Immár bírósági szakaszban tart a Dózsa–Pruck-ügy, illetve annak egy része. Lehetett volna az egészből egy sima történészi polémia, ehhez képest sikerült az egész ’56-os emlékévet összekenni a felfújt botránnyal. A Közalapítvány és a 15 éven át vele szerződéses munkaviszonyban álló Horváth Miklós történész között is elmérgesedett a helyzet, egyre több részletre terjed ki a vita. Horváth Miklós a Magyar Nemzetnek adott legutóbbi interjújában maga az ügy helyett már Schmidt Mária vezetési módszerei kapták a legerősebb hangsúlyt, amire Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója reagált.
Pruck Pál lánya azt várja a pertől, hogy a Terror Háza Múzeumot működtető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány nyilvánosan elismerje a fénykép téves beazonosítását, kérjen bocsánatot, és távolítsa el róla Dózsa László nevét. Jó esetben egy egyszerű történészszakmai kérdés merült volna fel Pruck Pál családjának felbukkanásával, azonban a balliberális sajtó a teljes ’56-os emlékév ekézésére használta fel az ügyet. A Közalapítvány álláspontja szerint nem lehet száz százalékos biztonsággal megállapítani, hogy ki van a fényképen, és nem akarnak újra abba a helyzetbe kerülni, hogy esetleg téves azonosítás történik. Ezért alaposan ki kéne kutatni a fénykép történelmi hátterét, valamint felrajzolni Pruck Pál ’56-os történetét, amit azonban állításuk szerint, Horváth Miklós történész Schmidt Mária kérése ellenére sem végzett el. Emellett egyre több ellentmondás feszül a két fél között, beleértve Horváth Miklós szakmai szerepét az ’56-os emlékévben. Horváth Miklós ugyanakkor az ellenzéki sajtóban jelenik meg nem először az állításaival, miszerint talán lehetett volna körültekintőbb, de igazából senki sem hibázott. A Magyar Nemzetben megjelent interjújában elmondta, hogy szerinte Pruck Pál van a képen, a Közalapítvány szerinte nem szakmai módszerekkel kezeli az ügyet, Schmidt Máriáról pedig úgy nyilatkozott, hogy nem tűri az ellenvéleményt
Tallai Gábor erre írt és szerkesztőségünknek elküldött válaszát változtatás nélkül adjuk közre.
Bátorság, ezredes úr!
I.
Horváth Miklós történész több mint tíz évig volt kollégám, tudásának korszerűsége mégis most ütött csak át (nálam)! A korszellem ugyanis az erős vezetőt ádáz ellenfélnek, mi több, ellenségnek látja, míg az áldozati pozíciót elhappolni képes egyed amolyan inverz spártai hős, aki lehetőleg még az ütközet előtt térdre rogy, majd elfut. Persze szigorúan gendersemleges rogyásra és futásra gondoljunk. Szóval adva van egy professzor, aki évtizedek óta fekete öves ’56-os történészként mozog a térben. Mellesleg nyugalmazott ezredes: a kötelesség, a felelősség és a parancsnoki-beosztotti hatáskörök vizében otthonosan tempózó katonaember. Ami még fontosabb, történész ezredesünk tévedhetetlen, vagy ha mégis becsúszik hiba, akkor az „áldozati tévedés” esete forog fenn (pl.: Pruck Pál versus Dózsa László). Megjegyzem, a konkrét ügyet egy évtizede néhány tudományos esettanulmánnyal lezárták volna. Most nem így van. Egykori kollégám azonban – szomorú ez – bejelentkezett a legtrendibb Leónidasz szerepére: gyorsan levetette az akadémiai doktori, professzori, szakértői, vezető kutatói mellvédet és nem mellesleg a főtiszti, férfiúi büszkeséget. Ott áll nembináris ezredesi pőreségben. Kisebb probléma, hogy a korszellemmel kissé mégis hadakozva egy nőt igyekszik inszinuálni, ahogy az sem segít lagymatag attitűdjén, hogy kinek esze van, pontosan ismeri a határozott, sikeres vezetők és hatalmukat kiélvező, üres kezű percelnökök közötti különbséget. The icing on the cake, hogy van itten kérem egy katonai berkekben könnyen értelmezhető „parancsmegtagadás” (kutatási feladat elutasítása), és a tudományos élet evidenciáira, az akadémiai szokásjogra fittyet hányó, hazug hárítási hadművelet (igaz, hogy gondatlan voltam, el akartam mondani, csak nem engedték, brühühüh…). Ilyen főtisztekkel szépen lehet szerepelni a „Ki esik leggyorsabban hadifogságba” versenyen, de csatába ne vonuljon velük senki.
