Szakács Árpád legújabb írásában nem csupán érzékletesen, de a tőle megszokott iróniával és humorral átszőve rántja le a leplet a haladó nézeteket valló, sorosista világban tündöklő értelmiségiekről, bölcsészekről. A Lovas István-sajtódíjas újságíró ezúttal az úgynevezett csúcstörténészeket vette górcső alá, a Molnár Antalról készített portrét az Erdély.ma hasábjain olvashatják.
Ezúttal a csúcstörténészekkel kapcsolatban jelentetett meg pikáns írást Szakács Árpád. Az újságíró most sem okozott csalódást, A pápa történésze címmel megjelent írása igazi gyöngyszem – bár lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet. Főként azok nem, akiket érzékenyen érinthet, ha megtudják róluk az igazságot.
Deus ex machina – Ferenc pápán keresztül közvetített isteni beavatkozás csodája kellett ahhoz, hogy megtudjam, van Magyarországon egy történész, aki Szakács Árpád aláírásait gyűjti. Furcsa egy fétis, de hát mégiscsak olyan érzés ez számomra, mintha hájjal kenegetnének. Mert ez a történész nem akárki, a napokban maga Ferenc pápa nevezte ki olyan intézmény tagjának, aminek földi halandók a közelébe sem kerülhetnek, legfeljebb az árnyékába. Mit árnyékába? Legfeljebb az árnyéka árnyékának az árnyékába. Oda is éjszaka. Az Újszövetség szerint hamarabb lehet eljutni a Csomolungmára kézen állva, minthogy valaki ilyen pápai intézmény díszes tagja legyen. Számomra mégsem ez a lényeg, hanem az – és most elcsuklik a gondolatmenetem képzeletbeli hangja, elgyengülök a meghatottságtól, a klaviatúra kemény billentyűzete is megpuhul az ujjaim alatt, szinte megolvad a forróságtól – hogy ez a velünk élő szent, a magasságos istenek társaságában ülve azt is tudja, ki az a Szakács Árpád, ennek pedig hangot is ad. Mert napok óta azon dilemmázom, mint Ungár Péter a comig out előtt, hogy én is bevalljam-e, – no-no, nem azt, amit Ungár úr! – nevezetesen, hogy Szakács Árpádnak fogalma sincs róla ki az a Molnár Antal! Szomorú vasárnap… Lassan felszáradnak a könnycseppek, de lelkiismeretem borongós égboltjára hiába várom a szivárványt. Hogy bánhatott így el velem az élet? Napok óta csak ezt hajtogatom: molnárantal…molnárantal…molnárantal… Meg azt, hogy „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek!” Vajon ezek után érdemes-e még élni? Esetleg Dante infernójában lesz-e még számomra hely, vagy netán onnan is menekülnöm kell?
– teszi fel a kérdést Szakács Árpád. Majd kifejti:
Mert vétkem súlyosságának fokára a címadó interjú világít rá: „Molnár Antal csúcstörténész”. Értik? Csúcstörténész. Elmondom lassan is, hogy egykori kommunista csúcscenzor, Lendvai Ildikó is megértse: csúcs-tör-té-nész. Életemben nem hallottam még ilyen fogalmat. Itt áll előttem és nem értem. Nézem az értelmezőszótárban: semmi. Internetes keresők: semmi.
Molnár Antal csúcstörténész
Szakács Árpád úgy fogalmaz:
Ezután Molnár Antal olyanná volt számomra, mint Brian, a próféta. Mindenhová követni próbáltam a nyomait. Ő a Messiás! A Mester! A Csúcstörténész. Napokon keresztül saját és a barátaim igencsak jelentős történészi munkákat tartalmazó könyvtárait túrom fel, hátha kézbe akad a csúcstörténész csúcskönyve, sok-sok csúcsmegállapítással, csúcskutatással, csúcsösszegzéssel. Az eredmény: semmi. Forog velem a szoba, Colombo legnehezebb ügyei is könnyebbek ennél. Csak én nem tudok visszamenni, hogy feltegyek még egy kérdést. Keresem a további információkat, az egykori Molnár-interjúkat, amelyek a csúcstörténész csúcstörténészi előfejlődésének csúcsmunkásságát glóriázzák be azokból az időkből, amikor még nem szállt fel a fehér füst az MTA kéményből és a balliberális lapok nem ordították világgá: Habemus historicum! Habemus historica!
Az újságíró azzal folytatja, hogy először a Válasz Online balliberális siratóportálra kattint. Szavai szerint: „itt szoktak összegyűlni a derék és bátor „veritas-tudatú” jobboldaliak, ha el kell határolódni liberó szellemben valamitől, esetleg szidni lehet valami jobboldali személyt, vagy intézményt. Ezt aztán a balliberálisok szétkürtölik a saját médiájukban, hogy íme, már a konzervatívoknak se tetszik ez, meg ez. Erre a jobboldali kultúrpolitika porondmesterei maguk alá rottyantanak, nem győznek bocsánatot kérni, majd hamut szórnak a fejükre, a liberóknak meg pénzt…” Hozzáteszi: “Szóval itt is semmi. Majd következtek a 444.hu, 24.hu, 168 Óra stb. stb. archívumai. Semmi… semmi… semmi…”
Ezek életükben nem hallották Molnár Antal nevét. Ugyanis Molnár Antalt a kutya se ugatta meg eddig, olyan színtelen, szagtalan, semleges volt, hogy a szukáknak se hagytak volna jelet a kanok, azzal, hogy lepisálják a bokáját. A munkássága olyan izgalmas témákban merül ki, amelyek nem sokkal érdekfeszítőbbek, mint a hogyan befolyásolták az izlandi bálnák nemi életének a fejlődését a XVI. század első negyedében a magyarországi török hódoltság klimatikus viszonyainak geográfiai sajátosságai, különös tekintettel arra, hogy az oszmán sereg lovai a szellentéssel túl sok szén-dioxidok engedtek ki az atmoszférába. A hülye magyar adófizetők pénzén lehetett gyártani az unalmasabbnál unalmasabb, senkit nem érdeklő munkák sorát. Molnár úr bolyongott a semmiben, mindezt olyan sikerrel, hogy még véletlenül se ütközött össze senkivel. Tavasszal Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget. De Antal mindig csak a ködöt hozta, aztán a ménkű nagy zsákjában a szürke párát egy kémiai eljárással betűkké alakították át, majd a környezetvédők szívfájdalmára sok-sok fa élete árán könyvet csináltak belőle. Aminek a sorsa, hogy végül újrahasznosítás után WC-papír formájában távozik a megfogható és érzékelhető világunkból.
Leegyszerűsítve: Molnár csúcstörténész úr a magyar történészek mai életpályamodelljét követte. Csúcsszinten írt a semmiről, meghivatkozta a semmit, majd azt a nagy semmit lábjegyzetelte. Így aztán nem figyelt rá senki, nyugodtan felkapaszkodhatott az uborkafa csúcsára, ha pedig ott van, akkor… akkor… Hát akkor is egy senki maradt… – vélekedik Szakács Árpád.
És ekkor jön történetünkben a második deux ex machina, most a marketing képében. Molnár csúcstörténész urat úgy próbálják megkülönböztetni másoktól, mint a Persilt a hagyományos mosóportól, ezért hívják úgy a főhősünket, hogy csúcstörténész. Mert ugye Molnár csúcstörténész úrra nem akkor figyelt fel igazán a balliberális média, amikor írta az unalmasabbnál unalmasabb munkáit. És nem akkor, amikor imádott Ferenc pápájuk behívta valami sóhivatalba, hanem dokumentálható módon onnantól lett csúcstörténész, hogy a pápai kinevezés alkalmából interjút adott. Ebben pedig még véletlenül sem saját magát, a kutatásait magyarázza és helyezi előtérbe, – mert ugye az senkit sem érdekelne – hanem primitív és személyeskedő hazug stílusban egy olyan intézetet becsmérel, amihez semmi köze.
Kifejti:
Mert hát aki ma hírnevet akar szerezni, az menjen a Mandinerhez és a Válasz Online szerkesztőségébe és bírálja a Magyarságkutató Intézetet. Mindegy mit mond, egyből ott találja magát a színpadon. Címlapon. Fényárban. El lehet határolódni, lehet szidni azt, aki, akik valamit csinálnak, szemben azzal a nagy semmivel, azzal a ködevéssel, amit a nagyszerű MTA az elmúlt évtizedekben kifejtett. Most meg, akik csinálják, amit kell, azok miért így, miért úgy, meg miért amúgy? Meg amúgy is… Mert Magyarországon akkor lehetsz csúcstörténész, ha a szakmai súlyod nem nagyobb egy levegővel teli üres flakonnál. Akkor úszhatsz a vízen és mindenki azt mondja rád, de szép hajó. A média színpadán egyből okos, megfontolt, mértékadó értelmiségi, csúcstörténésszé mosnak át.
Szakács Árpád úgy fogalmaz:
Így kelt életre Molnár úr sziluettje is a ködben. Kiderült létezik, mozog, beszél, hangok jönnek ki a száján, nem egy algoritmus. A semmiből összerakott Frankenstein úgy viselkedik, mint megalkotója, Maróth Miklós, aki nem jön ki a fényre, csak a szájakat mozgatja a háttérben. Csak ez a Frankenstein nem félelmetes, hanem röhejes.
Végül a Lovas István-sajtódíjas újságíró közli, „a pápa történésze pedig a szemünk előtt olyanná vált, mint a mai korszellem: nemcsak végtelenül öntelt, hanem sötét és buta is”.
Forrás: Erdély.ma, Fotó: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS