Az elmúlt két hétben számtalan olyan írást olvastam el, podcastot, tévéműsort hallgattam, néztem meg, amelyben az ellenzék háttéremberei, a közös listával szimpatizáló értelmiségiek, visszavonult liberális politikusok, az ellenzéket Orbánnál kevésbé gyűlölő mindenféle állítólagos el nem kötelezettek, a nemzetközi liberális hálózat által kitartott propagandisták, Simicska-árvák és mindenféle egyéb “független” okosok értékelték a választások eredményét.
Gyakorlatilag egyöntetűnek tűnt a kép, hogy az ellenzék rövid távon igazából két témát kíván életben tartani a politikai diskurzusban addig is, amíg kiássa magát a romok alól. Ebből az egyelőre a kevésbé hangoztatott, de hosszútávú az LMBTQ-projekt, abból is az különösen, hogy bármilyen tetszőleges szexuális perverzió szabadon terjeszthető legyen, értelemszerűen és természetesen főleg a perverziók gyakorlói által, magától értetődően szinte a tanterv részeként, az óvodától az alsó tagozaton át egészen a középiskola végéig a gyerekeknek és kamaszoknak. Itt folytatják a választási propagandájukat, a tagadást, hogy a probléma nem is létezik, de azért a gyereknek beszélni kell róla. De ezt még halkan, mellékesen ismételgetik, mert hiába lett érvénytelen a népszavazás, a kormánypártok példátlan támogatást tudhatnak maguk mögött ebben a kérdésben. Az ellenzék talán a választási győzelem mellett arra is számított, hogy a szavazói teljes egészben követik az identitáspolitikai és LMBTQ-s pedofília útján, és számszakilag legalábbis megnyerhetik a népszavazást is.
A fő kérdés viszont, amiben pályán akarnak maradni, az a háború. Jól láthatóan utasításba kapta mindegyikük, hogy le kell tagadni a múltat és el kell felejtetni a közvéleménnyel – a sajátjaikkal is –, hogy milyen elképesztően szervilis, de teljesen nyilvánvaló háborús retorikát erőltettek a vezető politikusaik a háború kitörése után, egészen a választás napjáig és utána is, Márki-Zaytól Gyurcsányig, Fekete-Győrtől Potocskánéig. A csapásirány nyilvánvalóan annak a sulykolása, hogy a Fidesz és Orbán akar háborút. Ezt az üzenetet meg sem próbálják kontextusba helyezni vagy bármilyen logikus érvelési sorba beállítani. Nem volt olyan ellenzéki beszélő fej, aki ne nyögte volna be az “elemzése” egy pontján, hogy nem volt igaz a Fidesz kampányában az ellenzéket háborús elköteleződéssel vádoló elem. Amit egyébként saját maguk erősítettek fel azzal, hogy folyamatosan hangoztatták, kritikátlanul és a nemzeti érdekektől teljesen függetlenül, hogy mindig, mindenben – természetesen a katonai lépések tekintetében is – követik a Washingtonból és Brüsszelből érkező parancsokat. Érdemes visszaemlékezni, hogy a háború kitörése után senkinek nem jutott eszébe azzal vádolni az ellenzéket, hogy azok magyar részvétellel számolnak a különleges katonai művelet eszkalálódása esetén. Aztán kiderült, hogy Gyurcsányékon kívül egyik ellenzéki politikus, miniszterelnök-jelölt, pártelnök sincs tisztában a jogi helyzettel, az ország szerződéses kötelezettségeivel, a NATO szerepével és ilyen egyéb lényegtelen mellékkörülményekkel. Gyurcsány tisztában volt nyilván, de őt ellazult állapotában sohasem érdekelték az ilyen ténybeli apróságok. Gyurcsányék valószínűleg beárazták már akkor a vereséget és elkezdtek helyezkedni az április 3. utáni helyzetre.
A Fidesz-kampány tulajdonképpen rácsodálkozott az ellenzék viselkedésére, a feladott magas labdára. Senki nem gondolta, hogy ezek tényleg ennyire hülyék. Az értelmetlenül harcias oroszellenes álláspont persze következett az ellenzék korábbi álláspontjából és már-már komikus méreteket öltő Putyin-fóbiájából, de nem következett a kampányuk állapotából, a magyar közvélemény hangulatából. A magyarok ugyanis egy szűk kisebbséget leszámítva nem Putyint szeretik, hanem azt, ahogy szívatja a nyugatot (erre sajnos ez a legjobb szó), valamint különösen azt, hogy Orbán hogyan kezeli az Oroszország-problémát és milyen sikeresen boltol velük. Az elmúlt 10 évben teljesen átment a magyar közvéleménybe, hogy a rezsicsökkentéshez kellenek a jó kapcsolatok Oroszországgal, ahogy ahhoz is, hogy valami minimális mozgástere legyen az országnak a gazdasági függetlenség tekintetében. A jó magyar–orosz kapcsolatokat a magyarok nem tekintették a nemzeti érdekek és értékek, vagy akár a magyar múlt elárulásának. Annak látják, ami: a lehető legpragmatikusabb reálpolitikának, egy közvetlenül mellettünk tanyázó birodalomépítő nemzettel való együttélésnek. Nem mellesleg 77 évnyi baloldali propaganda és erős történelmi tapasztalat áll amögött, hogy nem háborúzunk a nagy Szovjetunióval.
Ráadásul minden erkölcsi felhorgadástól függetlenül az elmúlt 77 évben azt is megtanultuk, hogy mire számíthatunk a Nyugattól, ha éppen nem esnek pont egybe az érdekeink velük. Ahogy minimális geopolitikai érzékkel az is világos, hogy ennek a konfliktusnak csak az oroszok szempontjából van katonai megoldása. Az ellenzék azonnali nyugathoz idomulási reakciója azonnal nullára csökkentette volna Magyarország mozgásterét az energiahordozók tekintetében, és bármilyen katonai eszkaláció esetén a nemzet teljes szuverenitását a nyugati döntéshozók kezébe adta volna. Az oroszok bármilyen provokálása is hasonló irányba vitt volna – ezt az ellenzéki politikusokon és propagandistákon kívül szinte mindenki megértette. Kimondható, hogy az ellenzéki szavazók többsége sem kívánta azokat a következményeket, amelyekhez a szervilis kardcsörtető ellenzéki álláspont elvezethetett volna. Magyarország ugyanis csak két módon keveredhet bele ebbe a háborúba: ha Oroszország egyértelműen megtámad egy NATO-országot vagy a NATO-t, illetve egy hipotetikus ellenzéki kormány olyan nyugati döntésekbe áll bele, amelyek orosz válaszcsapást válthatnak ki. Tipikusan ilyen a légtérzár, illetve a komolyabb fegyverszállítások. Az viszont nem ilyen, ha egy NATO-tagország úgy keveredik bele a konfliktusba, hogy NATO-területen kívül, például Ukrajna területén veti be a csapatait. Ugyanis a NATO olyan védelmi szövetség, amely hangsúlyosan a tagjai ellen elkövetett és nem provokált fegyveres támadások esetén lép működésbe. Ukrajna nem NATO-tag.
Az Ukrajnában folyó orosz–amerikai háborút láthatóan az ellenzék teljesen a magénak érzi. Az ellenzéki politikusok és a propagandagépezet hangadói sem értették meg, és még most sem értik, hogy a magyar emberek viszont nem akarnak részt venni benne. Az ellenzéki álom egy győztes amerikai háború Oroszország ellen a NATO kötelékében, mert a képzeletükben ez azt is jelentené, hogy Orbán Viktor szenved vereséget. Több mint hárommillió szavazó fogta fel viszonylag gyorsan, a kontextus megismerése után szó szerint másodpercek alatt azt, amit az ellenzéknek és a sajnos a szavazóinak két hónap alatt sem sikerült. Most ezerrel bizonygatják maguknak és mindenki másnak, hogy az fog háborúhoz vezetni, ha nem szállítunk fegyvert a saját készleteinkből és másnak sem engedjük, hogy a mi területünkön át szállítson fegyvert Ukrajnába. Ahogy az is idehozza a háborút szerintük, ha életben tartjuk a gazdaságunkat és vásárolunk energiahordozókat az oroszoktól. Ez a látszat ellenére – hiszen nagyot nyertünk – nagyon komoly kommunikációs csata lesz a következő hetekben. Tudjuk, hogy milyen állhatatosan tudnak hazudni és milyen gyakran. Folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat és őket is persze, illetve a jobboldali és az ellenzéki szavazókat is arra, hogy az ellenzéki pártok vezetői a nemzeti érdekkel és a magyar választópolgárok akaratával ellentétben szervilisen, csicskaként vinnék bele az országot, a nemzetet egy Oroszország elleni háborúba. Mert ezek soha nem mondanak nemet a nyugatról érkező parancsokra.
Vezető kép: MTI/AP/Pétrosz Jannakurisz
Facebook
Twitter
YouTube
RSS