II.
A történész nem antropológus, nem járomcsont, fej-, fül- és szájforma alapján dönt, hanem feltárja a történeti szereplő pályaképét, feltérképezi „mozgását”, tanúk és források után kutat, ha pedig szerencséje van, összeáll a kép. Miután jelentkezett Pruck Pál lánya és legitim állítást tett („Apám van azon a fényképen.”), a „véleménydiktatúrás vezetőnek” (copyrigth by Magyar Nemzet és az állítást meg nem erősítő, sem nem cáfoló Horváth) bélyegzett Schmidt Mária többünk füle hallatára és több alkalommal annyit kért: Miklós, ne essünk megint abba a hibába, hogy nem kutattunk alaposan, menj utána, rajzold meg Pruck Pál pályaképét! (Sic!) Többes szám első személyben indítva – ha van a lojalitásnak nyelvtani alakja, ez az. Közben persze felpörgött a kormányellenes sajtógépezet, nem vacakoltak: Desmond Child szétcincált mégis sikeres szerzeménye után (De gustibus non est disputandum) egy hatvan éves fényképen szereplő kiskamasz beazonosítása kínálta az új frontvonalat. Hiába kértem Pruck Pál lányát, segítse a kutatást, hiába óvtam, hogy lesznek, akik az ’56-os emlékév lejáratása érdekében a sztratoszférába is fellövik majd ezt a hétköznapi esetet, ami kezelhetetlenné teszi a normális kutatást, kudarcot vallottam. Immáron bíróság fog dönteni arról, ki szerepel a képen. A viruló magyar demokrácia vérmérséklete okán azonban nem gondolom, hogy elkerülhettük volna ezt a forgatókönyvet.
III.
Hogy mit tehetett volna egy tökös ezredes, aki a téma specialistájaként tételezi fel önmagát? Eleget tehetett volna a többszöri kérésnek, felszólításnak, hogy felelős szakértőként elmondja a szitut. Új szempont lett, megvizsgálom, nem kizárt, hogy tévedtem, de igyekszem most mélyére menni a dolognak, senkit megbántani nem állt szándékomban, a munkatársak az én szakértelmemre bízták a dolgot, szóval igyekszem és elnézést. Türelmet kérek. Jöhetett volna még pár adekvát korábbi történészszakmai tévedés megvillantása (hibás beazonosítások), hogy mindenki láthassa, nem könnyű terep ez. Tudom, nekiszaladtak volna akkor is Horváth Miklósnak: tíz danos ’56-os szakértőként, hogy a brébe nem ismerte a ’82-es népszabis Pruck-interjút, a ’86-os Berecz-féle kommunista dokumentumfilmet, melyet az „ellenforradalom” 30. évfordulójára időzített a rezsim (ebben is szerepel Pruck), miképp lehetséges, hogy nem látta soha a Life eredeti lapszámát stb.? A dolog mégis tisztességes lett volna, igaz egy régi, ha úgy tetszik konzervatív etika szerint. Horváth professzor úr azonban, ha nem is mindent, valamit megértett a korszellemből, amit sajnos már a Biszku-perben is bizonyított. Szakértő, ha tévedsz, ne habozz: tagadd le, hogy felnőtt és szuverén vagy, hogy bármilyen felelősséged, döntési helyzeted volt! Maszatolj, vagy mondd, hogy T-rexszel keresztezett jeti támadt rád, ha pedig mégis beszólnának (ritka eset), ott az áldozathibáztatás toposza, ha az sem működik (még ritkább eset), kiálts diktatúrát! Tény, mi tény, az egész fénykép-ügyet a totalitarizmus stigmatizációs sémája lengi körül. Kellett egy „abszolút gonosz” (véleménydiktatúrás vezető) és egy „tiszta áldozat” (szakértő), a dichotómia mentén pedig mindenki megkezdhette pompás kis táncát…
Horváth Miklós legutóbbi interjúját olvasva a Creed: Apollo fia című mozi egyik kulcsjelenete ugrott be. Rocky Balboa öreg trénerként segíti az ifjú boksztehetséget, Creedet. A tükör előtt állnak, amikor Rocky tanítványa tükörképére mutat: „Látod ezt a fickót? Nála durvább ellenfeled sose lesz.”
Zárszó
Hogy megnyugtassam a nyugtalanokat: lassan tizenöt éve dolgozom Schmidt Máriával a Terror Háza Múzeumban. Egy egyszerű, határidős projekt irányításával kezdtem és már legalább két tucat véleménykülönbségen, hosszabb-rövidebb vitán voltunk túl Máriával, amikor egy delegáció előtt váratlanul (nekem legalábbis az volt) a helyetteseként mutatott be. Ennyit a véleménydiktatúrás vezetőképről… (Sapienti sat)
Mark
2017-12-15 at 17:31
ha Dozsa vagy ez a Pruck a te apad lenne gondolom nem talalnad ennyire poenosnak.
Mark
2017-12-15 at 17:29
“hivatalos torteneszi vizsgalat” ? :D:D Hol elsz ember 1950-ben? 😀
Nem artana ha a cikket is elolvasnad mielott belevau.
Artur
2017-12-15 at 16:12
Utószóként, a marxisták módszerére egy jellemző eset. Szerb Antalról megírják, 43 évesen nyugdíjba ment a Horthy korszakban. Az indoklás, a hivatalos írat, valóban tartalmazza, zsidó származása miatt került sor rá. A libsi szövegkörnyezet ájvékol is ezen, s szörnyű botránynak mondja, s összeköti sietve, a másfél év múlva történt megszállásunk utáni szörnyű eseményekkel. Az indoklásban ott van, 20 év szolgálat után, már jár a nyugdíj. Borzasztó Horthy korszak. Honnan olyan ismerős, ez a 43 évesen eltartottságba vonulás, a lehetőség, hogy az ember boldog, azaz megrögzött naplopó és álmodozó lehessen? Rádöbbenek, hát Németh László is pont ekkor ment nyugdíjba. Erről hallgatnak, a kirekesztők köteteinek szerkesztői valamiért. Ő csak nem vádolható azzal, hogy azért küldték nyugdíjba, mert zsidó volt. Nem lehet, hogy Szerb is, s Németh is, nagyon helyesen kérték ezt a nyugdíjat. Indokolatlan kérte Ady Endre is, még szegény jó Tisza Istvántól, nem kapta meg, mivel nulla napot dolgozott. S valóban, Németh s Szerb egy évben születtek, akár már az óvodától hasonló az életük. Bármilyen furcsa is, a hátrányosabb helyzetben Németh van. Jellegzetes régi trükkje ez, a hellerágneses lukácsgyörgyöknek. Ha Horthy kell vádolni, sietve idézik szavait, vádként. Azt a tényt, hogy esetleg éppen egy Teleki Pál, számonkérő nyílt s vádló levelére írta, mentegetve önmagát, s bizonygatva, ő nem is filo,stb… Sosem említik, csak a rövid szöveget, ahol Horthy persze szintén igazat mond, de úgy rakja össze szegény feje, hogy az akkori szintén német vezette EU ne tudjon rajta fogást találni. Ismerős?
