A "Fradi kultusz és mitosz" ellen fel kell lépni – mindent bevetett a Párt a legnépszerűbb klub ellen
A hatvanas években már semmi retorzió nem érte a Ferencvárost a kommunista diktatúra részéről – ez is része azoknak a tudatosan terjesztett hazugságoknak, amelynek semmi alapjuk sincs. Bár a Kádár-diktatúra a Rákosi-rezsimmel szemben már kevésbé lépett fel nyíltan a Fradi tábora ellen, miután a fradisták az 1960-as MTK elleni örökrangadó után tüntetést tartottak, azt kíméletlenül szétverték, és a háttérben intézkedési tervet dolgoztak ki a Fradi-kultusz ellen. „Az FTC-problémát politikai kérdésnek tekintjük” – fogalmaztak. A legismertebb fradista, a Farkas Mihályt 1952-ben visszautasító Dalnoki Jenő is a lejáratás célpontja lett, a Népsportban "kíméletlenségéről" írtak, amely "társaira is átragadt".
Külön tanulmányt érdemelne, hogy a huszadik században milyen volt az éppen aktuális hatalom viszonyulása a Ferencvároshoz. A szélsőjobboldal a negyvenes évek elején megpróbált rátelepedni, de abban még a Fradival és a jobboldallal kevéssé szimpatizáló történészek is egyetértenek, hogy a kisajátítás nem sikerült. A kialakuló Rákosi-diktatúra aztán ellenségként kezelte a klubot, ahogy sok más csapatnál, elvették a klub nevét, színeit és címerét.
A történelmi sikerekre született bajnokcsapatot szétszedték, a zseniális Czibor Zoltán, Kocsis Sándor kettőst a Honvédhoz vezényelték (Czibort egy kis kitérővel), kevesen mertek és tudtak maradni. Közéjük tartozik a következő történet egyik főszereplője: Dalnoki Jenő.
1956 után már más idők jártak, a diktatúra máshogy viszonyult az ellenséghez, a veszélyesnek tartott csoportokhoz, közösségekhez, amelyek között kiemelt helyet foglalt el a Ferencváros kemény magja, a híres B-közép. Ekkoriban a koncepciós perek és a nyílt erőszak helyett jellemzően a megfigyelés, a bomlasztás és a lejáratás módszereihez nyúltak. A Fradi labdarúgó-csapatában több besúgó volt, de a klub környékén egész seregnyi hálózati ember sürgölődött.
A Kádár-diktatúra azt sem nézte jó szemmel, hogy a Ferencváros szurkolói között híresen sok volt az antikommunista, rendszerellenes, fasisztának nevezett elem, de sokáig nem léptek nyíltan. A helyzet 1960-ra változott meg.
Bár már 1959-ben is volt egy olyan fradista tüntetés, amely kiváltotta a hatalom rosszallását (lásd Takács Tibor tanulmányát), 1960 szeptemberében játszották le azt a viharos örökrangadót, amely az utolsó csepp lehetett a pohárban.
A Ferencváros 4–1-re nyert az MTK ellen (amely Rákosiék idejében Bp. Bástya néven az ÁVH csapata volt és megkülönböztetett bánásmódot kapott), a fradisták ismét tüntetést tartottak a mérkőzés után, sőt, a rendőrséggel is összecsaptak. A kádári propagandasajtó természete szerint az elhallgatás és a lejáratás módszerei közül választhatott. Jellemzően az előbbihez nyúltak, úgy voltak vele, hogy az a legjobb, ha a szélesebb társadalom semmit sem tud az egészről, néhány „huligánt” letartóztattak, ennyit tálaltak a közvéleménynek a balhéról.
A Népszabadság, a Népsport, a Magyar Nemzet, a Népszava (és nyilván a többi kisebb-nagyobb vidéki lap) természetesen ugyanazt az MTI-közleményt jelentette meg:
„Az 1960. szeptember 17-i FTC–MTK labdarúgó-mérkőzés alkalmával több büntetett előéletű személy, ismert huligán garázda magatartásával megbotránkoztatta a jóízlésű sportkedvelő közönséget. A rendzavarok ellen rendőri eljárás indult.
A hangadók közül előzetes letartóztatásba került Bognár Ferenc budapesti lakos, aki ittasan egyik kezdeményezője volt a rendbontásnak; Koré Imre ugyancsak budapesti lakos, aki lopás miatt kétszeresen büntetett előéletű huligán és Rosenschein Lajos szintén budapesti lakos, akinek lopásért kilenchónapi felfüggesztett börtönbüntetése van, és jelenleg is eljárás folyik ellene.”
