Magyarország első világháború utáni sorsában ha nem is a legrosszabb, de az egyik legrosszabb forgatókönyv valósult meg. A cseh, a román és a szerb területi étvágy jóval többet akart, mint amennyit koncként dobtak nekik, de az országunkat így is katasztrófa érte. A nagy háborúban emberéletekben, gazdaságilag és közérzetileg is kivérzett országról leszaggatták a területe kétharmadát és lakossága többségét. Utóbbiak közt több, mint hárommillió magyart kényszerítettek idegen, kifejezetten magyargyűlölő elnyomás alá. Egyetlen háborús vesztest sem ért ilyen fokú megtorlás, ezért a magyarokat érthető módon azóta is foglalkoztatja a kérdés: elkerülhető lett volna-e a teljes összeomlás. Erről is szó volt az Országházban a Tisza István halálának századik évfordulóján rendezett konferencián.
Trianonban csak 1920. június 4-én pecsételték meg Magyarország hosszú távú sorsát, de az odavezető út 1918. október 31-én kezdődött. A háborút az osztrákok oldalán elveszítő, kimerült, de a területi épségét még őrző Magyarországon akkor szabadult el a pokol. A katonáink a háborútól megcsömörlötten, lerongyolódva özönlöttek haza, többségében a széthulló egységeiket elhagyva, rendezetlenül. Ők és a hátország egyaránt komoly ellátási hiánnyal küszködtek, de az ország még működött, a közigazgatás a helyén volt. Ekkor, az ország megroggyant állapotát kihasználva tört ki az őszirózsás forradalom, hatalomba került Károlyi Mihály, majd a kommunisták, és Magyarország története ezzel máig jóvátehetetlennek látszó gellert kapott.
Az őszirózsás forradalom valós arcát kiválóan szemlélteti az idén tavasszal bemutatott, Tizennyolc című színdarab, amely a mozgalmárok ma is ismerősnek tűnő módszereibe nyújt betekintést. A kommunikációs csatornák feletti ellenőrzés megkaparintása, a tömeg célzott felheccelése a köztük mozgó ügynökök által a törvényes kormány ellen, béke, szabadság, egyenlőség és jólét ígérgetése, áldozatpózba helyezkedés, majd az emberek további manipulálása a mártírkodással – ezek voltak a felfordulás előidézésének és a rend megdöntésének kulcsai.
Ahhoz, hogy átvehessék a megbicsaklott ország feletti hatalmat, előbb módszeresen szét kellett verniük a történelmi Magyar Királyság államigazgatását.
Az őszirózsás forradalom győzelmét ünneplik a Deák téren. A résztvevők többsége sem volt tisztában vele, hogy éppen a saját országuk szétverését, feldarabolását készítik elő. (kép forrása: wikipedia.org)
Erről szólt valójában az őszirózsás forradalom, amelyből a jelenlegi baloldal hőstörténetet próbál faragni a kommunista narratívát átvéve; sőt, összekapcsolná ‘56-tal is, mint csillogó szemű, baloldali népi forradalmakat. Az, hogy a kommunistáknak az ország tönkretétele sem túl nagy ár a hatalom megszerzéséhez, nem hír, hiszen őket a hatalom érdekli, nem az ország. Volt azonban egy kiemelkedő képességű és befolyású politikus, aki komolyan veszélyeztethette volna a baloldali puccsot. Ő volt Tisza István korábbi miniszterelnök, akit a forradalom kitörésekor, éppen száz éve kivégeztek a Hermina úti villájában az orosz frontról hazatért, a kommunistákhoz szegődött katonák. A tetteseket később elítélte a bíróság, a felbujtó(k) személye viszont – ha volt – örök rejtély maradt.
Márpedig a merénylet jól szervezettnek tűnik, hiszen a Tisza István védelmére kirendelt rendőrök váltása nem érkezett meg időben, majd őket magukat is visszarendelték a helyszínről a merénylők érkezése előtt.
