Javában dübörög a Száraz Novemberre keresztelt kampány, ami a túlzott alkoholfogyasztás visszaszorítására indult el, immár három éve. A kezdeményezést a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány honosította meg, brit mintára, ahol ennek már évtizedes hagyománya van; szerintünk nem is kell magyarázni, miért. De vélhetőleg azt sem, hogy itthon szükség van-e rá. A lényeg, hogy aki részt vesz benne, egy hónapig egy csepp alkoholt sem iszik. Önként és dalolva. Ha ez valami miatt nem sikerül, akkor ajánljuk figyelmébe a lenti interjút. Megkerestük ugyanis Horváth Gábor addiktológiai konzultánst, a Reménység Rehabilitációs Ház szakmai vezetőjét, mondja el, mi a baj az ivászattal. A Somogy megyei Nágocson található házban jórészt alkoholbetegeket rehabilitálnak, és tízből csupán hárman-négyen “végzik el” az intenzív csoportterápiás programot. Hogy miért? Gördítsen!
Mi a baj az ivással, hogy ilyen kampányokat kell meghonosítani Magyarországon? Azt már mindenki kívülről fújja, hogy a másfélmillió alkoholista országa vagyunk. Nem tudunk kulturáltan inni?
Az ivással önmagában nincsen baj akkor, ha az ember olyan keretek között tudja tartani, hogy sem a saját, sem a körülötte élőkre nincsen káros befolyással. A szakirodalom is beszél arról, hogy létezik szociális ivás, amikor valaki csak társaságban, alkalmanként és mértékkel fogyaszt alkoholt. Így nem káros.
De mi van akkor, ha valaki hetente jár társaságba? Ez sokaknál elég életszerű.
Akkor az nem nevezhető alkalmi ivásnak, mert az már heti rendszerességről szól. Habár, ha valaki mértékkel csinálja, és nem okoz kárt az ivásával saját magának és másnak, valószínű nem lesz negatív befolyással az életminőségére. Alkalmi ivásnak egyébként is az tekinthető, ha valaki valamilyen kiemelt esemény, ünnep, születésnap alkalmával fogyaszt alkoholt. A mindennapi ivás, főleg egyedül, nem társaságban, már más kategória. Az akkor is veszélyforrásnak mondható, ha valaki mértékkel teszi, de hatalmas felkiáltójel, ha mértéktelenül. A szakemberek megegyeznek abban, hogy a folyamatos, akár mértéktelenül elfogyasztott alkohol kialakíthatja a függőséget. A nőknél gyorsabban, mert a szervezetükben feleannyi mennyiség, harmadannyi idő alatt ugyanazt a függőséget tudja kialkítani, mint a férfiaknál, a különböző biológiai félépítés okán. Ugyanilyen különbségek figyelhetők meg az alkohollebontás tekintetében egyes népcsoportok között.
Ezek szerint a nők veszélyeztetettebbek, mint a férfiak. Meghatározható-e további veszélyeztetett csoport? Kiből lesz alkoholbeteg?
Azt szoktam mondani, az intenzív fájdalomra intenzív fájdalomcsillapítót szoktak használni. Ha valakinek a családi előtörténetében sok a diszfunkció (elhanyagolás; verbális, fizikális vagy szexuális erőszak; stb.), akkor a tapasztalatom szerint a szerhasználat hamar megjelenik az életében. Ilyenkor a fiatalok leginkább a drogokhoz nyúlnak, de mivel az alkohol igencsak része a kulturánknak, legális, könnyen beszerezhető és a leginkább szedál, ezért alkalmas arra, hogy a családban átélt fájdalmakat elvegye. Szóval, az ilyen családi háttérből érkezők mindenképpen veszélyeztetettek. Az időskorúak meg azért vannak kitéve az alkoholfüggőség veszélyének, mert amikor elérkezik a nyugdíjkorhatár és kikerülnek a napi rutin pörgéséből, nem tudják feldolgozni az életritmus-váltást. Hiszen abban is elég sok kihívás van. Aztán a társadalom perifériájára szorultak, például az utcán élők nagy többsége szerhasználó. Bizonyos foglalkozásokhoz is hozzátartozik az italozás. Fizikai munkások körében hallottam azt a mondást, hogy “kocsma után első a család.” Sokuknál ez teljesen elfogadott norma. De ne felejtsük el, a magas stresszel élők között is igen elterjedt az alkoholfogyasztás. Például az orvosok, pszichiáterek vagy multinacionális cégek közép- és felsővezetőinél is találkozom alkoholbeteggel. Ők magas stresszszinten élnek, sok kihívással, sok megfeleléssel, de persze esetükben is fakadhatnak a sérült gyerekkorból. Például “akkor vagy jó a szüleidnek, ha teljesíteni tudsz, akkor vagy szerethető, ha jól csinálod a dolgaidat”. Ilyen háttérből jöhetnek a munkamániások, a perfekcionisták (az állandóan a tökéletességre törekvők – a szerk.) és bizony ők “el tudnak úgy fogyni”, hogy szükségük van az alkohol támogatására. Ez a társadalmi réteg ráadásul láthatatlan, mert legnagyobb részük zugivó; mindig akkor derül ki róluk, hogy isznak, amikor már nagy a baj.
Gondolom, ekkor jön a segítségkérés. Ha jön egyáltalán…
Általában már csak akkor kérnek segítségért az alkoholbetegek, amikor az úgynevzetett “szenvedés-nyomás” – így nevezi a szakma – van annyira erős, hogy úgy érzik, elfogytak az eszközeik és okoz annyi fájdalmat a függőség, hogy segítséget kérjen. Más szavakkal, amikor az úgymond veszteséglistájukon már több a tétel, mint a bevételi listán. Én is akkor megyek már orvoshoz az influenzával, amikor a C-vitamin már nem használ és nem tudom kezelni a betegséget a saját eszközeimmel. Józanodó alkoholisták szokták mondani, hogy a temető tele van büszke alkoholistákkal, akik nem kértek segítséget. Az is érdekes és megdöbbentő, hogy van, akinek az is elég a segítségkéréshez, ha részegen megüti a gyerekét, de van, akinél még az sem jelenti a mélypontot, ha elveszít mindent: családot, egzisztenciát, szociális hálót, presztízst, megbecsülést, akár a saját egészségüket. Megfigyelhető, hogy minél több diplomája, végzettsége, presztízse van valakinek, annál nehezebben kér segítséget, hiszen sokáig tarja magát bennük az “én vagyok valaki, mert magas szintű dolgokat értem el a társadalomban.” Pedig itt nem is ez a kérdés. A hasonló hozzáállású, jórészt értelmiségi alkoholbetegnek néha nehezebb is segíteni, mert nehezen fogadja el, hogy az élete egy területén, az alkohollal és az érzelmi zavaraival szemben tehetetlen.
A Házban sok hasonló történettel találkozik. Milyen módszerrel lehet az alkoholbetegségen, ami végül is végződhet halállal, segíteni?
Nágocson a Reménység Rehabilitációs Házban egy olyan csoportterápiás programon vesznek részt a kliensek, amely az úgynevezett Minnesota-modell alapelveire épül. Ez egy önsegítő program, amelynek gerincét az Anonim Alkoholisták 12 lépéses programja adja. Így a terápiában van egy nagyon erőteljes közösségi jelleg, együtt dolgozunk józanodó függőkkel is. A Házban olyan szeretetközösség alakult ki, ami azért tud működni, mert a közös útjukon haladó józanodni vágyók megosztják egymással a tapasztalataikat, de nemcsak a negatívat, hanem a vágyaikat, küzdelmeiket is. Együtt küzdeni, együtt haladni pedig mindig könnyebb. Persze segíti őket egy multiproffesszionális csapat, amelynek tagjai addiktológus-pszichiáterek, addiktológiai konzultánsok, szociális munkások, mentálhigiénés szakemberek. A programban igyekszünk megtalálni azokat a töréspontokat, érzelmi zavarokat, feszültségeket, amire valaki iszik. Az alkoholfogyasztás általában csak egyik tünete a valódi problémának, nem maga a probléma, jóllehet az is problémává válik, ha kialakul a függőség.
Csoportterápia a nágocsi rehabon. Fotó: Origó/Polyák Attila
Az átlegember azt gondolja, hogy egy rehabon lecsúszott, koszos, büdös, jóformán hajléktalan alkeszok vannak. De mi a valóság, az Önök kliensei milyen társadalmi háttérből érkeznek?
Igen, sokakban élnek ezek a sztereotípiák, de például most is van olyan kliensünk, aki a fizetését tekintve nem éppen hat számjegyű összeget visz haza havonta, tehát abszolút jellemző, hogy akár egyetemi tanárokkal, polgármesterekkel, iskolaigazgatókkal, orvosokkal is találkozunk a “praxisunkban”. Járt itt a felső tízezerből is alkohollal küzdő kliens, de ugyanúgy megtalálható nálunk az olyan huszonéves beteg, aki viszont nem tudott kiépíteni magának társadalmi poziciót, mert hamarabb lett szerhasználó. Van olyan kliensünk is, aki mondjuk le sem érettségizett, így ezen a területen segítségre szorul, de van nyugdíjas korú betegünk, aki most szembesül, hatvan év felett azzal, hogy még szeretne élni, és nem további veszteségeket elszenvedni. Általánosságban tehát elmondható, társadalmi háttér eloszlásában a betegeink harmada, vagy maximum fele értelmiségi. Ennek tükrében érdekes lehet azt megtapasztalni, hogy egy közösségben nem attól lesz valaki jól működő, stabil tag, hogy milyen papírjai vannak. Rengeteg jó képességű, értékes ember van, aki nem tudott még lediplomázni, mert valahol kisiklott az élete, de gyönyörű azt látni a terápia fél éve alatt, miként változik egy ember személyiséggé, és hogyan válik, akár egy értelmiségi személyhez képest is önazonossá, érzelmileg stabillá, miként képes felelősséget vállalni, fejlődni, változni az életben.
Fentebb mondta, hogy a nők hamarabb lesznek alkoholisták, mint a férfiak, ez azt is jelenti, hogy a Házban is több a nő?
Nem, a nemek eloszlásában a férfiak vezetnek, tehát kábé a klienseink háromnegyede férfi, a többi nő.
És tíz emberből hányan bírják ki ezt a fél éves terápiát, ami valljuk be, elég hosszú?
A létezésünk nyolc és fél évére visszatekintve – de igaz ez az országos átlagra is – tíz, terápiára bekerülő kliensből három-négy tud végigcsinálni egy intenzív csoportterápiás programot. Tehát a hozzánk bekerültek 30-40 százaléka végzi el a programot. Ez az egyik statisztikánk. A három-négy embernek a 75 százaléka viszont tartósan józan marad. Így elmondható, hogy ha valaki elvégez egy ilyen intenzív programot, sokkal inkább képes lesz a stabil működésre és a társadalomba való visszailleszkedésre. Hozzá kell tennem, hogy azért közöttük is előfordul a visszaesés, de annak oka már egy újabb beszélgetés témája lehet.
Ha gondja van az alkohollal, itt és itt és itt segítséget kérhet.
Köszönet az Origónak a fotókért!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS