Így nagybetűvel, hiszen egy (immáron) országosan sugárzó rádióállomásról van szó. Az „őt" méltató óriásplakátoknak és tv(!)- reklámjainak köszönhetően szinte nem lehet nem tudni létezéséről.
PolgárPortál publicisztika
Figyelem! Ez az eszmefuttatás nem azt a konklúziót fogja megszülni, hogy „jó ez a buta prolinak". Egyrészt a retro jelenség ennél sokkal mélyebb. Másrészt minden szentnek (és nem szentnek) maga felé hajlik a keze, és bizony a mi háztartásunkban is felharsan sokszor a szignál. Azt is bevallom férfiasan: már nem mindig tekerem el a rádiókészülék erre szakosított gombját, ha életem párjának figyelme lankad.
Sőt, ezt csak olyankor teszem, ha a Presser, Demjén, Neoton istállók valamelyikéből szökken elő egy-egy dal-lovacska. Nem a szerzőkkel vagy az előadókkal van gondom, csupán unalmasnak találom, hogy (szinte) minden órában, (szinte) minden (magyarországi…) rádióállomásnál megtörténik ez a jelenség. Rejtélyes okoknál fogva ekkora hazai kínálat mellett.
A Retro rádiós zenei szerkesztők becsületére legyen mondva: elő- előfordul, hogy fenti triumvirátus mellé befér némi Edda, P. Mobil, Color, netán Corvina. A külhonit kínáló étlap ugyan nem merészkedik el az Iron Maiden, vagy éppen a Metallica oldaláig, de ínyenceknek sokszor AC/DC-t, Toto-t esetleg Deep Purple-t tálalnak a retro-szakácsok.
„Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten...”
A műsorvezetőkre sem vethetünk követ. A reggeli műsor Happy Endréje (ez a művészneve a speakernek) visszafogottabb, mint kereskedelmi kollégái. Még intelligensebb műsorvezetés jellemzi Várkonyi Attilát, alias DJ Dominique-ot, aki idáig minden szóba kerülő témához – legyen az hazánk történelme, avagy a diesel mozdonyok – magas szinten tudott hozzászólni.
Gondolná az ember – enyhe előítéletességével felfegyverkezve – hogy a dj és a dr. titulusok közt nem csupán egy betűnyi a különbség, de Várkonyi és a hajdani Erdős doktor erősen megzavarhatnak minket a sztereotípiák gyártásában. Ugyanis a lemezgyári rém szelleme még most is kísért, az indokoltnál jóval több Neoton dal formájában. Ráadásul valahogy sokszor beszélgetős vendég Végvári Ádám és zenésztársai, vagy éppen Csepregi Éva fia marketingelheti saját csapatát.
Az interaktív műsorokból pedig nem hiányozhatnak a „nektek is volt Wartburgotok", vagy az „emlékszel-e az egyötvenes fagyira" kérdéskörök.
Hogyne emlékeznénk, mert az emberi elme szeret emlékezni... rosszul. Egyik legelemibb túlélési technikánk a múlt színezése, mely azt a képzetet kelti bennünk, hogy bár a jelen kemény és küzdelmes, bármikor visszatérhetnek a gondtalan(nak hitt) idők. Így jutunk némi potya energiához, melyet a jelen harcaihoz válthatunk be.
Pedig küzdelem a nyolcvanas években is dívott, legfeljebb szüleink küzdöttek helyettünk. Akik ugyan sokat veszekedtek ebből kifolyólag, de azt meg túléltük, hisz itt vagyunk.
Ami fontos volt, hogy a gazdasági igazgató fia lehozta-e a bőrlasztit a térre. Az apuka a vállalat második embere, vadi új kis polskit vettek a múlt hónapban.
Ma már mindez egy gyári munkás anyagi szintje, és „máshonnan ciki" ez a helyzet. A mai gazdasági igazgatók gond nélkül meg tudnák venni az ötödik bőr lasztit per nap, ha négyet – tegyük fel – szétnyűne a gyerkőc, és mi ehhez viszonyítunk. Mindig az a lényeg, hogy ki ne lógjunk, hiszen a hordából való kipottyanásnak valaha végzetes következménye volt. Ha rosszabb vadász vagy, mint a többi, csak feltartod a hordát, nem eltartod: takarodj, halj éhen! Őseink génjei, elménk ősi részei irányítanak bennünket még mindig.
A ma már szupermarketek által tukmált banánért a nyolcvanas évek fogyasztója órákat állt sorba, ha véletlenül érkezett az a maszek zöldségeshez. Ez a szerzés kitöltötte aznapi szabadidőnket. Fáradtan, de elégedetten tértünk meg barlangunkba.
Mindannyian alulmotivált, épphogy sikeres vadászok voltunk, boldogan éltünk egymás mellett. Még az öreg fő-főfalkavezér is visszautasította a színes tévét, azon címszóval, hogy a legtöbb munkásnak még nincs ilyen.
Fiktív és manipulatív történetként terjedt ez, ahogy a mai reklámok manipulálnak minket az ellenkező oldalról: „de hiszen ezt már rég meg kellett volna szerezned!".
Ha hallgatunk a szirénhangokra, sohasem fogjuk jól érezni magunkat, és akkor marad a retro.
De nem a rádió. A rádiót azt ne bántsuk, csak mert ráépít hajlamainkra.
Pár napja egy ismert zenész is elárulta e sorok írójának: amikor nem volt Rock Fm és Retro Rádió, keserűbb volt kenyere a kevésbé populáris műfajok értékteremtőinek.
És különben is: jobb ez, sokkal jobb, mint a Radio 1 gépromantikája, vagy a Club Rádió-féle agymosás.