Tehát, ha Karsai László válogatja, akkor Németh is bűnös, valamint a gonosz Horthy kedvez neki, s nyugdíjba küldi, mert egyetért vele, ha Szerb ugyanezt a nyugdíjat kapta meg, az antiszemitizmus. Hiszen ott van az indoklásban. Igaz, hogy mára kiderült, a zsidótanács könyörög Horthynak, ha Istent ismer hozza meg az irgum-burgum intézkedéseket, s látszatra acsarogjon a Magyar Királyság társadalma. Közben, Hegedüs Géza Bálványrombolók kötete 1944-ben jelenhetett meg, közben Radnótiék ösztöndíjakkal mennek külföldre, hogy sietve visszatérjenek, mert csak itt vannak nálunk biztonságban. Werfel hálatelt írása, a helyreállított kereszt igaz története. Na, az mintha nem is lenne. Andzsivajna s kis köre, végre ebből csinálhatna igaz holivudi sikerfilmet. Oszkárokat. Valamiért még a Fidesz kormány sem akarja megértetni a széles közvéleménnyel, mi az Igazság a magyarok ügyében. Naponta írom le, cáfolni nem tudják, lekopogom, legalább már nem törlik. Koszorús Ferenc, Bajcsy, Lendvai István, Fedák Sári, Jávor, Eszterházy János, Alapi Gáspár történetei látványos sikerfilmek lehetnének. Tost Gyula. A Horthy család. S mindenki tud még ezer, s ezer nevet, emlékeket, s tényeket.
Artur
2017-12-15 at 15:53
Faludy György
„Attila magányos volt. Akik azt mondják, közeli barátai voltak, azok hazudnak. Vele vitatkozni lehetett inkább, mint a közelébe kerülni. Senki sem került a közelébe.
Vitatkoztam vele a Vörösmarty téren, a szökőkút mellett. Talán este nyolctól éjfélig.
Ott álltunk ketten a szökőkút előtt, én azon rágódtam, hogy Babits Mihály ellen nagyon hamisan emelt vádat, hogy rossz költő. Mondtam, hogy ez nem igaz. A Babits nem nagyon nagy költő, de azért költő. És jobban tenné Attila, ha azt írná, hogy gonosz ember. Mert ha ezt írta volna, az igazságot tette volna kézbe. Úgyhogy, amikor Attila meghalt, és a sírversét írtam, hogy nem volt keményebb a tehervonat kereke, mint Babits Mihály szívénél, akkor valódi dolgot írtam le.
Aztán Török Szofi, a felesége fogadott engem, amikor hazajöttem Amerikából. A Babits, amikor elvágták már a torkát, haldokolva is azt kérdezte tőle, hogy tényleg olyan kemény a szíve, mint a tehervonat vaskereke, és én mélységesen megbántam, hogy ezt írtam róla.
Nekem a második verse,a halála előtti második verse, a karóval jöttem, a kedvencem. Szóval, az, hogy karóval jöttél, nem virággal… Hogy miért? Azt kérdezte? Amikor írta Attila, már őrült volt. Szóval nem ismerte meg már a nővérét. Nemhogy Német Andort, Ignotust, vagy engemet megismert volna. És ennek ellenére a vers tökéletesen normális. Szóval olyan, hogy nem lehet látni, tudni, kitalálni, vagy sejteni se, hogy ezt egy őrült ember írta.
Gyönyörű, hogy ez lehetséges, hogy valaki teljesen őrült legyen, amikor verset ír, de teljesen józan a verse.”
„A Babits által szerkesztett 1932—es új Anthológiában,amely a fiatal magyar költőket mutatta be nagy terjedelemben, József Attila mindössze két versével szerepelt. „Minden versét olvastam, de kettőnél többet legjobb akarattal sem találtam.”-mondta társaságban a szerkesztő. Így nem véletlen, hogy a harmincas évek szinte minden jelentős írója és költője kapott díjat a Babits által vezetett Baumgarten Alapítványtól, József Attila azonban hiába várta. „ Ny. K.
Fejtő Ferenc József Attila és Kosztolányi Dezső kapcsolatáról.
„Attila nagyon szerette Kosztolányi verseit, különösen a hajnali részegséget.
Csodálatos vers. Emlékszem, abból mindig mondott részleteket, még ezek alatt a séták alatt is.
Kosztolányi tulajdonképpen úgy szerette Attilát, mint egy gyereket, mintha a gyereke volna.
Nagyon apás, nagyon gyöngéd volt vele, és nagyra becsülte, jó költőnek tartotta.
Egyike volt azoknak, akik igazán tisztelték.
József Attila is az apját, vagy mentorát látta benne?
Legjobban szerette, igen. Nem ő volt az egyetlen, de őt szerette a legjobban.”
Dózsa Lászlóval is igy van ez. Az első, amire gondol az ember, hogy jó. Újra egy Márai sor, róluk s rólunk. „
Talán ezért olvassuk most ilyen honvággyal az árva magyar verseket. Mikor egy ember vagy egy nép veszélyben van, anyanyelvén kiáltja el az ősszavakat.”