Tisza, ha nem is feltétlenül önhibáján kívül, de mindenképpen igazságtalanul vált addigra az ország leggyűlöltebb politikusává. Hiába tudták őt magyar miniszterelnökként a Monarchia vezetői közül utolsóként meggyőzni a háborúba lépésről a németek, végül mégis ő lett a pusztító világháború fő bűnbakja – nemcsak a hazai ellenségei és az általuk lázított tömegek, de még az antant szemében is. Hogy miként jutott ilyen sorsra a XX. század elejének legkiemelkedőbb magyar politikusa, azt történészek mutatták be a konferencián.
Tisza István (kép forrása: origo.hu)
Vagy mi szervezzük egybe a környező népeket, vagy ellenünk szervezik meg őket
A konferencia nyitóelőadását tartó Lázár János úgy fogalmazott, Tisza István ellene volt a közhelyeknek, és a cselekvés embere volt. Neki kell lennie a jelen és a közeljövő politikusai számára a fő példaképnek, ha Magyarországot ugyanazzá a nagy országgá akarjuk tenni, amilyennek ezer évvel ezelőtt létrejött – jelentette ki a kormánypárti képviselő. Lázár kitért arra a látszólagos ellentmondásra, miszerint Tisza szabadelvű politikus volt, most pedig keresztény konzervatív politikusok követik az értékrendjét. A képviselő azt mondta, Tisza liberalizmusa egészen máshová tartott, mint akiket ma liberálisnak nevezünk; az ő liberalizmusa a kálvinizmusától elválaszthatatlan haladáspártiság.
Többször változtatott a véleményén és a politikáján, hogy az elvein ne kelljen
– foglalta össze Lázár, idézve magától a száz éve meggyilkolt mártír miniszterelnöktől is:
Az elv az ember, a politikus személyével összefonódó valóság.
Arról, hogy ellenségei – köztük Ady Endre – vad, geszti bolondnak nevezték Tiszát, azt mondta Lázár János, hogy mindig könnyű bolondnak láttatni azt, aki az őrültté váló politikai életben egyedül őrzi meg józan eszét. A képviselő azt is felvetette, hogy Tisza nemcsak a régi világ utolsó óriása, hanem az új világ első nagy alakja is lehetett volna; ha nem hal meg, akkor elkerülhető lett volna a Károlyi Mihályék okozta belső összeomlás, és
Magyarország ma a szó minden értelmében nagyobb és erősebb állam lehetne. Így nem kellett volna majdnem 100 évet várni egy olyan politikusra, aki helyreállítja az ország tekintélyét, szellemi és gazdasági pozícióját.
Lázár János az 1918 – A nagy összeomlás című konferencia nyitóelőadásán (fotó: promenad.hu)
Mindezekkel indokolta, hogy az Országház melletti Károlyi Mihály-szobor lecserélése Tisza István korábban ott állt szobrára nem csupán jogos volt, hanem egyenesen kötelesség. Lázár úgy vélekedett, hogy Tisza tevékenységének a jövőre nézve is van történelmi tanulsága: ha a környékbeli szláv népek összefognak a nagynémet hatalommal, az porrá zúzza a magyarságot, ezért a magyaroknak kell a térség népeit – esetenként az élükre állva – komolyan vehető hatalommá szerveznie.
Hasonlóan nyilatkozott Tisza Istvánról Orbán Viktor is az Országház melletti Tisza-szobornál tartott megemlékezésen. A miniszterelnök egész Európát felőrlő katasztrófának nevezte az első világháborút, amely rossz döntések sorozataként tört ki, Magyarország pedig nem volt önálló, ezért nem volt abban a helyzetben, hogy ezek árnyékában jó döntést hozhasson. Kiemelte viszont, hogy most, amikor ismét a világpolitika átrendeződésének éveit éljük, önállóak vagyunk.
