőlünk, hogy nyugodtan ünnepeljünk. Bízom a főkapitányban és a rendőri állományban. Nem utasítottuk a rendőrséget, de kértük, éljenek a törvényes lehetőségekkel. Köztársaságban az erőszak elfogadhatatlan.”

E szerint a rendőrség, mint elszabadult hajóágyú járhatott-kelhetett a fővárosban, tagjai pedig felsőbb utasítás nélkül húzhattak kámzsát az arcukra, vehették le azonosítóikat és üthettek viperával bárkit, aki arra járt? Nos, mindenesetre a felsővezetői szakszerűség végeredménye 167 sérült lett, köztük 17 rendőr és 5 külföldi, továbbá 33-an szorultak kórházi kezelésre. Gumilövedékek okozta sérülések miatt ketten fél szemükre megvakultak, egy fiatalember pedig két ujját elveszítette.

December 7-én az Európai Parlamentben közmeghallgatást tartottak, amely az október 23-i vérbe fojtott megemlékezésen elkövetett rendőri brutalitásokat tárgyalta, de az Európai Unió szocialista és szabaddemokrata képviselői nem voltak kíváncsiak a történtekre.

„Ami nemrég Magyarországon történt, az Magyarország szégyene, az Európai Unió szégyene. Sok szocialista képviselő, sok liberális képviselő, amikor a folyosón beszélgetek velük, magánemberként bevallják, hogy ők is szégyenkeznek. Ők is szégyellik magukat azért, ami történt. Most arra kérem őket, hogy vegyék a bátorságot, és beszéljenek nyíltan minderről. Legyenek bátrak és beszéljenek úgy, mint igazi magyar állampolgárok. Legyenek igazi képviselők, akik kiállnak az emberek jogaiért. Mert ha így tesznek, segítenek Magyarország megítélésén, segítenek megteremteni egy országot, amely igazi, európai nemzet.” – mondta Camiel Eurlings, a Néppárt holland alelnöke.

Sajnos azonban, ahogy már említettem, az Európai Unió szocialista és szabaddemokrata képviselői nem voltak kíváncsiak a történtekre. Ezt a mondatot talán nem túlzás kétszer is hangsúlyozni.

Az Európai Néppárt német kezdeményezésre lemondásra szólította fel Gyurcsányt, azaz távozása lehetősége immár túlnőtte a belpolitika kereteit, ám erre Magyarországnak még három hosszú évet kellett várnia – a bukott miniszterelnök csak 2009-ben volt hajlandó kiengedni kezéből rendhagyó módon szerzett hatalmát.

A Népszava egy 2010-es cikkében, melynek „frappáns” módon 2006. október 23-a hiteles története címet adták, így emlékezett vissza:

„Meleg van az Országgyűlés felsőházában, a vendégek legyezgetik magukat. A folyosókon asztalok, nemsokára ebédelni fognak a vendégek. Háromféle hús van, szárnyas, sertés és borjú, emellett rengeteg saláta (magyaros füstöltnyelvsaláta is!), és nagyon sokféle desszert… A Bazilikánál kapucnis társaság hergeli a rendőröket. Utcaköveket dobálnak feléjük, összességében a tüntetők már több ezren lehetnek. Szemetes edényekből, vastáblákból és kordonokból emelnek barikádot az Arany János utcánál. A rendőrök könnygázzal lövik őket. Sok a nyugdíjas és a gyerek is.”

Gyönyörű írás, különösen, mert olyan… életszerű. A kommunista újságírás diszkrét báját idézi, ahogyan a menüt taglalja; a Gyurcsány által, önmaga legitimálására összecsődített vendégsereg izzadságszaga szinte az olvasó orrába kúszik, miközben a magyaros füstöltnyelvsaláta utáni vágya ízlelőbimbóit ostromolja. Az utcán pedig köveket dobáló megvadult tüntetők, rendőrsorfal, s köztük békésen elvegyülő gyerekek, nyugdíjasok, akiket könnygázzal lőnek. Pazar.

Cui prodest?

2014 februárjában, 12 évvel az események után Gyurcsány az ATV Egyenes Beszéd című adásában újfent megvádolta a Fideszt a tévészékház felgyújtásának megszervezésével.

„Világos, hogy nem spontán történet, ami 2006 szeptemberében, októberében történik, és ránk gyújtják az országot. Ők erre készülnek, provokálnak, ügyet csinálnak. És azóta vádolnak bennünket 2006 őszével, hogy most aztán kiderül, hogy nem… ezek előkészítettek egy olyan szituációt és szerveztek egy olyan szituációt, amelynek a vége a tévészékház felgyújtása. A miniszterelnök nyilvános nyilatkozattal tartozik, hogy ismerte, tudta, előkészült, a belügyminiszter pedig nyilatkozattal tartozik, hogy hol a végső jelentés, miért manipulál bennünket.”

