Soros civiljei behálózták az európai döntéshozatalt – Helyretette az Amnesty igazgatóját az Alapjogokért Központ vezetője

A tömeges bevándorlás folyamatos társadalmi zavarokat, konfliktusokat gerjeszt, a korábban ideáramlottak második-harmadik generációja talajvesztettnek érzi magát és fogékony az iszlám radikalizmusra, az újonnan érkezettek pedig megterhelik a szociális ellátórendszert – így reagált Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója arra, hogy Iván Júlia, az Amnesty International Magyarország vezetője szerint „évi ötszázezer menekült Európába történő behozatala abszolút megoldható volna, s még konjunkturális haszna is lenne”.

Ahogy azt a PestiSracok.hu megírta, Iván Júlia, az Amnesty International Magyarország igazgatója néhány hete egy hosszabb interjút adott az Élet és Irodalomnak, amelyben főként az európai menekülthelyzetről és a „civil” szervezetek kormányok általi vegzálásáról beszélt. Nyilatkozatáról és az abban foglalt állításokról Szánthó Miklóst, az Alapjogokért Központ igazgatóját kérdeztük.

Iván Júlia legfontosabb állítása a cikkben, hogy szerinte évi ötszázezer menekült Európába történő behozatala – előszűréssel, biztonságban – abszolút megoldható volna, s a költségek mellett konjunkturális haszna is lenne, „lehet erre beruházásként tekinteni”. Ön szerint hogyan hatna Európára, ha évente ennyi menekült érkezne? Mekkora költségvonzata lenne, illetve valóban lenne konjunkturális haszna?

Az Alapjogokért Központ már régóta hangsúlyozza, hogy a tömeges migráció problémaköre csak egy felszíni tünet, a „mélyben” sokkal lényegesebb kérdések húzódnak meg: nevezetesen, hogy milyen Európában szeretnénk élni a jövőben, összességében hogyan is viszonyulunk a zsidó-keresztény tradíción alapuló nyugati civilizációhoz? Mindennek a fókuszában szerintem az emberi egyenlőséghez és a nemzetállami léthez fűződő viszonyulás áll. Az egyik álláspont – ezt nevezhetjük „Soros-tervnek”, a nyílt társadalom eszméjének vagy progresszív liberalizmusnak – már-már marxista alapokon állva azt mondja, hogy igenis van nagybetűs fejlődés, és ennek végcélja az Emberiség Világfaluban történő egyesülése. Ezt Soros a Nyílt Társadalom Szövetségének hívja. E megközelítés nem az emberek egyenértékűségét, hanem totális egyenjogúságát vallja, azt mondja, hogy minden társadalmi és kulturális viszonyrendszer egyenlő egymással, tehát csereszabatos is: az iszlámot, a muszlim közösségeket tehát Európában is az egyenlő bánásmód alapján, az őshonos európai társadalmi viszonyokhoz hasonlóan kell kezelni. A totális egalitarianizmusből fakadó gondolat, hogy a „mi” és az „ők” csoportjainak elhatárolására épülő, nemzeti-nemzetállami gondolkodásmód gátja a Világfaluban történő „egybeolvadásnak”, tehát a nemzetállami keretrendszer egy meghaladandó politikai konstelláció. Ehhez számos eszköz járulhat hozzá, ezek közül a tömeges migráció szervezése, bátorítása, legalizációja csak egy – viszont nagyon látványos. Ráadásul az „egyenlőségelvűsdire” épülő globális alkotmányjog – melynek kidolgozásában a nemzetközi civilek tevékenyen vállalnak részt – meg is ágyaz ennek, mondván, egy migráns, illetve migránsok összessége ugyanolyan jogokkal kell bírjon Európában, mint egy magyar vagy egy német: például itt-tartózkodási jogcímre jogosult, ha úgy tartja kedve.  

