Jeles eseménynek lehetünk tanúi Június 27-én. Ezen a napon lép fel Budapesten Steven Seagal blues zenekarával a kongresszusi központban. Akkor most megismétlem. Steven Seagal, az akciófilmek videotékás korszakának koronázatlan császára gitárral a kezében fog mikrofon elé állni, hogy elénekelje néhány szerzeményét és remélhetőleg néhány klasszikust is, a Hollywood Music Festival keretein belül.
GYŐRI MIKLÓS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport
Amikor megpillantja az ember valamelyik filmjében a művész urat vagy csak visszaemlékezik jellegzetesen egysíkú arcmimikájára, legkevésbé sem arra gondol, hogy Steven valójában egy igen tehetséges és sokoldalú ember, akinek eddigi eredményei és munkássága már önmagában is figyelmet érdemelnek. Nem elég, hogy fiatal kora óta a harcművészetek megszállottja, nem csak a szamuráj kardot forgatja jól, de a gitárt is. Kevesen tudják, de előbb tanult meg gitározni, mint, hogy színészkedni kezdett volna. 7 évesen kezdett aikidózni és 12 évesen gitározni.
Steven és a film
Filmes karrierje a 80-as évek végén kezdődött. Akkoriban tért vissza az államokba Japánból, ahol 7 danos aikido mesterré képezte magát. 1988 tehát szerepet vállalt a Nico című filmben, aztán jött az Ölve vagy halva, Halálra jelölve, Törvényre törve és az Úszó erőd. Pár év leforgása alatt megtanulta a nevét nem csak a hamburgertetkós amerikai nézőközönség, de a magyarországi fiatalok nagy többsége is. Hiába 18 karikás besorolás, a kőegyszerű történet, a záporozó golyók és az egy személyben szarrá verek mindenkit, tök mindegy hányan vannak főhős mentalitás, ami nem repítette Steven hajóját az Oscarig, de azért az a majdnem 1 milliárdos összbevétel, amit az elmúlt 2-3 évtizedben produkált filmjeivel, nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Főleg, hogy a 90-es években az ifjúság újdonságra fogékony elméjéhez jóval közelebb állt a magányos igazságosztó kisember akciója, mint Csehov legújabb színpadi változata.
Aztán a 90-es évek közepétől elkezdett egózni filmjeiben. Nem vette figyelembe azt az ősidők óta meglévő első és legfontosabb alapszabályt, hogy moziba azért járnak az emberek, hogy szórakozzanak, hogy kikapcsoljanak. Nagy ritkán pedig azért, hogy művelődjenek és levonják a tanulságot az eddig is ismert és gyakran az unalomig lerágott ilyen-olyan problémákról. A társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos fenntartásainkat pedig inkább sajtótájékoztatókon vagy egyéb interjúkban osztjuk meg, mint a filmvásznon. Na, hát Steve elkezdett környezetvédő aktivistát játszani, aki egy személyben száll szembe a gonosz megakorporésőnnel, hogy megvédje a helyi kisembereket. Mondjuk ez még lehetett volna jó is, ahogy erre már volt példa, de a Bud Spencer, Chuck Norris és Van Damme alkotta filmes Bermuda háromszög univerzumban a repkedő pofonok mondjuk egy max hatvan perces tv műsorhoz elegendők, ahol olyan erkölcsi nassolnivalót kapunk, mint hogy ne kezdj ki a törvénnyel, mert a végén úgyis a jó győzedelmeskedik, de ez egy másfél órás filmben kevés. Legalábbis a bevételi adatok ezt mutatták. Úgyhogy a hollywoodi nagyemberek szépen lassan elfordultak tőle, amit Steven egy érdekes csavarral az FBI-ra fogott. Mármint hogy egy nyomozás, ami egy újságíró megfélemlítése és szervezett bűnözés miatt indult ellene, hazavágta filmes hírnevét. A nyomozás 5 évig tartott, nem találtak ellene semmit, de az FBI sosem kért tőle elnézést vagy valamit a vegzálásért.