Orbán Viktor Tisza István 2014-ben visszaállított emlékművénél mondott beszédet a Kossuth téren (fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Pedig volt még remény
Maruzsa Zoltán, az Emmi köznevelésért felelős helyettes államtitkára történészként volt jelen az Országházban tartott konferencián, és előadásában kiemelte, hogy az a narratíva, amely szerint az első világháború fő felelősét gyilkolták meg 1918. október 31-én, a bolsevik narratíva folytatása. Maruzsa összefoglalta, hogy Tisza István teljes összefogást kért a többi párttól a nehéz időkben, és még a legnagyobb képviselettel rendelkező saját pártját, a Nemzeti Munkapártot is hajlandó volt beolvasztani a konzervatív szellemiségű ’48-as Alkotmánypártba, hogy a felállítandó kormány minél stabilabb lehessen. Még az általános választójog bevezetéséről is megállapodtak, pedig azt maga Tisza is ellenezte korábban, mondván, a széles néptömegek még nem érettek ahhoz, hogy országos jelentőségű ügyekben döntsenek.
A korábbi miniszterelnök stabil kormány megalakításában látta a reményt az ország helyzetének rendezésére és a háború minél kisebb kárral való befejezésére. Volt ugyanis pozitívuma is a helyzetnek: a cári birodalom összeomlásával megszűnt a Magyarországra egy évszázada nehezedő orosz fenyegetés, a magyar területekre fenekedő, kis balkáni országok mögött így nem állt komoly nagyhatalmi erő, Magyarország pedig ekkor még képes lehetett a területe katonai megvédésére velük szemben.
Ehelyett egymás következményeiként jött a baloldali forradalom és hatalomátvétel, az anarchia, a kommunista diktatúra, majd az ország teljes összeomlása, idegen megszállása és feldarabolása. Tiszát pedig el kellett tenni láb alól, hogy azok kaparinthassák meg a hatalmat, akik ezt az eseménysort kiváltották.
A merénylet a Herminamező árnyai című filmben (kép forrása: 2017.filmhet.hu)
A parlamentben azonban ott volt Károlyi Mihály is, aki védekezés helyett feltétlen pacifizmussal szerette volna megnyerni az antant jóindulatát. Ő a parlamenti összefogás helyett a parlamenten kívüli szociáldemokratákkal és polgári radikálisokkal szövetkezett, és ellenkormányt alakított Magyar Nemzeti Tanács néven (tagjai közt jó néhány későbbi kommunista népbiztossal – a szerk.). Ez a kormány távozását követelte, valamint általános választójogot, földosztást, a nemzetiségekkel való „testvéri szövetséget” és az ország területi integritásának békés fenntartását… egy háború végjátékában. És persze követelték a háború azonnali befejezését, amivel cselekvés nélkül, csupán szöveggel tudtak népszerűséget szerezni.
Sigmund Freud ezt írta Tisza István meggyilkolása és Károlyi Mihály hatalomba helyezése után:
Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat meggyilkolják, a legbutábbikat pedig megteszik miniszterelnöknek.
A baloldal csak a hatalom megszerzéséhez ért, utána minden szétcsúszik a kezében
Hatos Pál újszerű látásmódot hozott be a háború ismeretlen következményeinek bemutatásával. Felvázolta, hogy az első világháború nagy vesztesei nem a munkások voltak, hanem a törékeny középosztály, amely a legnagyobb mértékben szegényedett el a négy év alatt. Miközben a munkásokról viszonylag jól gondoskodott a gyári közeg, az „úri szegénység” megjelenésével proletarizálódtak a tisztviselők, hivatalnokok, tanárok, mérnökök. A háború utolsó éveiben már a rekvirálások lebonyolítása miatt különösen népszerűtlen jegyzők körében is megjelentek a forradalmi hangok. A szakszervezetek létszáma hatszorosára emelkedett.
A tömegek többé nem álltak a politikai elit mellett. Ennek kulcsmozzanata volt, hogy a politikai elit elvesztette az államot az alsóbb szinteken működtető középosztályt, a baloldal pedig lecsapott erre a társadalmi rétegre.
