Elég lesz-e Portugália ellen a németek ellen megcsodált francia egység?
Franciaország Németország legyőzésével bebizonyította, hogy sokra hivatott csapat. A legkeményebb meccsük mégis ma következik (21, M4). A francia válogatott utolsó, döntő ütközetében a párharcok fognak dominálni, erre kell készülnünk. Pepe visszatérésével a portugál védelem biztos lábakon fog állni. Ha Deschamps, a franciák szövetségi kapitánya felismeri, megtartja a csapatában rejtőző egyensúlyt, bizonyosságot és hitet, akkor győzni fognak. Vagy Portugália végre, történelme során először feljut a labdarúgás egyik legmagasabb csúcsára? Szerencsés Dániel Márton elemzése a francia-német elődöntőről, és a döntő várható képéről.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
Kemény csatából érkeztek a franciák a döntőbe, nem csalódhattunk. Az Európa-bajnokság leginkább 'fárasztó', a nézőt is kimerítő párharca volt a német–francia elődöntő. Németország, a Nationalelf tökéletesen játszva, de 'életveszélyesen', helyzet nélkül uralta az első félidőt. 'Csak' a labdatartásból, egészpályás letámadásából adódó egyéni hibák kikényszerítései vezettek (vezethettek el) a francia próbálkozásokig. Löw látszólag a párharc taktikai csatáját is megnyerte – miután Kroos is a helyére került –, és miután az 'első tíz perc francia - viszonylagos – nyomása elhalt, a németek látszólag saját játékukat játszhatták.
Akkor mi volt az oka a vereségnek?
Deschamps megtartotta az Izland elleni felállást: 4-2-3-1 vagy 4-4-2 területvédekezéssel, frontális területszűkítéssel, illetve 4-3-3 vagy 4-1-4-1 Kanté beléptetése után. A gyorsasága miatt a csapatban maradt Umtiti és a jobboldalon az erőfölényt biztosító, 'vízhordó' Sissoko bevetése is bevált. A kapitány a kezdőből kihagyta Kantét, felvállalva ezzel a középpálya kiürítését, így nagyobb teret hagyott a négyes támadóalakzatnak, a kombinatívabb, párharcmentesebb kontrajátékra.
Ez volt az a taktikai döntés, amivel Deschamps bizonyította, hogy nem csak a legjobb „katonáit” tolja fel a támadóharmadba és várja, hogy „történjen valami”. Vállalta a kockázatot, hogy a Mesut Özil–Julian Draxler páros szemtől-szembe kerül a francia védelemmel. Bejött neki.
A védekezéskor beálló masszív 4-4-2 a szélek felé sodorta a német támadásokat, ami egyértelműen – Müller centerjátéka miatt – a gyengeségüknek számított, és sok esetlegességhez, labdavesztéshez vezetett. Sagna oldalán indult a legtöbb kontra (egyértelmű edzői döntés volt Hector hiányosságaira, bizonytalanságaira építve), az elhagyott labdákat Sissoko cipelte fel a támadó-harmadba, a középpályára, aki Deschamps egyik kedvenc játékosa lett. Matuidi is azt csinálhatta, amihez a legjobban ért – és nem hárult rá szervező, osztogató szerep – a középpályás 'bontogatáshoz', az ellenfél labdajáratásának megakasztásához.
Nem mellékes megjegyzés: a 2010-ben Bajnokok Ligáját nyert olasz Internazionale játszott már-már kísértetiesen hasonló stílusban és filozófiával (például a döntőben a Bayern München ellen (!).
A komfortérzet fontossága: mindenki a helyére került
Az volt a feltűnő egység, zártság oka a francia csapatban, hogy a középpályás mag (Griezmann is, aki most végre megszokott, 'atléticós' posztján játszhatott, hiszen Deschamps Payet-t vonta vissza, Giroud pedig az önzésének köszönhetően 'szorult vissza') összes tagja a számára legkomfortosabb módon futballozhatott. A helyükre kerültek. Egyedül Pogba lehetett kivétel, de a meccs második felére, ahogyan fokozatosan feljebb tolódott és támadóbb lett a játéka, láthatóan egyre nyugodtabbá vált. A modern futballban ennek a „csapatszintű, mindenkire kiterjedő komfortérzetnek” a megteremtése már önmagában jelentős edzői teljesítmény. Ez egyértelműen a végső győzelem egyik, ha nem a legfontosabb összetevője lehet.
Német vereség: gyenge szélsőjáték, hiányzó center
Elsőszámú magyarázat a torna meglepetését jelentő német vereségre: Kimmich és Hector, a két fullback gyenge teljesítményt nyújtott. Kimmichnek a jobbszélről 'kivont' Müllert kellett (volna) pótolnia felfutásokkal, beadásokkal, hatékony támogató játékkal, de inkább csak bezavart a német támadójátékba. Többször előfordult, hogy rossz ritmusban indult a német védelem mögé, reménytelen mélységi passzokat kényszerített ki mások mellett Höwedestől, akinek nem feltétlenül a precíziós mélységi játék a szakterülete. Ráadásul Kimmich felfutásaikor Evra a várakozásokon felül teljesítve, tanári módon 'elszórakozott vele. A francia kontrák alatt a német védelem háromtagúvá, sőt, Hector feltolt helyzetéből adódóan, akár kéttagúvá szűkültek, amit Schweinsteiger visszalépésével kellett kipótolni.
Később a kezdeti Schweinsteiger–Can párost (szervezési, labdakihozatalban fennálló nehézségeik miatt) felváltotta a stabilabb Kroos-Schweinsteiger kettős, és Can feljebb, a támadások tengelyébe került (aki a bal, ill. jobbszélre érkező ingázó-befutásaival liverpooli játékát idézte). Az így felálló aszimmetrikus 4-3-3 v. 4-2-3-1-nek (ami támadásokkor kiegészült a megfelelő csapatrész támogatásához felfutó szélsőkkel, ami brutális offenzív játékot jelentett) tulajdonképpen működnie kellett volna. Ehhez viszont azt kellett volna, hogy Kimmich és Hector játéka is működjön.
Homokszem került a tökéletesnek tűnő gépezetbe
Löw mester egyértelműen többet várt, nagyobb terhet helyezett a két fiatal szélsőre, és ezt azok nem tudták 'elhordozni'. Nagyon hiányzott egy Lahm-féle kreatív játékos a német keretből, hiába jutott egyre nagyobb terület Özilnek és Draxlernek, nem sikerült villanni, Müllert helyzetbe hozni. Boateng (a németek játékának 'láthatatlan' karmestere, a szélek felé való játékban, a támadások építésében alapvető, mindent meghatározó döntéseket hoz, így talán fontosabb, mint Kroos) sérülése, kiesése után Mustafi érkezése tovább gyengítette, bonyolította a német védelmet és labdakihozatalt. Ráadásul még Höwedest is bizonytalanná tette (lásd: a második francia gól).
Átalakult német játék: Guardiola 'átka'
Az átlövések hiánya (az első félidőben Schweinsteiger, a másodikban Kimmich próbálkozott) még mindig a Guardiola-rendszer görcsös erőltetéséből fakadt (abból, hogy tartottak a blokkolt lövéseket követő kontrákból). A német válogatottnak egyértelműen meg kell újulnia taktikailag, egyszerűsíteni kell a játékot. Mivel a németek képzési iskolája megköveteli az univerzális játéktudást, a sokféleséget, hogy a játékosok többféle játékfilozófiához és játékrendszerhez is képesek legyenek alkalmazkodni, bárhová beilleszthetőek legyenek, ez viszont fokozatosan eltüntette a klasszis német csatárokat, a Lahm mintájára felépülő német Maicon-Cambiasso hybrideket, specialistákat. Valahol hihetetlen az, hogy Klose-t követően egyetlen valódi középcsatáruk sincsen (Gómez kiesésével nyilvánvalóvá vált a probléma, vereség is lett belőle).
A Jupp Heynckes-féle Bayern lehetne a jövő német válogatottja, ami egyszerre volt 'egyszerű', 'vegytiszta támadófutball', és „igazi” német foci.
Párharcokat, kiélezett ütközetet várunk a döntőben
A döntő el: a francia válogatott utolsó, létfontosságú ütközetében a portugál csapattal szemben a párharcok fognak dominálni, erre kell készülnünk. Pepe visszatérésével (aki a Nani-Ronaldo páros mellett, ellenére is az Portugália kulcsembere lesz) a portugál védelem biztos lábakon fog állni. Ezen a meccsen fog igazán kiéleződni a Real-Atlético Madrid meccseken már megcsodált Pepe–Griezmann párharc, ellentét.
Deschamps, ha felismeri és megtartja a csapatában rejtőző egyensúlyt, bizonyosságot és hitet, akkor győzni fognak. Más esetben Portugália ír történelmet.
Fotók: UEFA.com