Steven Seagal és a zene
Seagal intelligenciája nem csak abban mutatkozik meg, hogy kiválóan elsajátította az aikidót, kendót, karatét, folyékonyan beszél és ír japánul, elhivatottan védelmezi az állatok jogait, Tibet függetlenségének egyik szószólója, hanem abban is, hogy igazán remek zenéket tud összehozni. Eddig mindösszesen 2 albuma jelent meg, a 2005-ös Songs from the Crystal Cave és a 2006-os Mojo Priest, de lassan elkészül harmadik stúdióalbuma is.
Az első albuma meglehetősen eklektikus hangzású. Van benne pop, rock, világzene, reggae, ragamuffin, egy kis blues, Eric Claptonos blues rock, még több jamaikai dance hall, egy kis country és indiai zenei és Aikido blues. Nem viccelek. Az album tényleg elég széles zenei skálán mozog, az biztos, hogy nem könnyű kategorizálni, sőt, ha nem tudod, hogy kit hallgatsz, néhány szám simán elmehetne egy-két buliba is. Az más kérdés, hogy az angolul nem beszélő hallgatók némileg előnyben vannak, hiszen megkímélik magukat az olyan kérdésfelvetésektől, miszerint miért írta és énekelte meg a My God majdnem dance slágert, amiben a refrén az, hogy My god is better than your god, my god is bigger than yours. Viszont a dalban Stevei Wonder harmonikázik. A bollywoodi filmslágereket idéző Dance című szám is egészen más megvilágításba kerül, miközben felidézzük Steven marcona tekintetét, miközben azt énekli, hogy Please dance with me… Steven önmegvalósítása tehát nem nagyon ismer határokat. Ugyanúgy csapatja a reggaet, mint a klasszikus bluest.
Mojo Priest, a buddhista blues
A spiritualista útkereső világzenei album után egységesebb arcot mutat a Mojo Priest. Nem azt mondom, hogy bekerül a legtöbbet játszott 12 album közé, de az biztos, hogy egy átlagos péntek esti beszélgetéshez egy üveg whisky mellé kiváló háttérmuzsika. A kritikusok persze kb földbe döngölték az első albumot, hiszen ki sem adták Amerikában, de a második albumnak már jobb volt a fogadtatása. Amerikában nem nagyon szeretik az emberek, ha egy A listás filmsztárból lett B listás videószínész egyszer csak elkezd énekelgetni, de a bluest kedvelő emberek nagy része ezt nagy ívben ignorálta. Steven kiváló barátságot ápol olyan élő legendákkal, mint B. B. King és John Lee Hooker, akikkel már közös koncertjük is volt. Egyébként Stevennek nem csak szamuráj kardokból van igencsak szép gyűjteménye, hanem klasszikus blues gitárokból is. Kapott néhányat B. B. Kingtől, van pár Gibson és Stratocaster, egy Jazzmaster, amit még Hendrix használt a hatvanas évek közepén. De van olyan is, amit Muddy Waters, John Lee Hooker vagy Stevie Ray Vaughan pengetett. Gyűjteménye világszinten is egyedülálló. Ennek pedig megvan a kézzelfogható jótékony hatása a zenéjére is. A klasszikusok legszebb pillanatait idéző játéka és éneke egészen kellemes élménnyé varázsolja azt az időt, amíg a Mojo Priest albumot hallgatjuk. Úgyhogy ahogy nem ítélünk könyvet borítójáról, úgy Stevent sem filmjeiről.
Steven tehát nem csak a harcművészetek, a szabadság, az emberi és állati jogok megszállottja, de a jó féle blues szeretetében és terjesztésében sincs hiány a részéről. Mint egyszer fogalmazott: A zenén keresztül megvilágosodhatunk. Ha megvilágosodni nem is fogunk a közeljövőben, az biztos, hogy az az egy óra, amíg a Mojo Priest a lejátszóban pörög, igazán kellemes lesz. Nem kevésbé a Kongresszusi Központban lévő koncertje Június 27-én, ami az európai blues turnéjának egyik állomása lesz.
Steven Seagal európai blues turnéjának további állomásait itt találjátok:
http://stevenseagal.com/?p=1731
fotó: www.triplem.com.au
Facebook
Twitter
YouTube
RSS