Magyar bakák az olasz fronton. Az európai történelem legértelmetlenebb önpusztító vérontása a katonákat is teljesen kiábrándította. (kép forrása: szekesfehervar.hu)
Eközben az Egyesült Államok hadba lépésével teljesen felborultak a katonai és hadigazdasági erőviszonyok. A németek a nyugati fronton, a Monarchia pedig az olasz fronton próbálta kiaknázni az 1917-es év katonai sikereit, de ezek az offenzívák teljes kudarcba fulladtak. A frontokon teljesen elhasználódott magyar hadsereg leginkább rendezetlenül özönlött haza az országba 1918 októberének végén, sokan dezertáltak. Az ő helyzetüket súlyosbította, hogy útközben sokszor ki is akarták őket fosztani helyi bandák, mert az ötvenkilósra fogyott katonáknál még mindig több élelem volt, mint a lakosságnál. Az olasz frontról hazatérő magyar katonákat Ausztriában különösen ellenséges közeg fogadta, mivel az egykori társországunkban elterjedt vélemény szerint azért nem volt elég étel, mert a magyarok nem termeltek eleget.
A hazatérő 1,3 millió katonából 580 ezret sikerült rendezett körülmények között leszerelni. A leszerelés és a fiatalabb korosztályok fegyverben tartása valójában még a Monarchia idején, 1917-ben meghatározott menet szerint ment végbe, és nem Károlyiék rosszindulata miatt volt teljes csőd. Sokkal inkább a hozzá nem értő kormányzásuk következménye volt. Az államigazgatás összedöntése kellett a baloldali hatalomátvételhez, viszont az egyre kevésbé működő államigazgatás mellett nem lehetett megoldani kellő számú katona fegyverben tartását.
Ezért nyílt szabad út a szedett-vedett cseh csapatoknak a Dunáig, a szerbeknek Bajáig, a Kárpátoknál még egy székely zászlóaljtól is megrettenő románoknak pedig egészen Budapestig.
Elkéstünk a nemzetiségi kérdés kezelésével
A történelmi Magyarországot végső soron a nemzetiségi kérdés feszítette szét. Az elszakadási törekvéseket erősítették a baloldallal szövetkező, a nemzetiségekkel bármi áron megbékélni akaró parlamenti politikusok is, így megosztva a magyarság erejét. Pedig Tiszának is világos elképzelése volt ebben az ügyben, amelyről pontosan látta, hogy kezdeni kell vele valamit – tudatta Maruzsa Zoltán. Tisza látta, hogy a szlovákság lojálisabb Magyarországhoz, mint a cseh-szlovák államhoz, Jugoszláviáról pedig azt mondta, hogy valójában nagyszerb terror, amely elsikkasztja a horvát nemzetet. A mai térképre nézve elég egyértelmű, hogy igaza volt.
Szarka László részletesen is kifejtette a konferencián, hogy Tisza bírálta a nemzetiségekkel szembeni kicsinyes magyarosító törekvéseket. A nemzetiségek nyelvi és kulturális önazonosságának tiszteletben tartása mellett az országhoz való lojalitásukat akarta erősíteni. Ez is része volt annak a politikájának, amely az itt, egymás mellett élő népek szövetséggé szervezését tűzte ki célul. Épp ezért nagy figyelmet fordított még miniszterelnökként a háború legelején az oroszok által feldúlt Északkeleti-Kárpátok, azaz a ruszin vidék újjáépítésére, és tárgyalásokat kezdeményezett a nemzetiségek vezetőivel. Különösen nagy figyelmet fordított az általa legveszélyesebbnek tartott románok megbékéltetésére. Ezeknek a törekvéseinek azonban a háború előrehaladtával egyre kevesebb esélyük volt.
