Svédország falanszterré válása 1987-ben kezdődött? - Egy elmélet, ami utólag sok mindent megmagyarázna
Bő harminc éve a svéd újságírók testületileg úgy döntöttek, hogy a korrektséget felváltják a politikai korrektséggel – állítja egy összeesküvés-elmélet, amely sok vita tárgyát képezte a svéd közbeszédben, Magyarországon viszont ismeretlennek számít, és utólag jó magyarázattal szolgál arra, miért hasonlít mára Svédország inkább egy falanszterre, mint normális országra.
Kultúrember az összeesküvés-elméletekre a kelleténél nagyobb figyelmet nem fordít. Regisztrálja őket fejben, mint színes érdekességeket, aztán inkább valós súllyal bíró események felé fordul a figyelme. Vannak persze, akik nem érik be a kincstári magyarázatokkal, és félinformációk, hírtöredékek alapján kreálnak alternatív legendáriumokat, amelyek aztán hivatkozási alapul szolgálnak a válaszokat követelők számára. Emlékezhetünk a rózsadombi paktum legendájára: a rendszerváltás felemásságát, a „Hálózat” túlélésének érthetetlenségét sokan egyfajta politikai oldalak közötti, a magyar közélet legkülönbözőbb területeire kiterjedő, értelemszerűen titkos egyezmény folyományaként látták egyedül megmagyarázhatónak – mint amikor teljesen világos, hogy egy futballmeccset megbundáztak, csak nincs rá bizonyíték. (Korábban írtunk az állambiztonság által „meghackelt” rendszerváltozási folyamatról: bizonyíték tehát van rá, hogy a demokratikus átmenet ki lett siklatva, csak nem abban a formában, ahogy az elterjedt.)
Természetesen nem kizárólag a magyar társadalom fantáziája élénk, ha érthetetlen jelenségek kiáltanak válaszok után, máshol is előfordul hasonló – még a klasszikusan a felfoghatatlan jólétéről ismert Svédországban is. Már Olof Palme miniszterelnök 1986 januári meggyilkolása kapcsán is elképesztő mennyiségű és mélységű elmélet látott napvilágot, és bár az igazságot a mai napig sem tudjuk, nyugodtan és tényszerűen kijelenthetjük: onnantól kezdve az az ország már nem az volt, mint addig. A svéd társadalom szövetét tetőtől talpig átszövő bizalom – amelynek köszönhetően még az is magától értetődő volt, hogy az ország első embere vagy a királyi család tagjai testőrök nélkül vegyülhetnek el a tömegben és mindenki máshoz hasonló életet élhetnek – néhány év alatt szertefoszlott. Az az ország, amelyik 1814 óta nem állt háborúban senkivel és megszálló hadsereget sem látott a területén, a védtelenség érzetével szembesült.
Nem véletlen tehát, hogy az elégedetlen svédek néhány évvel a Palme-gyilkosság után elkezdték feszegetni, hogy valami nagyon félremehetett, az országuk ugyanis egyre kevésbé kezdett arra emlékeztetni, amit megszoktak. Teljesen egyértelmű volt, hogy az országot vaskézzel irányító (bár diktátorra a legkevésbé sem emlékeztető), kérlelhetetlen szociáldemokratának számító Palme lényegében mindenkinek útban volt, a fegyverlobbitól kezdve a külföldi politikai érdekkörökön át egészen a saját belső ellenzékéig – azt pedig csak a bolond nem látta, hogy 1986 után kifejezetten gyenge politikusok által fémjelzett, a nemzetközi széljárásnak megfelelően hajlékony kormányzás következett.
Az is feltűnt a svédeknek a '90-es évekre, hogy a társadalom „színesedését” a politika és a média úgy kezeli, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, az ezzel járó problémákat pedig hajlamos negligálni. A bevándorlók pozitív fogadásának már volt előzménye addigra: nemcsak a több évtizedes, rövid megszakításokat leszámítva folyamatos szociáldemokrata kormányzás és a háborús konfliktusokban közvetítői szerepet játszó, a menekültek ügyét magáénak érző svéd diplomácia tevékenysége gondoskodott a lakosság összetételének megváltoztatásáról, de az az attitűd is, hogy mivel Svédország nagy, ezért van hova bevándorolni. Persze nem a sarkkörön túli néptelen vidékeket szánták a könnyű szívvel beengedett eritreaiaknak vagy kurdoknak: a svéd állam 1965 és 1974 között egymillió bérlakást építtetett. Ezek a lakótelepek a mai napig is megvannak (gondoljunk csak a rossz hírű malmöi Rosengårdra vagy a hasonlóan szörnyű stockholmi Rinkebyre), épp csak a lakosságuk cserélődött ki az évtizedek során. Mindenkinek egyértelmű volt a gettósodás ténye és az ezáltal az egekbe szökő bűnözés, az állam mégis úgy tett, mintha mi sem történt volna – a sajtó nemkülönben.
