Szalai Ádám, az én emberem

Szalai Ádám 2013-ban és most, a szlovákok elleni vereség után is keményen, őszintén beszélt. Hat éve még durván nekitámadtak, most már nem lehetett. A csütörtöki nyilatkozat után vasárnap gyönyörű győzelmet arattunk. Becsüljük meg jobban azokat, akik őszinték, és ki merik mondani, amit látnak. Publicisztika. 

Mindenkinek jó, ha kisinasként kezdi, újságíróként híreket rak össze, röplabda-bajnokiról tudósít, aztán megírja az első riportját, elkészíti az első interjúját, és így tovább. Volt egy mesterem a Magyar Hírlapnál, nagyon sokat tanultam tőle, javítgatta a cikkeimet, szólt, amikor elégedett volt, és akkor is, amikor nyeglén fogalmaztam vagy előjött egy-egy képzavar. Sokszor előfordult azért. Most is emlékszem szinte mindenre, amire tanított. Volt egy vitánk Szalai Ádámról.

Amikor a válogatott csatára 2013-ban kőkemény, de velejéig őszinte nyilatkozatot adott a magyar futballról, akkor sokak szemében hőssé, mások szemében ellenséggé vált. A régi gárda – beszéljünk most a játékosokról, az edzőkről, sportvezetőkről, a „szakértőkről” és ezzel az egész sleppel végig cinkos sportújságírókról – iszonyatosan megharagudott Szalaira, hiszen, ha valamit nem szeretnek, az éppen az őszinteség. Ahogyan ők mondják: a szennyes kiteregetése.

Jöttek a károgók: ki ez, mit akar, mit ért el, hogyan merészeli, „engem kritizál?” (igen, téged, aki nemzetközi szinten sohasem értél el semmit, ellenben milliomossá váltál a futball csalásából). Megírták Szalairól, hogy áruló, nímand, a Real Madridnak sem kellett, súlytalan, hol van egy Vincze Pilutól, és így tovább. Egy játékosként legendás, edzőnek sem rossz, de sportvezetőként a többiekkel együtt megbukott ikon már azt sem értette, hogyan játszhat még egyáltalán a csapatban, hiszen el kellett volna üldözni a válogatottól. (Ne internáljuk egyenesen?) Miért? Mert őszinte volt. Azt pedig a magyar futball környékén (vagy a magyar foci környékén különösen) nem kedveljük.

Három évvel a hollandok ellen elszenvedett 8–1-es vereség és az elkeseredett nyilatkozat után a magyar válogatott Európa-bajnokságon játszott, az egész ország megbolondult az örömtől, Szalai katartikus gólt szerzett, senki sem érdemelte meg nála jobban – talán csak Gera Zoltán. Na jó, Gera mindenképp. A csatár ismét hős lett, sőt, legenda, hirtelen elfelejtették, hogy állítólag „semmire sem jó”, mert a fotelszurkoló és a fotelszurkolókat megtévesztő tévémágusok szerint amúgy hosszú évekig semmit sem csinált. Mert az okoskodóknak a labda fedezése, megtartása, a védők lekötése, a folyamatos fizikai küzdelem, az ellenfél felőrlése, a lefejelt labdák, azok mind semmik, Nekik a védekező taktika az csalás, nem magyaros. Ahol Görgei Artúr áruló volt, ott Szalai rossz focista. Ilyenek vagyunk – végletesek. Persze, én is imádom a dunai iskolát, és az egész futballmúltunkat, de ébredjünk már fel.

Szalai jó csatár. Nem világklasszis, nincs olyan áldott tehetsége, amilyen például Gerának volt, de hozzá hasonlóan hatalmas küzdő, és a pályán kívül is bölcs döntéseket hoz. Gondol a jövőjére, befektet, nem szerepel feleslegesen a bulvármédiában, de melózik, hajt, és ha ki is kerül a csapatából, valahogy mindig visszakerül végül. Jelen helyzetünkben, amikor még majdnem mindenki visszakullog egy-egy év után külföldről, ezt is nagyon meg kell becsülni.

Akkor, 2013-ban azt mondta az általam még ma is mélyen tisztelt mentorom, hogy Szalai árulást követett el, ilyet nem lehet, és mégis hogyan képzeli ezt az egészet. Így belerúgni mindenkibe, nahát. Pedig a csatár csak kimondta azt, amit láttunk és látunk, ahogyan megtette ezt csütörtökön is, a szlovákok elleni vereség után. Az ellendrukkerek akkor is feltették a régi lemezt, az amúgy szimpatikus és kimondottan értelmes Hajnal Tamás szerint az ilyesmit az öltözőben kell kibeszélni. Persze, lehet, de igazából nekünk is jogunk van ezeket a beszédeket hallani, sőt, nekünk van jogunk igazán, ugyanis mi fizetjük a zenét, a sokszor hamisan játszó prímást, a mi adónkból megy az egész, és mi halunk bele (kicsit vagy jobban) minden válogatott vereségbe. Még mindig.

Szalai Ádám elmondta a beszédét és a válogatott vasárnap történelme egyik legszebb, legváratlanabb győzelmét érte el. Nem értünk el hatalmas sikert, rengeteget kell még dolgozni ezért az Európa-bajnokságért, de a szurkolók most ismét a nemzeti csapat mellé álltak. Szalai egyébként a gólja után hozzájuk rohant, és őket emlegette a meccs után, hogy Szlovákiában is elképesztőek voltak. Kicsit emeljük fel a fejünket, együtt.

Tudom, hogy vasárnap este az „öreg” is ott ült a tévé előtt, és azt is, hogy jóízűt káromkodott Szalai góljánál. Valószínűleg szinkronban tettük. Ennyit adjon már meg az élet: egyszer nekem is lehetett igazam. Becsüljük meg jobban azokat, akik ki merik mondani azt, amit látnak. Cinkos némából mindig van elég.

Fotó: MTI