A riporternek arra a kérdésére pedig, hogy ő fordított esetben nem élt volna-e az őszödi beszéd napvilágra kerülésének politikai lehetőségével, így felelt:

„Hallotta azt valaha a Fidesz bármelyik prominensétől, hogy ők szivárogtatták ki az őszödi beszédet? – kérdi Gyurcsány. Bevallom, nem. – feleli a kérdező. Hát akkor hazudnak! – folytatja az ex-miniszterelnök. Hogy őszödöznek most már nyolc éve kiderült, hogy ők maguk a szivárogtatók a végén. Nem tudjuk, hogy az elején kik, de a végén ők.”

A koreográfia a szokásos, teljes hárítás, az akkori legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz okolása a történtekért. Ez valóban nem meglepő olyasvalaki részéről, aki egyetlen egyszer sem állt a magyar emberek elé, és mondta ki nyíltan, hogy igen, ezt, vagy azt én tettem, és vállalom érte a felelősséget. Sajnálatos módon azonban, a tudomány mai állása szerint egy információt, mint ahogy ugyanazt a pisztolygolyót sem lőhetjük ki kétszer, csupán egyszer lehet kiszivárogtatni. Ha úgy tetszik – elnézést kérve a magyartalan szerkezetért –, ami egyszer kiszivárgott, az bizony ki van szivárogva.

Dobrev Klára férjéhez hasonló véleményt fogalmazott meg idén márciusban, szintén az ATV-ben elhangzott interjúban:

„2006-ban pedig az Fidesz, ami fölgyújtotta a várost, ugye ezt is tudjuk – jelentette ki. Tudjuk, vagy sejtjük? – kérdezett vissza a riporter, amire ő így felelt: Tudjuk. A HírTv, az a HírTv, mármint hogy nem a mostani, előre eladta az adásidőt, emlékszik erre a hírre? Ott voltak a közvetítő kocsik egy-két perccel hamarabb, mindig, mielőtt a balhé kitört volna. Hallottuk azokat a hangfelvételeket, Ön is hallhatta a híradóban október 23-áról, hogy hogyan beszélget egymással a Fidesz nagyrendezvény szervezője, és az éppen a rendőröket dobáló csőcseléknek a vezetője, hogy húzzák egymásra a két tömeget. Ezzel kiszolgáltatva az egyébként tényleg inkompetens, akkor még inkompetens rendőrségnek azokat a tüntetőket is, akik egyébként nem randalírozni mentek ki az utcára.”

Amennyiben ezek az állítások igazak, felmerül a kérdés, hogy miért nem indítottak eljárást azonnal, ezzel szemben miért lehetetlenítették el az összes, a történtek felderítésére irányuló kezdeményezést? 2009-ig még Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, a hatalom tényleges gyakorlója, miért nem tett meg mindent azért, hogy kiderüljön az igazság, amely saját logikája mentén javíthatott volna a megítélésén?

Elhangzik az is, hogy a rendőrség akkor még inkompetens volt. Október 23-áról beszélünk. A rendőrség szeptember 17-ét, a tévészékház gyalázatos ostromát követően semmi mást nem tett, mint utcai zavargások kezelésében gyűjtött magának tapasztalatot. Nap mint nap. Mégis mennyi időre van szüksége egy egyébként kinevezett rendőri vezetésnek, hogy kompetenssé váljék? Eleve, nem kompetencia alapján történik a kinevezés? És ha Dobrev Klára szerint inkompetens volt a rendőrség, miért jutalmazták vezetőiket az események után kitüntetéssel, és Gyurcsány miért magasztalta mennyekbe a rendőri eljárásokat?

Csekély vigasz

2010-ben a Fidesz, a KDNP és az LMP képviselői egyhangúan fogadták el a parlament jogsértéseket vizsgáló, 2006 őszének eseményeivel foglalkozó jelentését. „Érthetetlen” módon az MSZP kezdettől bojkottálta a testület munkáját.

A jelentés szerint „a 2002-2010 közti két kormányzati ciklus során a legaggasztóbb nem a különböző alapjog-korlátozások ténye volt, hanem az, hogy az állam még a legkirívóbb és legnyilvánvalóbb esetekben – így 2006 őszén – sem vizsgálta ki a történteket, illetve nem nevezte meg az ügyek konkrét felelőseit. Sőt, ami ennél is súlyosabb: korlátozta az események feltárására alkalmas jogállami ellenőrzés lehetőségét, a legsúlyosabb esetekben pedig előzetes intézkedéssel (azonosítószám hiánya) tette lehetetlenné a bűncselekmények elkövetőinek megtalálását és felelősségre vonását.” Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint „a politikai szabadságjogok korlátozása nemcsak azokat sújtja, akik élni kívánnának jogaikkal, hanem a társadalom egészét”.