Svédországban a nyomtatott sajtó iránti bizalom a mai napig is kiemelkedően magas a média más formáihoz képest: joggal feltételezhetjük tehát, hogy a hangvétel mégoly enyhének ható változása, az elfogultság erősödése, a tényközlésnek álcázott érzékenyítési szándék nem kerülte el az újságolvasók figyelmét három évtizeddel ezelőtt, amikor a svéd média még valóban korrekten (és nem politikailag korrekten!) működött. Mivel azonban a korrekt működésbe beletartozott az átláthatóság és az események visszakövethetősége is, ezért nem volt nehéz megtalálni azt az origót, amelytől a politikailag korrekt ámokfutást számítják.
Biztosan tudható, hogy 1987. március 21.-én a svéd újságírószövetség zártkörű konferenciát rendezett a Stockholm közeli Saltsjöbaden üdülőhelyén – itt egyébként a Bilderberg-csoport is tartott találkozót három évvel korábban –, amelyen a fellelhető források szerint állítólag elfogadtak egy jegyzőkönyvet, ami a következő célkitűzéseket tartalmazta a média képviselői számára:
Pozitív diszkrimináció alkalmazása a külföldi származású svéd állampolgárokkal kapcsolatban, különös tekintettel az ifjúsági, sport- és művészeti tevékenységekre.
A különböző eseményekről való tudósításokban lehetőleg az eltérő etnikumhoz tartozó résztvevők megszólaltatása és kiemelt vizuális megjelenítése.
A különböző etnikumokra jellemző, specifikus bűnözési formákról, illetve az ezeknek a társadalomra gyakorolt hatásairól szóló cikkekben az etnikai háttér elkendőzése.
Természetesen a fősodratú média képviselői azóta is tagadják nemhogy a jegyzőkönyv létezését, de egyenesen a találkozó megtörténtét is, sőt, azt egyenesen a svéd szélsőjobb által kreált álhírként ábrázolják. A tagadás ellenére egyébként több újságíró is megerősítette, hogy vettek részt olyan konferencián a '80-as évek végén, amelyen azt tárgyalták meg a svéd újságírók, hogy beszámoljanak-e a migránsbűnözésről vagy szemellenzős módon viszonyuljanak-e a kérdéshez – igaz, a beszámolók kitérő egyenesek mentén mozognak: egyeseknél nem Saltsjöbaden volt a helyszín, más szerint ez inkább 1988-ban történt, ismét más szerint pedig minden stimmel, de jegyzőkönyv az biztosan nem volt. Mintha direkt mondanának egymásnak ellent a témáról nyilatkozni merő újságírók, szándékosan nem mondva ki az igazságot a szakma bosszújától félve.
Érdekesség: 2010-ben az egyik legnagyobb svéd napilap, az Expressen főszerkesztője azzal együtt, hogy ostobaságnak nevezte a saltsjöbadeni találkozóról szóló elméleteket, elismerte, hogy az újságnál majdnem két évtizeden keresztül szerkesztőségi alapelvnek számított a bűnügyi riportokban az elkövetőkről készült fényképek manipulálása, a bűnözők bőrszínének kivilágosítása. Azzal indokolta ezt a gyakorlatot – amelynek egyébként ő maga vetett véget –, hogy a svéd médiahatóság etikai kódexe szerint kerülendő bárki etnikumának a kihangsúlyozása, ha az adott kontextusban az irrelevánsnak vagy diszkreditálónak számít. Értjük: ha rosszfiúról beszélünk, mit sem számít a sötétebb bőrszín, ha viszont jófiúról, akkor még kifejezetten előny is. És ez a „független” média van oda úgy magáért, meg a tényszerűségéért...
Az biztos, hogy rózsadombi paktum – a közismert formában – nem volt. De az is biztos, hogy a magyar médiának is megvolt a maga saltsjöbadeni találkozója. Remélhetőleg a történészek kiderítik egyszer, hol és mikor volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy „elvtársak, innentől kezdve az újságírás új szabályai a következők” – és onnantól mindenki igazodott. Az idők változnak, a vonalasság nem: amikor sajtószabadságról hadoválnak, hiteltelenek, hiszen a polkorrekt szerkesztési elvekhez való igazodási kényszer beszél belőlük, nem pedig a korrekt tájékoztatás igénye.
Forrás: web.archive.org, Expressen.se/ Kiemelt kép: Olof Palme 1985. augusztus 28-án Stockholmban (MTI Fotó/EPA)