Három bűnöző. A Népsport külön is kivette a részét a lejáratásból. Egészen elképesztő stílusban írt a meccsről és a Fradi bűnbakként kiválasztott játékosairól, valamint a játékvezetőről. „Dalnoki Jenő, akit évek hosszú során keresztül segítő szóval és kemény bírálattal egyaránt hiába igyekeztek a kíméletlenségről leszoktatni, szombaton este újra fegyvertára legdurvább eszközéhez nyúlt, s azzal, hogy egy sikertelen szerelési kísérlet után felrúgta Sándort
A fő bűnbakot megtalálták az ős-fradista és amúgy tényleg híresen „puha” Dalnoki személyében, aki korábban nem volt hajlandó átigazolni Farkas Mihály Honvédjába, és ezzel egyrészt iszonyatosan sokat kockáztatott, másrészt igazi példakép lett a Ferencvárosnál. A kőkemény játékost egyébként maga Farkas hívta a kispesti csúcsegyesülethez.
A Nemzeti Sportnak már a rendszerváltás után így emlékezett: „Bozsikkal bementünk az akkori hadügyminiszterhez, Farkas Mihályhoz, ő mondta, hogy menjek át a Honvédba, mert akkor ott volt a Tóth III. letűnőfélben. Nagyon jó játékos volt, de hát már megöregedett.
Mondtam, hogy nem megyek és akkor éjjel elvittek katonának, 1952-ben. Úgy, hogy odabilincseltek a gépkocsihoz. Nemcsak engem, ilyen szökevények voltak mások is.
Engem is úgy vittek el, és két évet így szolgáltam le. És nem egyszer volt, hogy húsz kilométeres menetgyakorlatot, tízet oda, tízet vissza éjjel megcsináltam és másnap játszottunk a Honvéddal. Nem voltak szívbajosak.”
Nem.
Ismerve a rezsim pitiánerségét nem meglepő, hogy az olimpiai bajnok és Vásárvárosok Kupája-győztes Dalnoki 1952-es bemutatkozása után csak 1956-ban lehetett újra válogatott és összesen tizennégyszer szerepelhetett – 1961 után már egyszer sem.
Ezeket a részleteket ismerve világos, hogy a ferencvárosiak miért is vették igen komolyan az MTK, a Honvéd és az Újpest (belügy, rendőrség) elleni rangadókat. És az is, hogy miért kellett a hatvanas években „megregulázni” az egyesületet.
Huligánok a lelátón és a cinkos játékvezető
A Népsport 1960-as cikkének folytatásában a sportnapilap névtelen szerzője a második főbűnöst is megnevezte: „A lelátókon helyet foglaltak döntő többsége mélyen elítélte a Ferencváros említett játékosait és mélyen elítélte a mérkőzés játékvezetőjét, azt az embert, aki nem él a szabályok, a sportszerűség, az emberiesség előírásaival, hanem mindezzel visszaélt.
A játékvezető nem vetett gátat a durvaságoknak, mert néhányszáz huligán hatása alá került, akikben egyetértő visszhangra talált Dalnoki és Gerendás kíméletlen játéka.
Sajnos, a játékvezető egyik főszereplője volt ennek a magyar labdarúgósport történetében példátlan találkozónak és az ő >érdeme
A sportnapilap serény munkatársa szerint azok is bűnösök, akik „a sport érdekeit semmibe véve ejtették meg a játékvezető kijelölését, annak ellenére, hogy még a küldőbizottság egyes tagjai is tudták, hogy Fehérvári eleve alkalmatlan a mérkőzés levezetésére!” Egyértelmű, hogy itt szinte minden betű diktálva volt, a tudósítás mellett meg is jelent a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) határozata. Az MLSZ a felső utasításnak (vagy elvárásnak) megfelelő döntést hozott: Fehérvári József és partjelzői, valamint Dalnoki Jenő és Gerendás András játékjogát azonnal felfüggesztették, bár a futballisták később csak 1-1 meccses eltiltást kaptak, és Fehérvárit is „csupán” az év végig tiltották el. Nyilván tanultak az esetből...
Rendet csinálni és polarizálni az FTC-tábort
A színfalak mögött folytatódott a játszma, az „MSZMP BUDAPESTI BIZOTTSÁGA Párt és Tömegszervezetek Osztálya” külön Intézkedési tervet állított össze (forrás: Budapest Főváros Levéltára), amelyet 1960. december 6-án küldtek szét a titkárságon.
„Az >FTC-probléma
– 1./ Az FTC-n belül rendet csinálni, ezzel is szükiteni a provokációk lehetőségét.
– 2./ Kihangsulyozni az egyesület szakszervezeti jellegét, ezzel és más tevékenységgel polarizálni az FTC-tábort.
– 3./ A megfelelő tanulságok levonását és ezek felhasználását a sportmozgalmat irányitó munkában.
A célkitüzések megvalósitásánál figyelembe kell venni:
– az >FTC probléma
– a probléma rendezését elsősorban politikai kérdésnek tekintjük és mindenekelőtt politikai eszközöket alkalmazunk, bár néhány adminisztrativ jellegü intézkedésre is szükség van;”.
Majd a lényeg:
„a >Fradi kultusz és mitosz
Folytatom.
Fotók: MTI ill. Fortepan.hu