Dózsa ezt mondja, s ez a lényeg, Liliom a Népligetből.
„Nézze, most megint elárulta a magyar a magyart. Ez borzasztó. De ez történt 1956 után. Rettenetes élmény volt, amikor a kórházból kijöttem 1957. május elsején az utcára. Több százezer ember éltette Kádár Jánost a Hősök terén, miközben naponta végezték ki a bányászokat, a segédmunkásokat, az esztergályosokat, akik részt vettek a harcokban. Akkor nekem a magyar óriási csalódást okozott, mert mindent elfelejtett, ami fél évvel azelőtt történt. Azt mondom, hogy a gyávaságra és a félelemre nincs mentség. S úgy látszik, hogy folytatódik ez a tendencia: a politika segítségével a magyarokat kijátsszák egymás ellen. Vérzik a szívem, hogy nem történt meg a bűnösök elszámoltatása, és a bűnösök ma is hatalmon vannak. Cinikus képpel a szemünkbe hazudoznak, és sikerrel, mert sajnos a magyart jóhiszeműsége miatt súlyosan lehet hülyíteni. Ötvenhat is egyre hazugabb lesz, egyre messzebb kerül tőlünk. Egy-egy ötvenhatos ünnepség lassan kommunista fiestává válik. Én ebben már nem akarok részt venni.”
Artur
2017-12-15 at 15:43
József Attila a halála előtti napokban írta a következő sorokat.
(DRÁGA BARÁTAIM)
Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni és emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit szerettetek egykor.
1937.nov.”
Artur
2017-12-15 at 15:29
„De azért nem igazságos dolog, hogy csak nevetünk a rózsakereszteseken és az aranycsinálókon. ha sok is volt közöttük a bolond és a csaló, a társaságok magvát mégis olyan emberek alkották, akiket az igazi megismerés vágya, az igazság felé küszködő nyugtalanság vezetett.”
„Dózsa „Bohóc …. Amikor 1957. május 1-én kiengedték a zsidó kórházból, akkor ment a Hősök tere felé, és rengeteg embert látott, amire először azt hitte, győzött a forradalom.”
„Nézze, most megint elárulta a magyar a magyart. Ez borzasztó. De ez történt 1956 után. Rettenetes élmény volt, amikor a kórházból kijöttem 1957. május elsején az utcára. Több százezer ember éltette Kádár Jánost a Hősök terén, miközben naponta végezték ki a bányászokat, a segédmunkásokat, az esztergályosokat, akik részt vettek a harcokban. Akkor nekem a magyar óriási csalódást okozott, mert mindent elfelejtett, ami fél évvel azelőtt történt. Azt mondom, hogy a gyávaságra és a félelemre nincs mentség. S úgy látszik, hogy folytatódik ez a tendencia: a politika segítségével a magyarokat kijátsszák egymás ellen. Vérzik a szívem, hogy nem történt meg a bűnösök elszámoltatása, és a bűnösök ma is hatalmon vannak. Cinikus képpel a szemünkbe hazudoznak, és sikerrel, mert sajnos a magyart jóhiszeműsége miatt súlyosan lehet hülyíteni. Ötvenhat is egyre hazugabb lesz, egyre messzebb kerül tőlünk.”
Márai József Attiláról.
„legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol… De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte.”
Dózsa László elsősorban magyar, elsősorban áldozat, tanú. Nagyon nagy érték, derék ember. Szent és őrült keveréke, több benne az őrület, mint egy átlagemberben, de a nagyság is több benne. Az a méltatlan, aljas támadássorozat, ami azért érte el, mert oly naiv, s gyermekes, s bolondos, tehát védtelen, törvényszerű, ha a cinikus balsajtó hiénáit valamennyire is ismerjük. DÓZSA MELLETT KIÁLLNI, MINDANNYIUNK KÖZÖS KÖTELESSÉGE. Nem lehet tudni, eleve bolondosnak született, s a hetedik pecsét kedves jó színésze lenne, a derék ember, a tiszta, az ismételhetetlen. Mert lovag és úr is, mint Don Quijote, egy másik kor W. Blake-e. Ilyen sérülések után, fejében a vaslemezzel, tán a repeszekkel, ahhoz is joga van, hogy az utcán ő is Szent Pálnak köszönjön, mert Szent Pál neki létező, sétáló valóság a Tóth Árpád sétányon. Papírja van róla, hogy neki szabad. Tévednie is, mivel a tudatos hazugság fel sem merülhet esetében. Lehet, hogy nem ő van a képen. De marhára, nagyon hasonlít rá, az bizonyos. S lehetne ő is, s lehet, hogy mégis ő az.
Teljesen mindegy. Márai ezt írja.
„A KÖLTŐ SÍRJA
A balatonszárszói temetőből Budapestre hozták és a Kerepesi úti temető díszsírhelyén hantolták el József Attila hamvait. Ezzel a kegyeletes cselekedettel a magyar hivatalosság és az irodalom barátai önmagukat tisztelték meg. József Attila a kortársak között egyik legjelentékenyebb költőnk volt; igen, csak az idő tudja eldönteni, nem volt-e az elsők között. Ez a tragikus költő, akit végzete és az őrület harminckét éves korában a vonat elé kergetett, proletár volt, tudatosan kiállt osztálya sorsáért, rendkívüli költői tehetségét sorstársai életérdekeinek szolgálatára szentelte. S mégsem volt programköltészet, amit művelt: minden szándékolt sorát átvilágította a gyöngéd derengés, mely a mélyebb, ösztönösebb, igaz költészet sugárzása.
Halála és sorsa körül legendák vannak keletkezőben. Úgy emlegetik mint a társadalmi rend egyik áldozatát. Ez a vád orvosi szempontból esztelenség. József Attila élete utolsó éveiben őrült volt, a – legtöbbször pubertáskorban keletkező – gyógyíthatatlan elmebaj, a tudathasadás, a skizofrénia áldozata. Ennek a szörnyű tébolynak nincs gyógyszere – legalábbis fölényes gyógymódja -, s nincs magyarázata. Semmi esetre sem mondhatjuk azt, hogy a nyomorúság és a társadalom közömbössége lobbantotta föl e lángészben a végzetes lelki nyavalyát. Ismerek milliomos skizofréneket is. Nem, az elmebaj szuverén, s válogatás nélkül szedi áldozatait az angyalföldi nyomortanyákon – ahol József Attila nevelkedett – és a nagyúri palotákban. Életkörülményein nem múlott betegsége, s öngyilkosságát sem lehet nagy emberi magányával és nyomorúságával magyarázni. Mindez végzet volt. Amiről persze lehetne vitatkozni: hogy szerencsésebb, nyugalmasabb, egy árnyalattal gondtalanabb életfeltételek mellett ez a gyönge test és rebbenékeny, érzékeny, beteg lélek nem birkózik-e eredményesebben a kórral. Ha lett volna „havi kétszáza” – mint híres versében panaszolta -, talán ellenállóbb a szervezet és a lélek. Nem a nyomor okozta a kórt, de a nyomor is részes abban, hogy a lélek nem bírta el egyszerre az élet és a betegség terheit. Halott magyar költők sírja fölött általában olcsó és demagóg vállalkozás számon kérni a társadalmon az elhunyt zseni sorsáért a felelősséget. Nem is vállalkozom erre a szerepre. De jól ismertem József Attilát, zsenijét, tiszta lelkét, megdöbbentő életkörülményeit, s most, mikor díszsírhelyes halott lett belőle, nem hallgathatom el, hogy a költővel szemben tanúsított közömbösség csakugyan megdöbbentő volt és szívet szorító. Megmenteni talán nem lehetett, de lehetett volna segíteni, enyhíteni sorsát. S csak nagyon kevesen segítettek.
Angyali lény volt ez a költő, embernek is, írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett, elhozta egy könyvét, mely legtöbbször saját kiadásában jelent meg, s ilyenkor szemérmi közelharcokat kellett folytatni vele, míg meggyőztem arról, hogy kötelessége tőlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak annyit fogadott el végül, amennyi csakugyan bolti ára volt a könyvnek, egy fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt, s olyan alázatos, mint Assisi Szent Ferenc lehetett, a poverello. Mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy egy kávéházban ültünk. Petőfi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak. S a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani. Magánya, sorsa, vergődése a budapesti irodalmi kávéházakban, szörnyű, valószínűtlen nyomora, ordító egyedülléte a szegénység és a betegség börtönében, őrült-zseniális szemének egy villanása, segélyt kérő és számon kérő nézése, hangjának izgatott és bensőséges suttogása, költészetének mély árammal telített varázsa: mindez félelmes, egyedül- való tüneménnyé avatta ezt a költőt. Hangja egyre tisztul, egyre közelebb érezzük szívünkhöz és értelmünkhöz, mindegyre inkább fájlaljuk, hogy ilyen korán elhallgatott. A díszsírhelyre – milyen fájdalmasan visszás József Attila emlékével kapcsolatban ez a szó! – sokáig szórják majd a virágokat az emlékezők. Sokáig, amíg magyarul olvasnak.
Magyar Hírlap, 1942. május 9.”
Dózsa végzete, hogy életben maradt, amikor annyian akarták,hogy pusztuljon el. Azért, mert magyar, s nem egyezett bele a bolsevizmusba. A hazai marxista baloldal, mely ellenforradalmárnak s csúfnak akarja látni, változatlan a sírba lökné, ha megtehetnék ezt.
Dózsa igazi jelentősége a 80 huszár filmben ismerhető meg. Őrült film, egy őrült korszakról, egy őrült népről, ami az egyedi, az ismételhetetlen magyar. Dózsa lehet, hogy sokban túlzott, ha tetszik tódított, de ezt sosem tudatosan teszi, hanem mert bolond,mint Don Quijote, a józan, a reális, az igazi.
Cervantes- Nem. Csupán megrostáljuk az életet.
Herceg- A férfi lássa az életet a maga valójában
Cervantes- “A maga valójában”. Több mint 40 évet megéltem és láttam az életet ” a maga valójában”. Nyomor, szenvedés, kegyetlenkedés, hallottam a teremtés koronájának minden hangját, az utcai söpredék tehetetlen nyögéseit.
Voltam katona és rabszolga. Az én bajtársaim elestek a csatában, vagy afrika földjén múltak ki, karomban tartottam őket. Ők látták az életet a maga valójában és kétségbe estek. Se dicsőség, se bátor utolsó szavak, csupán a szemükben, fátyolos szemükben a kérdés, hogy miért.
Nem hiszem, hogy azt kérdezték miért halnak meg, inkább azt, hogy miért éltek.
Ha maga az élet ilyen hátborzongató, ki tudja hol az őrültség. Talán épp a hasznos tettekben, talán az álmokról való lemondásban, a kincskeresésben ahol csak szemét van, a túlságos józanságban, a legnagyobb őrültség nem azt látni az életben, ami lehetne, hanem ami valójában.
Cervantes és Don Quijote
Kormányzó Uram! Azt hiszem Don Quijote Cervantes fivére.
Cervantes Isten szándékából mindketten La Manchaiak vagyunk. Don Quijote egyedül nekem született, és én őneki. Most neked adom.”
Tehát, legnagyobb őrültség nem azt látni az életben, ami lehetne, hanem ami valójában. Dózsa igazat mond, mert igazmondó. A többi nem számít. A baloldal károgása nem hat a magyarokra. Ötvenhat nem eladó, s Dózsa hős.
Gáspár Anett
2017-12-14 at 22:14
Na, jó. A szabadságharcosok között nem volt túl sok egyetemi tanár, sok jólelkű, hazaszerető proli gyerek is volt köztük, melósok, stb.
Szegény leányzónak fogalma nincs, hogy az apját ki ellen játsszák ki, ráadásul, hogy MI ellen.
Mátyás Nagy
2017-12-15 at 09:00
60 évvel az események után már történelemről beszélhetünk, így (ha nem felismerhetően közismert személyiség) egy promt fotó esetében értelmetlen a név feltüntetése – ráadásul egy szimbólikus plakáton.
Ez a pör Arany János versét idézi elénk … 🙂
Gáspár Anett
2017-12-14 at 22:12
Eddig is Dózsával személyeskedtek.