Sztálin hátba támadta a lengyeleket – a Nyugat hadüzenet helyett lepaktált a tömeggyilkossal

Ma nyolcvan esztendeje annak, hogy a világtörténelem legvéreskezűbb tömeggyilkosa, Joszif Visszarionovics Sztálin parancsára a Vörös Hadsereg 800 ezer katonával megtámadta Lengyelországot, és megszállta annak keleti részét. A fő kérdés: az angolok és a franciák, akik előzőleg segítséget ígértek a lengyeleknek, miért nem üzentek hadat a Szovjetuniónak is, miért csak a németeknek? És miért szövetkeztek Sztálinnal, aki eltiporta a balti államokat, megtámadta Finnországot? Ugyanaz a romlott, cinikus gonoszság rejlik az egész mögött, mint amelyik a második világháborúhoz vezetett, és amely a mai napig gúzsba köti Közép-Európát. 

Ma nyolcvan esztendeje, hogy a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot. A lengyelek ekkor már tizenhetedik napja élet-halálharcot vívtak a rájuk törő németekkel. A szovjet orvtámadás előzménye az 1939. augusztus 23-ai Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka, amelyben a két terrorállam fölosztotta egymás között Lengyelországot.

Végül a szovjet támadás roppantotta össze a lengyel haderőt. Nem közismert, hogy a lengyelek – a szeptember elsejei német támadást követő súlyos veszteségeik után – az ország délkeleti részén, a román határ közelében Rydz-Smigly vezérkari főnök vezényletével jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre egy ellentámadáshoz. Úgy hitték, hogy ezt a jól védhető hídfőt akár fél évig is tartani tudják, amíg Anglia és Franciaország – korábbi szövetségesi ígéretéhez híven – katonai segítséget nyújt. A Vörös Hadsereg támadása épp ezeket a hadosztályokat zúzta szét, és a két tűz közé szorult lengyel haderő pár nap alatt összeomlott. 

Breszt térségében, a Bug folyó mentén már szeptember 19-én találkoztak egyes német és szovjet egységek, és barátilag köszöntötték egymást. (Igaz, egy-két helyen kisebb lövöldözés is előfordult.) A szovjetek szeptember 28-án elérték a Molotov-Ribbentrop-paktumban megrajzolt új határvonalat, ugyanezen a napon német kézbe került Varsó, október 6-án pedig – Lublin mellett – az utolsó lengyel alakulat is megadta magát. Lengyelországot újra eltüntették a térképről.

Német és szovjet katonák barátkoznak Lengyelországban 1939 szeptemberében (Forrás: reddit.com)

Ürügy mindig akad

Természetesen Sztálinék szép mesét költöttek arról, hogy ők bizony nem is „agresszorként” törtek rá nyugati szomszédjukra:

A lengyel–német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak. Varsó többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. (…) A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreinek

– írta (hazudta) Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos. De hát a németeknek is megvolt a maguk ürügye, megrendezett öntámadása (gleiwitzi incidens), amellyel igazolni próbálták az agressziót. (Az ilyen, úgynevezett hamis zászlós, „false flag”-hadműveleteket a második világháború után az Egyesült Államok fejlesztette tökélyre.)

Szovjet BT-7-es harckocsi Lengyelországban (Forrás: historyofwar.org)

Na, ki segített a lengyeleknek?

Bár az angolok és a franciák korábban katonai segítségnyújtási szerződést kötöttek a lengyelekkel, mégsem segítettek nekik. Pedig ha ekkor támadásba lendülnek, Hitler bajba került volna, hiszen a német hadsereg java Lengyelországban harcolt. Egyedül Magyarország sietett a lengyelek segítségére. A Teleki-kormány nem engedte meg a németeknek, hogy a magyar vasútvonalakat használják, és Magyarországról támadják a lengyeleket. És már szeptember elején megnyitottuk a lengyel–magyar határátkelőket, így több százezer civil és katona menekülhetett el a harapófogóba zárt országból. 

Az egyik legfontosabb kérdés, hogy Anglia és Franciaország, amely védelmi szerződést kötött Lengyelországgal, miért csak Németországnak üzent hadat, a Szovjetuniónak miért nem?

Az kizárt, hogy ők akár egyetlen pillanatig is elhitték volna a szovjet dajkamesét a „fehérorosz és ukrán testvérek megsegítéséről”. Ez csak arra volt jó, hogy a szovjet vezetés az otthoni közvéleménnyel elfogadtassa az agressziót – ám a kívülállók pontosan tudták, hogy ürügyről van szó. A britek és a franciák pláne. Akkor miért nem üzentek hadat Sztálinnak? És miért küldtek neki pénzt, több száz harckocsit, hadianyagot?

Hogyan szövetkezhettek azzal a tömeggyilkos terrorállammal, amely egyébként nemcsak Lengyelországot kebelezte be, hanem a balti államokat is? (A három kis ország elitjét és vezetőit családtagjaikkal együtt Szibériába hurcolták, az egykori észt miniszterelnökök közül négyet agyonlőttek, másik négy börtönben halt meg.) Ráadásul Sztálin ’39 novemberében Finnországot is minden ok nélkül megtámadta – az más kérdés, hogy a derék finnek hősiesen védekezve, komoly véráldozatok árán meg tudták védeni hazájuk nagy részét. (Jellemző: a finneket ugyanolyan koholt ürüggyel támadták meg a szovjetek, mint három hónappal korábban a németek a lengyeleket – színleg a saját határőrségükre lőttek ki gránátokat, majd az egészet a a finnekre fogták.)

Elhazudott történelem

Volt olyan magyarázat-próbálkozás antant részről, hogy a kisebbik rosszal (Sztálin) fogtak össze a nagyobbik rossz (Hitler) ellen. Föl nem foghatom, hogy lehet ilyen baromságot mondani! A kommunizmus világszerte százmillió ember halálát okozta, ebből Sztálin elvtárs legkevesebb tízmillióval vette ki a részét. Ráadásul ő leginkább a sajátjait szerette gyilkolni vagy éheztetéssel kipusztítani (lásd: holodomor). Súlyosbító körülmény, hogy a bolsevikok békeidőben is csúcsra járatták a népirtást, ahhoz nem kellett nekik világháború. Ennyit a kisebbik rosszról…

• Azt már halkabban szokták emlegetni a győztesek, hogy nem lett volna erejük Sztálin ellen is harcolni. Ez némileg hihetőbb magyarázkodás, ám akkor is érthetetlen: egy ilyen terrorállamnak hogyan küldhetnek segítséget, hogyan szövetkezhetnek vele? Szó sincs tehát a győztesek erkölcsi fölényéről, „jó” és „gonosz” küzdelméről – vagyis mindarról, amikkel a nyugati propagandafilmek mind a mai napig etetnek bennünket. Valójában a háborút kirobbantó valamennyi nagyhatalom velejéig gonosz és romlott volt. Nemcsak a vesztesek, hanem a győztesek vezetőit is el kellett volna ítélni emberiség elleni bűncselekményekért, népirtásért. Drezda, Hamburg, Hirosima és Nagaszaki porig bombázását, a katyni mészárlást meg a többi szövetséges rémtettet ugyanúgy nem szabadna magyarázni, relativizálgatni, mint Hitlerék emberiség elleni bűntetteit.

Katynban lemészárolták a lengyel értelmiség színe-javát Sztálinék (Forrás: Wikipedia)

Itt az idő a szembenézésre!

A történelmet a győztesek írják. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy össze-vissza hazudoznak, átírják, meghamisítják a vesztesek történelemkönyveit, minden aljasságot, bűnt, gazemberséget letagadnak, elbagatellizálnak, amit ők, a győztesek, vagyis a „jók” követtek el. A vesztesek minden vélt vagy valós vétkét viszont százszorosára fölnagyítják, és évtizedekkel később is beledörgölik az orrukat. 

A szövetségesek felelősségének van egy még súlyosabb, még mélyebb rétege. Nevezetesen: ha nem alázzák porba a veszteseket az első világháborút lezáró versailles-i békediktátumokkal, talán nem is lett volna második világégés. Csak egy ilyen, végsőkig kizsigerelt, tönkretett Németországban kerülhetett hatalomra Adolf Hitler – egy legyőzött, ám nem halálra ítélt, nem letaposott, méltóságát-önérzetét megtartó államban aligha. Az antant-maradvány államoknak egyszer végre szembe kellene nézniük ezzel az ősbűnnel. Mint ahogy azzal is: nem a nacionalizmus vezet háborúkhoz, hanem az igazságtalanság és a kapzsiság.

Ami nyolcvan éve történt, véres mementója annak, hogy Közép-Európát a Nyugat és az oroszok szabad prédának, gyarmatnak tekintik. Hol fegyverrel, hol gazdasági elnyomással évszázadok óta megszállva, de legalábbis szigorú felügyelet alatt, pórázon tartják, kiszipolyozzák. Határainkat önkényesen tologatják ide-oda. Soha ne feledjük ezt! Amikor majd eljön a mi időnk, a közép-európaiak ideje, akkor mindent helyre fogunk tenni!