Magyarok, sikeresek, példaképek – Ne turkáljunk olimpiai bajnokaink zsebében!
A december 8-án megjelent Magyar Közlöny a sportéletre vonatkozó kormányrendeletet is tartalmazott. A hivatalosan életbe léptetett új rendelkezés értelmében megemelkedett az olimpiai érmet, pontot és helyezést szerző sportolók javadalmazása. Ezentúl 50 millió forintot kap majd egy egyéni olimpiai aranyérmesünk, 35,7 milliót egy ezüstérmesünk és 28,5 milliót az a sportolónk, aki bronzérmet nyer. Emelkedett az olimpiai pontszerzők jutalma is. Ahogyan az lenni szokott, a rendelettel kapcsolatban sok helyen máris megindult a fanyalgás, megjelentek értetlenkedő és fals hangok. Írásunkban most az érem másik oldalát szeretnénk megmutatni.
Magyarország igazi, hamisítatlan sportnemzet, világviszonylatban is a legsikeresebb nemzetek egyike. Az 1896-ban indult újkori olimpiák sorában eddig 177 olimpiai aranyérmet nyertek a magyar sportolók, amennyiben pedig a második és a harmadik helyek számát is figyelembe vesszük, akkor 500 felett van a magyar olimpiai érmek száma.
Ezzel a teljesítménnyel az abszolút számok tekintetében is a legeredményesebb nemzetek közé tartozunk, ám ha az országok lélekszámát is figyelembe vesszük és így arányosítjuk az eredményeket, akkor mi, magyarok topnemzetnek számítunk, az átlagot sokszorosan meghaladóan vagyunk eredményesek.
Szintén erre a következtetésre juthatunk, ha megnézzük a környező országok hasonló mutatóit. A csehek és a szlovákok külön-külön és "csehszlovák" állapotukban sem gyűjtöttek összesen 300 érmet, Románia éppen, hogy átlépi a 300-at, Ausztria úgyszintén. Vagyis közvetlen környezetünkből is magasan kiemelkedünk. S általánosságban is olyan országokat utasítunk magunk mögé, mint Kanada, Japán, Dél-Korea, Finnország, Dánia vagy Bulgária, amelyeknek azért van némi közük és tehetségük a sporthoz, sőt, rendelkeznek kifejezetten nemzeti sportágakkal is. Ám mindettől függetlenül ezek csak a számok, amelyek persze sokatmondóak és nagyon fontosak, de mégis csak a dolog egyik részét jelentik.
Külön is szólni kell az olimpiai eredményesség lelki oldaláról, arról az érzelmi többletről, amit a magyaroknak a sportsikerek jelentenek és adnak. Aligha találni olyan honfitársunkat, akinek ne volna legalább egy-két emlékképe, amint valamelyik olimpián valamelyik magyar sportember áll a dobogó legmagasabb fokán, szól a tiszteletére a Himnusz és száll az ég felé a piros-fehér-zöld lobogó. Ez egy olyan pillanat, amelyből csak nagyon kevés van: egy egész nemzetnek ad örömet és büszkeséget. Korra, nemre, vallásra, bőrszínre és párthovatartozásra való tekintet nélkül.
Ilyenkor senki – pontosabban szólva: senki, aki ép lelkű... – nem szokott azon tanakodni, hogy az éppen ünnepelt magyar sportoló vajon jobboldali-e vagy sem, keresztény-e vagy ateista, cigány vagy zsidó származású-e, és ehhez hasonlók. Egyszerűen csak örülünk és büszkélkedünk, mert szép magyar siker született. Sok egyéb mellett éppen ez az olimpiai sikerek egyik különlegessége: a mindenek felett állás, az, hogy tényleg minden magyar örülni tud neki.
Egy ehhez fogható, különleges siker eléréséhez mindig is több erény szerencsés együttállására volt szükség, de amióta a sportban szinte már csak emberfeletti teljesítménnyel lehet a legjobbak közé kerülni, ez hatványozottan igaz lett. A született tehetség persze nem nélkülözhető, ám immáron messze nem elég ahhoz, hogy valaki a dobogó tetejére állhasson. A tehetségen túl szükség van sok egyéb rendkívüli képességre is. Szükség van emberfeletti munkára, rendkívüli kitartásra, különleges akaraterőre, s mindemellett egyszerre van szükség a monotónia tűrésére és az állandó újrakezdés képességére, pedig ez a kettő sokszor eleve kizárja egymást. És ha ez mind megvan, akkor még mindig szükséges az is, hogy a pillanatnyi forma kedvezően alakuljon és a megérdemelt szerencse is az adott sportember mellé szegődjön.
Mindezek együtt egy rendkívüli, sok tekintetben messze az átlag feletti tulajdonságokkal megáldott ember jellemvonásai. Olyan emberé, aki méltán állítható példaként a többi embertársunk elé, hiszen tud valamit, elért valami olyat, amelyre a társadalom túlnyomó többsége - legyenek bár oly' derék emberek a maguk területén ők is - nem képes. Ezért nem lesz akárkiből olimpiai bajnok, miközben azok a sportemberek, akiknek szoríthatunk egy-egy olimpián, sikerükkel, pláne aranyérmükkel, olyat adnak a társadalomnak, amelyre égető szükség van!
Rendkívül fontos ugyanis, hogy ne csak pusztába kiáltott szó legyen a fenti jellembeli tulajdonságok hangsúlyozása, hanem legyenek ezeknek a tulajdonságoknak "kézzelfogható", látható hordozói is, akik az általuk elért eredményekkel igazolják is azt, hogy ezek a jellemvonások tényleg különleges életutak elérését teszik lehetővé.
Az 50 millió forintot, amely a kormány vonatkozó rendelete alapján a jövőben az olimpiai aranyérmes sportolóknak - már Tokió bajnokainak is - majd járni fog, innen kell, sőt, innen szabad csak nézni. Mert lehet negatív hangvételű publicisztikákat írni, lehet beszélni arról, hogy a sporttámogatások terén mik az állítólagos "európai irányelvek", lehet burkolt módon hangulatot kelteni a sportolók ellen annak a véleménynek a hangoztatásával, hogy egy kevésbé népszerű sportág sportolója "termelje meg a saját megélhetését", de a fentiek okán alapvető tévút ezt a kérdést a pénz oldaláról megközelíteni.
Már csak azért is, mert amikor szól a magyar nemzeti imádság, a hős fiúnk/lányunk ott áll a dobogó legfelső fokán, mi pedig vigyázzban állva, fátyolos tekintettel énekeljük a Himnuszt a nappaliban, akkor - néhány önmaga fontosságát túldimenzionáló okoskodón kívül - senki nem gondol arra, hogy az adott sportoló majd mennyit fog ezért az aranyéremért kapni. Egy a fontos csak: az, hogy
a világon több mint egymilliárdan annyit látnak alul a tévéjük képernyőjén, hogy "HUNGARY - GOLD MEDAL", s az adott sportolónak köszönhetően mi is büszkék lehetünk, mert a világraszóló sikert egy honfitársunk érte el, és abban a másfél percben, amíg a Himnusz szól, előttünk, magyarok előtt tiszteleg a világ.
Ez pedig minden pénzt megér. Pontosabban megérne, ha forintosítható lenne...
Vezető kép: Kozák Danuta (balra) és Hosszú Katinka, a riói nyári olimpiai játékok két magyar hőse a hazaérkezés utáni hivatalos fogadáson, Budapesten. Fotó: PS - Horváth Péter Gyula