A jelentés első mondatai szerint „2002 és 2010 között a politikai szabadságjogok gyakorlóival szemben az állam több esetben jogsértő módon lépett fel, sorra tiltottak meg törvényesen bejelentett rendezvényeket, az állam képtelen volt különbséget tenni az alkotmányos alapjogok békés gyakorlása, illetve a véleménynyilvánítás jogellenes formái között, és még utóbbiak elleni fellépés eseteiben is sokszor eltért az arányosság törvényi követelményétől. A 2006 őszén történt események ennek a folyamatnak a negatív csúcspontját jelentették.”

A Fővárosi Törvényszék 2015. október 29-én kihirdetett ítéletében a legenyhébb szankcióban, megrovásban részesítette Gergényi Péter volt budapesti főkapitányt és egyik vádlott-társát a 2006 őszi eseményekkel összefüggésben elkövetett katonai bűncselekmények miatt. Az ügyben megvádolt további tizenkét rendőrtiszt esetében a bíróság megszüntette az eljárást. Ennek oka javarészt az volt, hogy bár az elsőfokú bíróság szerint feltehetően történtek kötelességszegések, így a vádbeli cselekmények megállapíthatóak lettek volna, ám az kilenc év elteltével már elévült, nem büntethető. Az ügyet tárgyaló hadbíró az ítélethirdetéskor utalt arra, hogy a Gyurcsány-kormány alatt, vélhetően politikai okokból akadályozták meg a felelősök bíróság elé állítását. A tárgyalás során az ügyész felvetette, hogy „eltűnt az október 24-i nemzetbiztonsági kabinet ülésének emlékeztetője”, de erre Gyurcsány csak annyit válaszolt: „ez bizony kár”.

Ha valami úgy totyog, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa és úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa

A DK a 2018-as választásokon 5,37 százalékos összesített eredményt ért el, azaz 308 070 választópolgár döntött úgy, hogy Gyurcsány Ferenc pártjába veti bizalmát. Kilenc mandátumukkal a megszerezhető mandátumok 4,52 százalékát tudhatják magukénak. A szavazóképes magyar állampolgárok száma 8 312 173, így ha az ellenzéki logikát követjük, amely szerint kevesebben szavaztak a Fideszre, mint ellene, akkor határozottan kijelenthetjük, hogy 8 004 103 választópolgár nem a DK-ra adta le voksát, ez pedig testvérek között is a választók 94,63 százalékát jelenti. Ha szeretném elviccelni, azt mondanám, hogy lényegében a magyarok majdnem 100 százaléka nem a DK-ra szavazott.

A DK szimpatizánsok bizonyára heterogén sokaságot képeznek, önmagukat legalábbis sokaságként definiálják, egy dolog azonban közös bennük – a Gyurcsány Ferenc iránt érzett kritikátlan rajongás. Narratívájuk szerint vezérüket a jobboldal, de többnyire a baloldal is a bűnbak szerepkörébe száműzte, ám ők kitartóan várnak rehabilitálására, mi több, követelik azt. Rossz hír lehet számukra, hogy onnan, ahová ő dolgozta le magát – külső segítség nélkül –, nincs rehabilitáció, nincs visszaút. Erkölcsi és morális értelemben egyszer s mindenkorra elbukott.

Ahhoz, hogy egy DK-s lelkivilágát megértsük, nem kell messzire menni, elég rápillantani Gyurcsány, vagy épp bármely más DK-s közösségi oldalára. Példának okáért Vágó István egykori kvízmester baráti köre mindig képes „demokratikus” csemegékkel szolgálni, hiszen ahogy annak idején Rákosi szerint, egy DK-s szerint sem lehet demokrata az, aki nem rájuk, vagy legalábbis nem arra az ellenzéki pártra szavaz, amellyel ők épp szimpatizálnak, s amelyet hatalomra kerülésükért cserébe, vagy épp annak esetén ne részesítenének halálos ölelésben. Biztonsággal kijelenthetjük – nem sok olyan pártot ismerünk, amellyel szemben egy DK-s ne emelne kifogást, különösen, ha az a párt, vagy annak egy tagja, választója Gyurcsány személye ellen érvel. Néhány szó szerinti idézet Vágó István DK-s politikus oldaláról:

„Kata Vég: a gyurcsányozás természete semmiben nem különbözik más bűnbak kèpző, sztereotipizáló, előítéletes, kirekesztő mehanizmus működésétől! Cigányok, zsidók, melegek, migránsok, civilek, Soros, Gyurcsány… egyre megy! Mindezek dehumanizálják az embert, zsigeri alapúak – teljesen függetlenek a viselkedéstől, a tényektől, sőt! Minél kevésbé lehet valakin fogást találni, annál erősebb az indulat! “ELŐÍTÉLETEN NEM FOG A SZAPPAN!” (idézet önmagamtól)

„János Rejtő: Teljesen egyszerű a válasz. Azért létezik Gyurcsány fóbia mert a Magyar, egy megvezethető, naív, rosszindulatú, genetikaílag alattvaló nép.”

„Róbert Papp: Olvassátok el Jávor Benedek interjúját a HVG oldalán! Ha még föld buta embert hallottatok nyilatkozni….”

Vajon Vágó, aki magát nemcsak művelt, tudományokban jártas, intelligens embernek tartja, de demokratának is – bár végzettségét tekintve mindössze egyetlen vegyész diplomával rendelkezik, képesítése szerinti szakmájában maradandót nem alkotott, tudományos fokozata, de még egy megveszekedett tudományos publikációja sincs –, miért tűri, hogy elvbarátai ilyen tartalmú bejegyzéseket tegyenek a közösségi oldalán? És ha ezek a DK-s szimpatizánsok nyilvánosan így beszélnek, vajon hogyan vélekedhetnek a színfalak mögött? Gyurcsány Ferenc és követői eszköztárukban, attitűdjeikben mennyiben különböznek a kommunistáktól? Amikor Kásler Miklós professzort, vagy épp Köves Slomó rabbit gúnyolják, vajon nem sértik-e meg azok lelkiismereti szabadsághoz való jogát? Amikor Gyurcsány Ferenc bírákat és nyomozó ügyészeket börtönnel fenyeget, nem követ-e el súlyos támadást a demokrácia ellen, s a félelemkeltéssel nem az ötvenes éveket idézi-e vissza? Amikor a határon túli magyarokat románozzák, továbbá jogfosztást kívánnak kárukra eszközölni, nem merítik-e ki a gyűlöletbeszéd, gyűlöletkeltés fogalmát?

Nem kellene így lennie

Hogy a Gyurcsány-jelenség politikai hasznot hajt, meglehet, hiszen a politika rövidtávú érdekei nem mindig esnek egybe a társadalmi igazságérzettel. Gyurcsány egyelőre hasznot hajt, mert a választók többségében még frissen élnek a kormányzásához köthető anyagi és erkölcsi sérelmek. A többség még emlékszik a gáz- és villanyárak égbe szökésére, a munkanélküliségre, a kilátástalanságra, az IMF-hitelre, a hazugsággal nyert választásokat követő hideg zuhanyra. De emlékszünk a rendőrattakra, s az azt megelőző őszödi beszédre is, a morális válságra, nekünk még fölvillannak a képek, s az „elkúrás” trágársága sem ugyanazt jelenti többé a hétköznapjainkban, mint őelőtte.

De vigyázzunk, mert Gyurcsány Ferenc személye és pártja nem csupán kontraproduktív hatást gyakorol, s halálos ölelésével nem csak a baloldalt sorvasztja el. Bár remeg a hatalomért, de a közéletben nem elsősorban azért lehet jelen, mert ő így kívánja, hanem azért, mert rendelkezik egy olyan szavazóbázissal, amely nyolc év után bejuttatta őt a parlamentbe. S a 308 070 választópolgár között, akik rá adták le voksaikat, akadnak fiatalok, megtévesztett, félrevezetett, becsapott emberek is. Nem a híveitől kell félni, fölöttük ott az üvegplafon. A fiatalokat kell óvni, akik nem tudják kivel állnak szemben, s még csábítja őket az üveggyöngyök fényes csillogása. Az a rombolás ugyanis, amelyet Gyurcsány a lelkekben okoz, hosszabb távú lesz, mint a közéleti szereplései következtében befolyó politikai haszon. Ez a kormány felelőssége, a baloldal felelőssége, de a teljes magyar társadalom felelőssége is. Mert amíg Gyurcsány Ferenc jelenlétével megterhelheti a magyar közéletet, mi több, parlamenti frakciót alakíthat, addig miként az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának ünnepe, a magyar társadalom szellemi, lelki, erkölcsi egésze is megsebzett marad.

Vezető kép: PolgárPortál grafika / Polgári Szilvia