HND: Mesut Özil, a két lábon járó félreértés

PolgárPortál publicisztika

Sokan írtak a témáról, de – az egyébként általam kedvelt – Mandiner cikke kaphatná meg a félreértés, horribile dictu félremagyarázás Oscar díját, amennyiben létezne ilyen. Ez a – minden bizonnyal jó szándékkal megírt – cikk teljesen figyelmen kívül hagyott bizonyos tényeket és a mondvacsinált Özil-dráma lényegét, némi hazafiaskodásra redukálva az eseményeket, szorgalmasan ápolva a „szegény török bevándorlók gyermeke a gonosz németeknél” mottójú könnyzacskót birizgáló legendát. Ez így definitíve nem igaz! Sem e jeles német útlevelű játékos, sem a Németországban generációk óta élő török származású lakosok esetében nem fedi a valóságot.

Ahelyett, hogy Özil tényszerűen megállapítaná, mennyire rosszul játszott az egész német csapattal együtt, sőt a korábbi nemzetközi találkozókon sem éppen virtuózitással jeleskedett, inkább az „elnyomott migráns” szerepében tetszeleg – mert a manistreamben erre van igény. A tipikusan baloldali életérzés, amely szellemi testvériségben találkozik a muszlim mentalitással, soha nem volt képes az önkritikára, az önvizsgálatra. Nem, nem. A világ, a környezet, a nácik, a keresztények, vagy aki éppen az útjukba kerül vádolja, inzultálja őket, a „szerencsétlen áldozatokat”. Mert ők mindig áldozatok, vitának nincs helye!

Az a tény, hogy Özil a jól megszerkesztett, három felvonásos twitter-drámájában a DFB-t (Deutscher Fußball-Bund) tette céltáblájává, önmagáért beszél. Azt a Német Labdarúgó Szövetséget vádolja, amely költséget és energiát nem sajnálva nem csak a politikai korrektség (PC) éllovasa, hanem az úgynevezett integráció felkent harcosa is. Ennek legékesebb bizonyítéka volt az a határozat – Angela Merkel javaslatára – amely törölte egyszer és mindenkorra a „Nationalelf”, a nemzeti tizenegyből a „nemzeti” kifejezést és 2015 óta csak „Die Mannschaft” (a csapat) néven fut a multi-kulti válogatott. Amúgy legelőször „Das Team”, a sután összetákolt denglish (deutsch-english /német-angol) címkét akarták felragasztani a focistákra. Trikójukon ma már kizárólag a szponzorok logói láthatóak a fekete-arany-piros színek helyett. A szurkolók elidegenedése ez idő tájt kezdődött.

Özil, aki ugyan a Ruhrpott-beli Gelsenkirchen-ben született és ott járt iskolába, nem sokat jeleskedett a német nyelv megtanulásában, de ez ugyanígy jellemző a többi második, akár harmadik generációs török fiatal jelentős részére, a párhuzamos társadalmak ivadékaira. Ők azok, akik megengedhetik maguknak a német rendszer által kínált lehetőségek teljes mértékű igénybevételét, például a német útlevél és az azzal járó jogok (de csak azok!) kihasználását, miközben szívük mélyéből megvetik a befogadó társadalmat és annak polgárait, aminek napi szinten hangot is adnak. Ugyanez a focista, immáron ex-válogatott játékos most német helyett ékes angolsággal számolt le egy egész országgal, de elsősorban a DFB-vel, olyan kifejezéseket használva, amelyeket talán törökül sem ismer. Feltételezhető, hogy nem ő fogalmazta meg a patetikusnak ható angol szöveget, amelyben a fél világot idegengyűlölettel és tiszteletlenséggel vádolja. Itt olvasható a facebook-on is megjelent posztja.

Tiszteletről beszél egy magát elvben félig német szívűnek valló ember, aki ugyan kilencvenkétszer játszhatott a német válogatott mezében, de egyszer sem volt képes a német himnusznál legalább imitálni az éneklést, mint a többi, szintén migrációs hátterű játékos. Ezt is zokon vették a német szurkolók, nem először és jogosan. Se a német DFB funkcionáriusokat, sem az edzőket és a rajongók túlnyomó többségét sem érdekli a játékosok migrációs háttere, amennyiben minimális hála- és identifikációfélét fedeznek fel kedvenceikben. Mert egy országot képviselnek ezek a fiatalemberek, s korábban egy ország színeiben küzdöttek nem fél, hanem teljes szívvel a győzelemért! Ezért kapják kiváltságaikat, gazdagságukat és az elismerést, nota bene a tiszteletet is! Akármilyen furcsának hangzik a mai világban, de a tiszteletet ki kell érdemelni.

Itt jegyezném meg, hogy a multi-kulti logika szerint egy európai országban született másod-, harmadgenerációs bevándorló, akiből terrorista válik, az németnek-angolnak stb. számít. Jelen esetben viszont leginkább a focista török gyökerei a mérvadóak. Vicces nem?

Senki nem vonja, vonhatja kétségbe valaki patriotizmusát – ami természetesen a németeknek tilos! – és eredeti kultúrájának, nyelvének megőrzését. Továbbmegyek: akik most nagy hangon Özil farvizében próbálják összehúzott szemöldökkel nácik és rasszisták fészkének nevezni a német szurkolótábort, feldobva ezzel a nyári uborkaszezont, nos, ők azok, akik a klasszikus családot, az összetartozást, a hazaszeretetet a fasizmus melegágyának aposztrofálják – amennyiben európai polgárokról van szó. A törököknél, az araboknál, más orientális népeknél, vagy afrikai bevándorlóknál a mérce fordul egyet és a felsorolt, addig megvetett „klán-filozófiát” hirtelen imádni kell, de csak mint a bevándorlók természetes, alanyi privilégiumát.

A másik, a sokak fejében élénken működő legenda „a szegény, megalázott török” téveszme, azok a szerencsétlenek, akik a piszkos munkát végzik a lusta, gőgös németek, vagy más nyugat-európaiak helyett. Ez sem – teljesen – igaz. A német zöldpártiak, de maga Erdogan is szívesen terjesztette azt a történelmi csúsztatást, mely szerint a törökök építették volna fel Németországot a háború után.

Az igazság azonban az, hogy az USA nyomására – Törökország stratégiai státusza, majd NATO tagsága miatt – az akkor még nyugat-német kormány kénytelen volt beengedni elsősorban anatóliai, tehát a legelmaradottabb részről vendégmunkásokat, akiknek első kontingense az 1960-as évek végén (!) érkezett. Ebben az időszakban már az NSZK nemhogy felépült romjaiból, hanem a „német gazdasági csoda” országaként Európa húzóereje volt. A nehézipar központja, a Ruhr-Rajna vidék köszönettel vette a képzetlen, sokszor analfabéta, de egyszerű munkákra kiválóan alkalmas munkaerőt. Ez volt az a generáció, amely – az akkori szerződések értelmében – rengeteget dolgozott, próbált ideiglenesen beilleszkedni az új otthonába, abban a reményben, hogy majd gazdag emberként fog egyszer hazatérni.

Hazatérés helyett azonban egyre többen és többen érkeztek, mert híre ment a jóléti állam bőkezű szociális rendszerének, amelyben egész klánok rendezkedtek be, egyúttal „állami zsebpénzüket” feljavítandó, akár városrészek szerencsejáték és prostitúciós iparát heves „meggyőző akciók” után átvéve. Tavaly, egy szerződés 50. évfordulója alkalmából derült ki hivatalosan, amiről már Dr. Udo Ulfkotte jó tíz éve írt, hogy a német állam fedezi a német-törökök Törökországban maradt családtagjainak orvosi költségeit a német biztosítottak rovására. Elnyomás? Diszkrimináció?

Ahhoz is hozzászokott a német közvélemény, hogy törököknek (araboknak és más orientálisoknak) egy bírósági bónusz jár a „bennszülöttekkel” és a nem muszlim bevándorlókkal ellentétben. Már Willy Brandt és Helmut Schmidt – mindketten SPD kancellárok – is felhívták a figyelmet további „más kultúrájú” népek tömeges importjának és a párhuzamos társadalmak kialakulásának veszélyeire. Ma ezért virtuális máglyára küldenék őket...

Mesut Özil, aki a Bayern München elnöke, Uli Hoeneß szerint már évek óta ócskán játszott a válogatottban, ennek a régóta (nem is titkoltan) privilegizált, török gyökerű párhuzamos társadalomnak a tipikus terméke. Nos, Uli Hoeneß-t lehet utálni, imádni, de labdarúgásbeli szaktudása vitathatatlan. Mario Basler, a német foci korábbi legendás fenegyereke, még abból az időszakból, amikor egyéniségek és nem „kitenyésztett focirobotok” (Basler) játszottak, szintén jó ideje kritizálta szakmailag Özilt.

Joachim „Jogi” Löw, a válogatott edzője azonban minden józan hang ellenére Özilt, mint kedvenc játékosát favorizálta. Hogy, hogy nem, most az is kiderült, hogy Löwnek és Özilnek ugyanaz a török állampolgár, Erkut Sögüt a tanácsadója, aki Uli Hoeneß-t a minap „Németország szégyenének” nevezte nyilvánosan. Sajátságos az is, hogy se Jérôme Boateng, sem Sami Khedira nem csinált soha ekkora cirkuszt maga körül, ahogy Emre Can, szintén török származású játékos sem fényképezkedett a török elnökkel közvetlenül a világbajnokság előtt.

Külön pofon a mentornak, Jogi Löwnek, hogy közösségi oldalakról tudta meg Özil visszalépését, amit a focista a (vásárolt!) „35 milliós fanboy követője” előtt deklarált. Dacára, hogy Özil a német Bunte magazin „integrációs” Bambi díját is megkapta, mint példaértékű, sikeresen integrálódott celeb, az országhoz, a német válogatotthoz való lojalitása mindig is hézagos volt. Nem árt erre is gondolni, mielőtt kövér könnycseppeket potyogtatnánk a „meghurcolt” focista mártírkodása miatt.

Szerző: HeroesNeverDie

Vezető kép: DPA