Szánthó Miklós. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Ez tehát az eszmei háttérbázis, melyre építenek a Soros-hálózat részesei, amellyel emberi jogi kérdésnek álcázzák az ügyet. Ez persze le van öntve egy igen erőltetett „szakmai” érveléssel, miszerint bevándorlás majd megoldja a munkaerőhiányból és az elöregedésből fakadó társadalmi-gazdasági problémákat. Csakhogy ez meg a „social engineering” és a neoliberális közgazdasági gondolkodás zsákutcája: ha a cső egyik végén beteszek dolgokat és van egy „tudományos” képletem, akkor a cső másik végén majd megfelelő végeredmény jön ki. Csak arra nem gondolnak, „mi történik a csőben”. A tömeges bevándorlás ugyanis folyamatos társadalmi zavarokat, konfliktusokat gerjeszt, a korábban ideáramlottak második-harmadik generációja talajvesztettnek érzi magát és fogékony az iszlám radikalizmusra, az újonnan érkezettek pedig nem hoznak, hanem visznek: megterhelik a szociális ellátórendszert. Ahogy arra nemrégiben konzervatív filozófusok találóan rámutattak, a baj az, hogy az európai elitek „suba alatt” felsőbbrendűnek érzik egyébként az európai kultúrát, ámde ezt nem vallhatják be őszintén, nehogy megsértsék az „új kisebbséget”. Mivel azonban hisznek az európaiság fölényében, azt képzelik, hogy az asszimiláció magától és gyorsan végbemegy majd. Az „átmeneti feszültségeket” pedig a multikulturalizmus eszméjének terápiás felhasználásával igyekeznek kezelni – ami nyilván lehetetlen, ezt teszem hozzá én. Nincs tehát olyan, a józan észen alapuló magyarázat, mely alátámasztaná a tömeges migráció szükségességét.  

Iván másik fontos állítása, hogy azzal vádolja az európai vezetőket, hogy a migrációkezelésben való aktív részvétel helyett egy olyan hatalomra hárítják ezt a feladatot, amelyik adott esetben attól sem riad vissza, hogy “tengerbe ölje” a hajókon összezsúfolódott embereket. 

Nem igazán láttam még elit-tüntetést Brüsszel vagy Berlin főterén, ahol Angela Merkel és Jean-Claude Juncker vállt-vállnak vetve szorongattak volna „Ki a migránsokkal Európából!” táblákat. Ellenben azt látom, hogy miután nap nap után elhangzik úgy európai, mint hazai szinten, hogy „nincs Soros-terv”, a Bizottság elnöke elmondja, szerinte meg kell teremteni a legális utakat a bevándorlóknak, EP-képviselők a kvótát elutasító országokkal szemben alkalmazandó anyagi szankciókról beszélnek, a Bizottság egyik tagja általánosságban összekapcsolná a renitens tagállamok esetében a „jogállamisági követelményeket” az uniós fejlesztési források megvonásával, mire az alelnöke ezt azzal kommentálja, hogy bár jogilag nem lehetséges, gyakorlatban kivitelezhetetlen, azért „gondolkodnak az ötleten”. Közben idehaza éppen az Iván vezette Amnesty már az iskolákban „érzékenyítő kurzusokat” tart – nem is értem, ezt hogyan engedik a hatóságok –, az amerikai külügy nagy promócióval újabb forrásokat nyit meg a „független, objektív, semleges”, tehát a nyílt társadalom eszméjét valló magyar sajtónak, a Soros-alapítvány pedig „közösségi térnek” nevezett vidéki kampányközpontokat hoz létre a választások előtt. Szóval remélem, hogy Iván Júlia állítása a rigorózusan migránsellenes nemzetközi környezetről komoly, mert viccnek azért durva lenne.  

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Az igazgatónő nyilatkozatában azt is az uniós vezetők szemére veti, hogy úgy látszik, az ENSZ áttelepítési programjára nincs elég erőforrás, ellenben hadihajókra és „pengés kerítésre” van. Ön hogy látja ezt?

Sajnos éppen, hogy van akarat a legfelső döntéshozói szinteken, csak a végrehajtás megy – szerencsére – nehezen: még egyszer hangsúlyozom, hogy a társadalmi mérnökösködés a tervezőasztalon jónak tűnik, a valóságtól viszont idegen. A valódi problémákkal ugyanis csak a baj van: meg kell őket oldani. Egyébként ez a baj a liberálisokkal: megálmodnak egy „szép új világot” akadémiai berkekben, aztán amikor kisül, hogy az a virtuális-utópisztikus világ megvalósíthatatlan a valóságban, akkor nem hajolnak meg a realitások előtt, hanem azt mondják: az emberek nem jók, meg kell őket változtatni! Ha nem akarnak maguktól migránsokat, akkor kellenek tervek, programok, kvóták, amelyekkel behozzuk őket Európába. És természetesen a nemzetállami keretekkel kapcsolatos alapvető ellenérzésükből fakadóan egyszerűen nem értik, miért akarja megvédeni magát egy ország mindezek ellen, kerítéssel vagy hajókkal. Hozzáteszem, előbbire Magyarország elhanyagolható uniós forrást kapott, a mediterrán térségben beindított „hajós műveletek” pedig igazából az embercsempész-hajók európai partokhoz történő kíséréséről szólnak.

A „civil” aktivista azt is nehezményezi az interjúban, hogy a döntéshozók nem engedik a civil szervezeteket a döntések közelébe. Igaz ez, illetve minden civil szervezetre igaz ez?

Óriási! Mondja ezt az Amnesty vezetője, akinek kollégája pár hónappal ezelőtt Brüsszelben mellettem ülve szólította fel egy meghallgatáson az EP-képviselőket, hogy indítsák már meg Magyarországgal szemben a 7-es cikkelyt. Ugyanezek a „civilek” lesznek most is ott majd a december 7-i, magyar jogállamiságról szóló EP-meghallgatáson. Ezek azok a „civilek”, akik valóban professzionális munkával, különféle intézetekkel, think-tankekkel, tudományosnak álcázott fórumokkal behálózták az európai döntéshozatalt, akik folyamatosan igyekeznek „mankót adni” a hazai és nemzetközi bírósági fórumoknak a szuverén döntéshozói hatalommal felruházottak hatásköreinek csökkentéséhez, akiknek a maga nemében valóban kemény munkája révén számos állam engedélyezte a homoszexuálisok házasságát és örökbefogadását, akik hathatós munkával, kommentárokkal és értelmező könyvekkel elhitették bírákkal és politikusokkal, hogyan kell polkorrekt módon értelmezni a genfi menekültügyi egyezményt és gőzerővel dolgoznak azon, hogy átnyomják az isztambuli genderegyezményt. Tényleg ezen „civileket” nem engedik a döntések közelébe? 

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Iván Júlia a cikkben csak a háborús övezetben élő menekültekről beszél, ugyanakkor korábban több olyan nyilatkozat is napvilágot látott a Magyarországon áthaladó migránsoktól, melyekben ők maguk ismerik be, hogy egy jobb élet reményében indultak útnak. Mennyire tesz különbséget az Amnesty a két csoport között? Valóban csak azokat védi, akik arra rászorulnak? 

Ez az, amire az előbb utaltam. Az 1951-es genfi menekültügyi egyezményt és annak ’67-es kiegészítő jegyzőkönyvét szöveghűen összeolvasva két dolog egyértelmű: menekültnek az minősül, akit valamilyen konkrét oknál fogva üldöznek vagy üldözéstől való félelme megalapozott. Ez világos, természetes és emberséges. De már itt sikerül az emberi jogi fundamentalista civileknek rést ütniük a pajzson: azt a „tudományos vélelmet” állították ugyanis fel, hogy nem az állam hatásköre egy személyt menekültnek nyilvánítani, hanem az állam pusztán „elismeri” az adott személy menekültstátuszát. A kettő között óriási különbség van: míg előbbiben az állam kizárólagos döntéséről van szó egy tény fennállása vagy fenn-nem-állása tekintetében, a liberálisok szerint a menekültstátusz az állam döntésétől függetlenül létrejön, azt a hatóságok kvázi utólag csak „elismerik”. A másik neuralgikus pont az, hol is jogosult valaki menekültstátuszra. Az egyezmény alapján egyértelmű, hogy a származási országához – azaz ahol üldözték – legközelebb eső, már biztonságos országban. Ez az „első biztonságos ország” elve. Egyértelműen ez következik a visszautasítás tilalmára és a migránsok büntetőjogi felelősségre-vonására vonatkozó passzusokból, de abból is, hogy a menekültstátusz elvileg csak egy ideiglenes jogállás. Pontosan azért, hogy ha az üldözésre okot adó körülmény a származási országban megszűnik, akkor az illető a leghamarabb visszatérhessen országába folytatni az életét és építeni a saját társadalmát.

Ennek ellenére – és talán ez a legsúlyosabb jogi probléma az ügyben –, ezen nemzetközi „civilek” az ENSZ szakosított szervei közreműködésével kitalálták, hogy a menekültjog az egy globális szociális ellátáshoz való jog, tehát mindenki oda megy, ahova szeretne – ráadásul bemondásra, hiszen az államnak főszabály szerint nincs joga dönteni, csak elismerni. Ezt verejtékes munkával úgy dúcolták alá, hogy próbaperekkel egyre több országról – mint Görögország, Bulgária, Szerbia, sőt, Magyarország – mondatták ki bíróságokkal, hogy azok a migránsok számára nem biztonságosak, tehát a migránsok „jogszerűen” tovább állhatnak. Most azon dolgoznak, hogy nemzetközi fórumok előtt bebizonyítsák: ha valaki azt állítja magáról, hogy homoszexuális és ezért üldözik, az állam nem vizsgálhatja, hogy valóban az-e vagy csak kamuzik, hanem automatikusan el kell fogadnia, mint üldözésre okot adó körülményt.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

A tragikus ebben az – és ez is mutatja, hogyan is állnak befolyás terén a nemzetközi „civilek” –, hogy ezek a jogértelmezések, miután konferenciákon meg tudományos kötetekben megvitatják őket, lábra kelnek, mint a bubópestis, átszüremkednek a különféle hivatalos jelentésekbe, aztán a hatósági, bírósági jogalkalmazásba, majd végül a jogalkotásba. És amikor az általuk kánonná emelt, semlegesnek hirdetett – egyébként világnézetileg érdek- és értékmotivált – standardokat megkérdőjelezik, akkor el vannak hűlve, hogy lehet valaki ilyen „lábszagú” meg „provinciális”. Ahogy egy amerikai konzervatív mondta: „a liberálisok azt állítják, meg kell hallgatni a más véleményeket is. De aztán sokkot kapnak és felháborodnak azon, hogy tényleg vannak más vélemények”.

Az igazgatónő nem hagyhatta ki mondandójából azt a sokat ismételt frázist, mely szerint a kormány a „civiltörvénnyel” el akarja lehetetleníteni a civil jogvédők munkáját. Egyetért Ön ezzel? 

Korábban is elmondtam, hogy ezeket a nemzetközi NGO-kat felesleges a „civil” jelzővel illetni, azt éppen, hogy ők járatták le. Tevékenységüket úgy próbálják beállítani, hogy vannak ők, a „neutrális, független, szakmai” civilek, szemben a „csúnya” politikával. Hát ki a szimpatikusabb? Persze, hogy „szegény” civilek! De ez nem olyan civilség, mint egy sakk-szakkör vagy egy túracsoport. Ezek „politikai civilek”, jól meghatározott politikai agendával és liberális felszabadítás-mániás küldetéstudattal. A civiltörvény csak ezt mutatja meg, amennyiben nyilvánvalóvá teszi, hogy ki kicsoda. Tevékenységüket egyáltalán nem lehetetleníti el, de a felháborodás mutatja, hogy van szégyellnivalójuk. Bár tevékenységük ez irányba mutat, szerencsére oda még nem értünk el, hogy – Soroson kívül – valaki nyíltan hirdesse, hogy „a nemzetállami szuverenitásba vetett hit a fejlődés útjában álló tényező”.