10 éve
Ma 10 éve, hogy a baloldalunk a kommunizmusban megszerzett feketeövre felhelyezett még pár dant hazaárulásból. Ma 10 éve, hogy egy baloldali – legalábbis tőlünk karnyújtásnyi távolságban – nem ejtheti ki a száján a szolidaritás szót, hacsak nem akarja, hogy kitoljuk a szemét. Ma 10 éve, hogy a magyari demokráciatörténet legsunyibb és legundorítóbb kampányával egymásnak ugrasztottak magyarokat és magyarokat, csak mert a szocialisták feljebb akartak kapaszkodni a népszerűségi listákon, a híveik lazuló eltökéltségét fanatikus ragaszkodássá igyekeztek módosítani, pusztán annyival, hogy felfestik a falra a szociális ördögöt, a határon túli tolvajt, aki elviszi a fát a kamrából, lenyeli a nyugdíjakat és sorban állást csinál a körzeti orvosnál.
És sikerült nekik.
Hogy nagytotálban ez mekkorát sebzett az országon, mennyit léptünk vissza egy magabiztos, egységes és mentálisan egészséges nemzetté válás útján, azt nálam ügyesebb tollal, erősebb hanggal, talán hitelesebben is jópáran megénekelték már. De az évforduló miatt a Mandinertől a Cinkig remek cikkek posztok jelentek ma meg.
Én maradnék a partikulárisabb, egy kissé személyesebb hangvételnél.
Ha valami engem teljesen beleállított a politikai vertikum (azért mérsékelt) jobboldalára, az 2004. december 5. volt. Előtte mindig éppen oda szavaztam, ahova a családom mondta tanácsolta vagy éppen milyen kedvem volt aznap, de a kettős állampolgárság elutasítására szervezett kampány miatt olyan szinten jött fel a gyomorsav, hogy soha többet nem voltam és nem is leszek képes baloldali erőre voksolni. Ezt nyugodtan lehet úgyis értelmezni, hogy Orbán Viktor akár személyesen is verhet 40 internetadót a hátamra, akkor sem szavazok se az egyesült, se a elkülönült baloldalra. Legfeljebb nem megyek el, de azt is csak akkor, ha éppen nem fenyeget a baloldal visszatérése a hatalomba.
A második meghatározó ifjúkori emlékem inkább a következményekhez köthető. Mint rengetegen mások, a rendszerváltozás után mi is elkezdtünk kijárogatni Székelyföldre megnézni, hogy az amúgy igen színes géntérképem kivételesen és igazoltan magyar részei hol éltek, és miként. Aztán ez az egész átalakult egyfajta megszokássá, mert tulajdonképpen felemelő elmenni egy másik országba úgy, hogy párszáz kilométer Mordor után hazatérünk, és ott olyan fogadtatásban részesülünk, mint ahogy az angol uralkodót üdvözlik Aberdeenben, ha átugrik a királyi család nyári kastélyába.
Ezt vette el tőlem a baloldal. Ezért gyűlölöm őket végtelenül mai napig.
Amikor a népszavazás után először jártam Székelyudvarhelyen és láttam, hogy a korábban ezerszer látogatott kocsma bejáratára kitették a Magyarországi magyaroknak belépni tilos táblát, akkor végképpen eltört bennem valami. Ez 10 év alatt sem gyógyult be, lehet nem is fog…
Azóta persze kibékült a magyar a magyarral, ahogy egyazon család tagjai se maradnak örökké haragban, de annak, aki ezt a polgárháborút kirobbantotta, na, annak nincs bocsánat.
És sosem lesz!