Végső soron a nemzetiségi kérdés lett a történelmi Magyarország veszte
A háború utáni új kor már nem Tisza kora lett volna
Bertényi Iván a konferencia utolsó előadójaként foglalta szintézisbe a rengeteg elhangzott információt. Érdekességként megjegyezte, hogy Tisza rendkívüli módon alkalmas volt bűnbaknak a háborúért, ugyanis a szélsőbaloldaliak és a szélsőjobboldaliak is gyűlölték. Abban, hogy a tömegeket ellene tudták hangolni, nagy szerepet játszott, hogy Tisza István nem a tömegeknek politizált üres szólamokkal és színes plakátokkal (ezt Magyarországon szintén a kommunisták tették a politika elmaradhatatlan elemévé – a szerk.), hanem a magasan képzett politikustársainak. A tömegeket nem tartotta partnernek, mondván, nem képesek átlátni, megérteni az államról szóló döntéseket, és csak egyéni, esetleg csoportérdek szerint szavaznak.
Ez így persze elég elitistának hangzik, mégis elgondolkodtató, ha onnan közelítjük, hogy előre látta a száraztésztás, sör-virslis választásokat.
A konferencia kezdetén Lázár János által felvetett „mi lett volna, ha…” sem maradt történészi válasz nélkül. Bertényi kifejtette, hogy Tisza kiváló politikusi képességei és befolyása ellenére ekkor már roppant népszerűtlen volt, és addigi politikájának pilléreit veszítette el: megszűnt a dualizmus, felbomlott az ország szövetsége a németekkel, és legvégül ő maga is kénytelen volt igent mondani az általános választójogra. Ráadásul a háború utáni konszolidáció oroszlánrészét elvégző Bethlen Istvánhoz képest ő maga is liberálisnak számított. Az igazsághoz tartozik, hogy Tisza István már 1914-ben úgy látta, bármi is lesz a háború kimenetele, akkora változásokat fog hozni, hogy neki utána már nem lesz meghatározó közéleti szerepe. Talán mérsékelhette volna a Magyarországot ért kataklizmát, a képességei megvoltak hozzá, de kérdéses, hogy lett volna hozzá mozgástere. Meggyilkolása előtt ő is a pacifista szólamai révén nagyon népszerűvé vált, de teljesen alkalmatlan Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését szorgalmazta, mivel tisztában volt vele, hogy az ő személye elfogadhatatlan.
Az első sorban jobbról balra: Maruzsa Zoltán, Hatos Pál, ifj. Bertényi Iván (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)
A „Jó Emberek” mindig ugyanazok
Így viszont a belülről szétbomlasztott, lerombolt Magyarország mementója, mártírja lett, akinek a személyes sorsa az utolsó pillanatig összefonódott az országéval. Életműve, de még halála is máig érvényes tanulságokkal szolgál. Üzenete, hogy a környező népeket vagy a magyaroknak kell erős hatalommá szervezniük, vagy ellenünk szervezik meg őket, ma legalább olyan időszerű, mint száz éve. Ehhez ma is ugyanúgy higgadtság, belátás és taktikai érzék kell, mint akkor.
Az országunk sorsa pedig arra figyelmeztet, hogy a nép nagy híveinek mutatkozó, egyenlőséget, társadalmi igazságosságot hirdető „Jó Emberek” – nevezzék őket szociáldemokratáknak, kommunistáknak, emberi jogi aktivistáknak vagy a nyílt társadalom híveinek – csak a hatalom megkaparintásáig látnak előre, utána viszont mindent tönkretesznek.
Ha a baloldal bármilyen darabja, szakadványa hatalomba kerül, abból előbb-utóbb valamiféle kommunizmus, anarchia, felfordulás, gazdasági csőd és erőszak lesz. Eddig sosem volt ez másképp a történelemben, így aligha ezután fog megváltozni a tendencia. Épp ezért sokkal jobban kell rájuk figyelnünk, mint 1918 őszén. Tisza István ezt még nem tudhatta, mert akkor bukkantak fel először. És pontosan száz évvel ezelőtt, 1918. október 31. estéjén, a Hermina úti villában kiderült, hogy ha alkalmuk nyílik rá, akkor nem csak fenyegetőznek a gyilkossággal.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS