Megértünk már…
Még anno 1936-ban lezajlott egy polémia az ébredező határontúli magyar irodalom alakjai és a magyar nyugatosok között. A vita lényege annyiból állt, hogy a határontúli (a vitában épp a transzilvanista) irodalmi produktum mennyiben feleltethető meg az alapvető művészi kritériumoknak. A nyugatosok – a vitában megszólaló Schöpfin Aladár és Babits Mihály - álláspontja ebben a kérdésben az volt, hogy a határontúli irodalom megérett arra, hogy kritizálható legyen, és az olvasóközönség ne tespedjen el a kisebbségi lét fölött érzett szánakozásban, hanem kritikailag ösztönözze a valóban kiváló írókat. Egyszóval, hogy nem elég a nemzeti érzület szirupos rajongása, mert a határontúli irodalom életerős, jelentős, és ennek mentén kell kezelni. Ez a vita igazolta aztán azokat az írókat – Tamási Áront, Makkait, Áprily Lajost -, akiket azóta az egységes magyar irodalom megkerülhetetlen részeseként tisztelünk. Ők felnőttek a feladathoz, és miért ne tették volna. Ők azok, akik az irodalom berkein belül több mint 70 évvel korábban megvalósították a magyar kultúra Kárpát-medencei egységét, és mi még csak most, a 2000-es évek elején próbáljuk a nyomukba szegődve ennek politikai kivetüléseit megvalósítani.
Az európai parlamenti szavazás kapcsán hasonló gondolataink merülhetnek föl, hiszen a szavazással ránkruházott erőt használva az oly igen elérni vágyott Európába most magunk delegálhattunk képviselőket, akik az egységes magyar nemzet ügyét képviselhetik Európa előtt. Az előtt az Európa előtt, aki nem nézett szembe egy nemzet szétszakításának tragédiájával, de alapvetően nem is ismeri a kisebbségi kérdést, inkább elnyomja azt. Arról az Európáról beszélünk, ahol a nemzeti ügyükért harcoló kisebbségek egészen a szélsőséges megnyilvánulások irányába mozdultak el, gondoljunk csak az IRA-ra, vagy az ETA-ra. A terrorizmus természetesen nem járható, szégyenletes út, de az elfojtott belső problémák sajnálatos eredője.
A magyar közösség nem ezen az úton jár, sokkal elméletibb, kifinomultabb, alkalmazkodóbb, de kitartó, hiszen még mindig itt vagyunk. Bár fogyunk, de még vagyunk. Az európai választási eredmények tükrében azonban az 1936-oshoz hasonló vita szellemiségéhez kell tartanunk magunkat, hiszen mindazon magyar kisebbségek, akik már részei az európai közösségnek, felnőtt, érett és kitartó magyar közösségek, és tisztában kell lenniük szavazatuk, választási részvételük súlyával.
Természetesen örömteli, hogy a magyarlakta vidékek választási hajlandósága magasabb a teljes népesség arányaihoz képest. De annak tudatában, hogy az európai választásokon alapvetően alacsonyabb a részvételi hajlandóság, ez csak még külön ösztönöznie kellene a magyar nemzetiségű szavazókat a választási részvételre. Immáron ugyanis nem elég, hogy a határontúli magyar érdekeket fölkaroló polgári oldal a kettős állampolgársággal, és a magyarországi szavazati joggal bevonja őket a közös döntéshozatalba, hiszen saját országukban is képviselői helyhez, érdekképviselethez juttathatják saját földijeiket. Szép gondolat, hogy a magyarországi mandátumokat felhasználva a kisebbségben élő magyarok is európai parlamenti helyhez juthatnak, de ezzel összefüggésben arra is érdemes volna hangsúlyt helyezni, hogy az alacsony részvételnek köszönhetően ezt hazai pályán is könnyebben megtehetik.
Nagyon könnyfakasztó, amikor Tőkés a maga egyszerű énekhangjával rázendít a magyar himnuszra a Fidesz választási győzelmének ünnepén, közvetlenül Orbán Viktor után. De minden segítő szándékon túl a határontúli magyar közösségeket kezeljük érett és egységes közösségként, illetve érjük el, hogy azzá váljanak.Tudatosabbá. Vannak olyan kisebbségi magyar közösségek, amelyek sokkal jobban el vannak nyomva, mint azt elsőre képzelnénk, jelesül például abban a vágyott nyugati Ausztriában, ahol még az utcaneveket sem írhatják ki magyarul, hiába vannak többségben. Ausztriában, Őrszigeten található például az az egyedülálló magyar templom, amely magyar népi motívumokkal van kifestve, és amelynek párdarabja legközelebb Székelyföldön, Csíkrákoson található. Ott is van tehát valamely nyomunk.
Vagy Kárpátalján, Vereckénél. Az erdélyiek, a felvidékiek erősebbek, ütőképesebbek. Számarányukat tekintve is felnőttek már az Európai részvételhez, az autonómia ügyének képviseletéhez. Ennek igazolásaképp ideje másképp gondolkodunk önmagunkról, önmagunk érdekérvényesítő szerepéről. Megértünk a kritikára. Megérünk az önbecsülésre. A megbecsülésre. Örülhetünk most a választási eredmények miatt, de vegyük komolyabban magunkat.
Felnőttünk ugyanis. Számolni kell velünk. Akkor számoljanak is.
