Kettős mérce, hármas korona

Alig telt el egy hét, hogy XVI. Benedek pápa lemondott, a gyors reagálású balos trollhadtestek neki is ugrottak frankón az öreg Palpatine torkának. Ha van rajta Tiara az a baj, ha nincs, akkor az. Mint a nyuszika a viccben.

Szegény XVI. Benedek minden mémgyáros álma volt, hisz ahogy haladt elő a korral, az egykor a Vatikán legmodernebb bíborosából a legkonzervatívabbá öregedő Ratzinger egyre jobban hasonlított a Star Wars főgonoszához. Nem is kellett sok a „beazonosításhoz” hisz a katolikus egyház a XXI. század liberális haladóinak szemében amúgy is összeesküvő, pedofil népnyúzó Sith-lovagrend lett.

Nem feltétlenül tisztünk megvédeni a Szentatyát, megvannak erre a maga jezsuitái, azt azonban a partvonalról is látjuk tisztán: szegény katterek úgy nyögik a kettős mérce minden terhét, Jézus a keresztfát. Erre mondhatnánk joggal: ez a dolguk, erre szerződtek. Az azonban elég mókás, hogy bár a „One Million Man March” , Martin Luther King Jr. Híres washingtoni polgárjogi felvonulása a mai napig „minden idők legnagyobb felvonulása” a baloldali történettudatban, addig szegény amcsi katolikusok hasonló méretű, és nem véletlenül ugyanarra a térre megszervezett egymilliós menetéről még csak nem is tudunk. Ez ugyanis nem éri el az ottani jogvédők és liberális körök ingerküszöbét. A liberális álláspont a pro choice, tehát ha valaki úgy gondolja, hogy ez nem az anya szíve joga, és esetleg odaszervez egy laza másfél-kétmillió embert eme nézetét alátámasztandó, úgy teheti mindezt meg, hogy ebből SEMMI hír nem lesz, se téma, se semmi. Néma csönd.

Amikor kedves kollégánk a másik poszton azon zokog, hogy a norvég Helsinki Bizottság kettős mércét alkalmaz velünk szemben, nyugodtan megnyugodhat, hogy a „double standard” gyakorlata ugyanúgy sújtja az amerikai Pro Life mozgalmat, és számos olyan szervezetet, mint amilyen például az Amerika déli részén élő spanyol ajkúak nemzetiségi mozgalmát az Azték Feltámadást. Nem tudunk semmit Mexikóról, nem tudunk a kubai ellenzékről, nem tudunk a kaliforniai indiánokról, nem tudunk az alaszkai ortodox eszkimók protestáns elnyomásáról, a louisianai francia anyanyelvűeket sújtó, és autonómiatörekvéseiket elfojtó angolszász törekvésekről. Ezek mind mind hasonló ügyek a katolikusok nyavajáihoz, a székelyekhez, vagy bármi olyan ügyhöz, ahol igazából újra és újra szembesülünk azzal, hogy nem vagyunk egyedül a büntetődorong rosszabbik oldalán.

A „mi” nézeteink, gondjaink kb. rohadtul nem izgatják a valóságban a kettős mérce követőit és alkalmazóit. (A „mi” fogalmát ezúttal kitágítottuk, egy szolidáris globális platformba tömörülve minden louisianai cajunnal, mexikói bevándorlóval, ortodox eszkimóval.) Az érdektelenséghez azonban szerencsére jó adag arrogancia is társul, hogy ha már leszarják, legalább belepofázzanak a mások dolgába. Így lesz a hollywoodi propaganda filmgyár ügyeletes gonija a katolikus vallási fanatikus, ügyeletes bunkó korlátolt degenerált pöcsfeje a mocsárlakó cajun, és így lesz az, hogy „kedves etnikai nyomozópartnernek” véletlenül sem kerül egy eszkimó vagy indián „FBI ügynök”. Mivel most épp a feketéket nagyon szeretjük, az új „etnikai bűnöző” is hirtelenjében a mexikói gengszter lett, ahogy az olasz maffiózó helyét is átvette a dél amerikai főgonosz. De hát mindegy, ez van, ezzel kell együtt élni. Pápa bácsival szemben is a legmegkapóbb amikor ateisták latolgatják a pápaválasztási esélyeket, és szemforgató posztokban „sugallják” azt, hogy a legjobb egy homoszexuális néger pápa lenne, ha már úgyis lemondott az Öreg, vagy valami tejfelesszájú liberális, aki az ostya helyett inkább egy dzsangát adogatna körbe a misén. 

A hit kérdése szerintünk is igazából a hívő és Isten dolga, a vallás meg pláne (kriptofasiszta szerkesztőségünk vallási sokszínűsége vetekszik bármely melegfelvonuláséval) ennek ellenére azon túl természetesen, hogy együtt gyűlölünk mindenkit, akik nem mi vagyunk, főleg az tart össze minket, hogy nem pofázunk bele a másik dolgába. Tehát ahogy kb. meg lehet hagyni az anglikánok belső ügyének azt, hogy miként szentelnek pappá nőket és melegeket, úgy lehetne meghagyni a katolikusok belső ügyének azt is, hogy ők meg miért nem. Az ő dolguk, akinek meg nem tetszik a mai világban aztán abszolút nem muszáj katolikusnak lennie. Olyan szabadság mutatkozik az egyházak frontján is, mintha csak a plázában lennénk, nem beszélve arról, hogy szekuralizált módon is úgymond teljes életet élhet bárki, bár erről komoly viták szoktak folyni a paleokonzervatív tutiblog füstös szerkszetőségének mahagóni asztala körül. Amit borítékolni lehet: a 800 éves jeget megtörő, és tulajdonképpen a várakozásokhoz képest meglepően jófej pápát követő új pápa is „csalódást” fog okozni a „meghatározó” körökben. Ahogy elül a fehér füst a Szent Péter tér fölött, tovább fog folyni a trollkodás, miszerint ez a pápa is csak egy a sok pedofil, konzervatív, Opus Dei-s, sátáni gonosz, nőket alázó, szexista, fasiszta, monarchista teokrata vén pöcsfej közül, aki milliók elméjét borítva ködbe építi világbirodalmát. Nem fogunk egyáltalán meglepődni. Ami meg a pápaválasztást illeti: a mi részünkről ezt a Szentlélekre bízzuk. Elvégre elvileg ez az ő dolga…