Aki visszatért a halál árnyékának völgyéből – a Cigánykirály legendája 2.
Tyson Fury a boksztörténelem egyik legnagyobb visszatérője lett. Kétszer volt a padlón, az első alkalommal majdnem belehalt, de másodszor is egy olyan pofonból állt fel, amelyből nagyon kevesen, talán senki sem tápászkodott volna fel. Világbajnok lett, aztán mérhetetlenül elzüllött, elhízott. Azt mondta visszatér, de kiröhögték. Erre lefogyott, és döntetlent harcolt ki Amerikában a nehézsúly talán legnagyobb ütője, a veretlen Wilder ellen. A Cigánykirályt csak tisztelni lehet. Van miért.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsoltárok könyve)
Pokol
Tyson Fury már a jobbos után elkezdett eldőlni, a balhorog csak odabiggyesztette a pontot a történet végére. A bolondos vagy egyenesen bolond, kopaszra nyírt óriás elterült, akár egy zsák, még most is a fülemben cseng a ringpadló (talán csak képzelt) csattanása. Az addig jórészt kibokszolt, kigúnyolt Deontay Wilder ünnepelni kezdett, „neked véged” – húzta el a kezét a nyaka előtt, míg ellenfele fennakadt szemekkel hevert. Wilder kegyetlen, gyerekes mozdulatát akár gonosznak, embertelennek is nevezhetnénk, de ez boksz, nehézsúly, és olyan érzelmek törnek fel, amiket szinte lehetetlen kontrollálni. Amíg az amerikai ünnepelt, Fury gyakorlatilag elhagyta a testét, csak ő tudja, hogy merre járt, talán épp a „halál árnyékának völgyében”, teljesen lecsupaszítva, teljesen egyedül. Kiterítették úgyis. Ezt (is) vártuk, mindenki erre a forgatókönyvre (is) gondolt: Fury táncolhat, bohóckodhat, Wilder úgyis elkapja. Jobb és bal és teljes napfogyatkozás – mindezt az utolsó, a 12. menetben, egy apró figyelmetlenség, egy szempillantásnyi kihagyás után.
Feltámadás
Tyson Furynak vége, ebből egyszerűen nem lehet felállni, 3, 4, 5, számolt a bíró, amikor az ájultnak tűnő harcos egyszer csak kinyitotta a szemét, mint aki mély álomból ébredt, 6, és hirtelen visszatért a Földre, 7, és eldöntötte, hogy feltápászkodik. Az elme utasítását valahogyan végrehajtotta a vonakodó test. Fogta magát ez a két méter feletti óriás, és darabról-darabra, mozaikról-mozaikra összekaparta, összeszedte magát. Kilencre már a bíró szemébe nézett. A meccs folytatódott, a meglepett Wilder hiába rontott rá, Fury valahogy túlélte a következő másodperceket, aztán már az amerikai is annyira fáradt volt, hogy képtelen volt kikészíteni riválisát. Megtörtént a csoda, a mérkőzés végigment, Fury Wilder két leütése ellenére is győzött, és ez még akkor is így van, ha végül döntetlent hirdettek. A „Cigánykirály” (Fury ismét „Gipsy King” feliratú nadrágban bunyózott) megint bebizonyította, hogy nincs lehetetlen. Többéves kihagyás, drogozás, mentális problémák, végtelen piálás, öngyilkos tervek és az elképesztő elhízás után is felvette a versenyt a bombaformában lévő Wilderrel. Mindezt Amerikában, a rivális hazájában, előre számolva a pontozók „jóindulatával”.
Hős és antihős
Tyson Fury már most legenda. (Hogy miért, arról bővebben korábbi cikkemben már írtam: Pokoljárás és megváltás – a Cigánykirály legendája.) Már akkor azzá vált, amikor tökéletes underdogként, alulértékelt bunyósként kibokszolta Vlagyimir Klicskót. Ne szépítsük: a legtöbben csak egy szájhősnek, nagyképű travellernek (lakókocsikban élő, ír-cigány nép) tartották. Utána, akár egy görög tragédia hőse, rögtön a mélybe zuhant, elmondása szerint depressziósan nap, mint nap a halálról álmodott, tivornyázott, és közel kétszáz kilósra hízott. A világbajnokból két lábon járó kisgömböc (nagygömböc) lett, rajongói attól féltek, hogy előbb-utóbb a szájához emeli a sörétes puskát, ahogyan annyi zseni Hemingwaytól Kurt Cobainig, de nem. Egyszer csak felébredt. Ugyanúgy, ahogyan szombat éjjel ezekből a borzalmas erejű ütésekből. Bejelentette, hogy visszatér, le fog fogyni, és újra a boksz királya lesz. Szinte mindenki nevetett, gúnyolódtak rajta, mintha csak a szokásos bolond Fury-szövegek egyikét hallgatták volna, már megint összevissza beszél ez a roncs, mit akar ez egyáltalán, hiszen még bokszolni sem tud. De. Tud. Nagyon is. Még akkor is, ha az ő ökölvívása sokak szemében antiboksz. És óriási harcos.
Fej és test
Tyson Fury annyira unortodox stílusban bokszol és egyszerűen annyira hatalmas, hogy csúcsformájában szinte lehetetlennek tűnik megverni. Hosszú karjaival maszatol, macskapacsinak gúnyolt ütésekkel kínálja meg ellenfeleit, aztán váratlanul kőkemény kombinációkat üt. Lábmunkája még mindig félelmetes, védekezése pedig elsőrangú. Egészen elképesztő, hogyan használja a vállát, hogyan húzza el a fejét, hajolgat, mindezt egy kosaras méreteivel, jóval száz kiló fölött. Közben grimaszol, dumál, nyelvet ölt, mentális hadjáratot folytat, ahogyan a Legnagyobb, Muhammad Ali, úgy ő is minden trükköt bevet, hogy mind fejben, mind testen legyőzze ellenfeleit. Fej, test, fej, test – a boksz sakkjátszma.
Nincs az a gödör
Tyson Fury nem lett szabadságharcos, ahogyan Ali, de hozzá hasonlóan öntörvényű, nehezen megfejthető karakter. Hívő keresztény, és a mostani meccse előtt óriási felajánlást tett. Azt mondta, hogy a meccspénzét (nyolcmillió fontról – ! – írtak) a szegényeknek és hontalanoknak adja. Mástól üres marketingfogásnak tűnne egy ilyen kijelentés, de az ő esetében még ezt is el tudjuk hinni. Ha tényleg megteszi, emberileg is a legnagyobbak között lesz a helye. Most viszont ünnepeljük a Visszatérőt, aki megint megmutatta, hogy sohasem szabad feladni. Nincs az a mélység, ahonnan nem lehet visszakapaszkodni, ha van az embernek hite, lelkiereje, célja, családja. Nincs az a leütés, nincs az a gödör. Ezt ízlelgessük, ha nagyon mélyen vagyunk.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsoltárok könyve)
Fotó: MTI/EPA
