Orbán a történelemben
A baloldal legújabb hisztije: Orbán Viktor bekerült a történelemkönyvbe. A hvg cikke szerint: „a miniszterelnök háromszor is szerepel az új, nyolcadikos történelemtankönyvben... Gyurcsány Ferenc is bekerült, de abban nincs sok köszönet.” (Megjegyzem, Gyurcsány kormányzásában sem volt sok köszönet, de most nem ez a témánk.)
Történelmi töltelékek
Történelemkönyvben felbukkanó Orbánról szóló megrázó hírt a Kiskunhír röpítette világgá, képeket is mutogatva a kötetből, ha valaki nem hinné el. A Heti Világgazdaság még azt is kiderítette, hogy az új Horváth-Istvánovity féle könyvből valók a Kiskunhír képei. „A tankönyv szerepel a tankönyvjegyzékben, rendelhető, és mivel a nyolcadikosok választéka csak két tankönyvből áll, elég sokan fognak ebből a könyvből tanulni” – fűzi hozzá a szerző. Az én fiam, a tizenkettedik osztályos (Boronkai-Kaposi-Katona-Száray-féle) történelemkönyvről lelkendezett éppen ma, s láss csodát,
abban is szerepel Orbán Viktor.
Meg valószínűleg mindenféle történelemkönyvben szerepel, ami az ezredforduló hazai eseményeit próbálja összefoglalni. Nem nagy ügy. Tudom, hogy nem az. Az egyikben még én is benne vagyok, pedig sem államtitkár nem voltam, soha, pláne nem miniszterelnök, a rák ellenszerét sem találtam föl, (ezért kicsit szégyellem is magam…), de még egy jó bonmot-val sem járultam hozzá hazánk újabb kori kultúrtörténetének virágba borulásához. (Ja, de. Azzal igen. Viszont nem azzal kerültem be A 20. század képes történetébe…) Szóval nem nagy ügy. A történelemkönyvek telis-tele vannak töltelékfigurákkal. Olyan alakokkal, akik véletlenül éppen ott voltak, ahol az események sűrűsödni kezdtek, aztán valahogy rájuk ragadt a történelem. Nézzük csak meg a Wikipédián, mit csinált a forradalmi idők jeles hőse, minden tizenkilencedik századot feldolgozó történelemkönyv nélkülözhetetlen szereplője, Lovassy László! Nézzünk csak utána, minek köszönheti hírnevét, Felsőbüki Nagy Pál! Kutassuk meg kicsit, mi a fenével járult hozzá a történelem kerekének előrelendítéséhez Vértessy Mihály, akinek még szobrot is emelt a felettébb hálás békésszentandrási utókor! Nem folytatom. A történelemkönyvek telis-tele vannak mindenféle nélkülözhetetlen mellékszereplőkkel, akik személyes felbukkanásukkal a jeles idők jeles tömegeit hivatottak illusztrálni.
Méltók és méltatlanok
Más a helyzet, mondjuk egy miniszterelnökkel. Az országok vezetői, mondhatnánk, hivatali kötelességük teljesítése során, mintegy mellékesen bekerülnek a történelembe.
Vannak, akikről egyszerűen csak azért ír a történelem, hogy ki lehessen tölteni az időszalagot.
Mégis hülyén mutatna, ha kihagynának néhány uralkodót, miniszterelnököt. Előbb utóbb úgy nézne ki a magyar történelem, mint az ókori Egyiptom kétségbeejtően hiányos kronológiája. A Nílus népe ugyanis lelkiismeretesen levakarta a méltatlan elődöket a feliratokról. Aztán vannak, akiket egyszerűen az tesz történelmi alakká, hogy meglehetős állhatatossággal vetik bele magukat az események sodrásába. Míg történelem mikroszereplői, akikről imént írtam, hamar megunják a közéleti hepciáskodást, elmennek inkább gyereket csinálni, sövényt nyírni, meg sárga csekket fizetni (végül is olyan mindegy, mibe őrül bele az ember…), addig az aktivisták szent megszállottsággal vívják politikai csatáikat. És sokan, már ettől történelmi alakká válnak. Úgy tűnik, Kleió, a történetírás múzsája szereti kitartó udvarlóit. És ezen a ponton hadd tegyek egy aprócska megjegyzést: Orbán Viktornak, ha másért nem is volna, önmagában
azért is helye van az ezredforduló évtizedeit feldolgozó történelemkönyvekben, mert ott volt. Mindig.
A rendszerváltást megelőző évektől napjainkig újra és újra belevetette magát a politikai küzdelmekbe. Hol sikeresen, hol sikertelenül, de minduntalan megújuló energiával. És akkor még nem is kellett arról beszélnünk, hogy immáron háromszor is betöltötte a miniszterelnöki posztot.
A jelen és a történelem
Kormányzásának jelentőségéről viszont nem kell sokat beszélni. Erős szereptévesztés lenne a történelem, azaz a jövő történészeinek nézőpontjaiból értelmezni a jelent. A történelem ugyanis nem az események, a népek, s a szellemi, vagy politikai vezetők tetteinek sora,
hanem egy történet arról, hogy hogyan látjuk a múltat.
A történeti narratíva nem maga a valóság, hanem csupán a hajdani valóság utólag megkonstruált képe. Egyszerűen azért, mert a forrásokban megőrzött sok különálló résztörténet egybekapcsolása, egyetlen összefüggő történetté formálása pusztán a történetíró alkotó munkájának az eredménye. Ugyanannak az eseménynek már megtörténte idején is többféle értelmezése lehet. S így egy-egy személy, vagy esemény jelentősége a nagyon is különböző értelmezésekben elfoglalt helyével együtt változik. A Valóság legmélyebb tisztelete című írásában Hans Kellner azt állítja, hogy múltban
„…nincs rendbetételre váró történet; legyen szó bármilyen történetről, az csak az elmélkedés aktusából alakulhat ki."
A történelem tényei nem adottak, hanem sokkal inkább a kulturális környezetből származó hagyományok. Roland Barthes A történelem diskurzusa című írásában hasonló eredményre jutott:
„a feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék"
. Azaz a forrás, a történelmi dokumentum csak az adott kulturális közegben értelmezhető, és ezért a történelmi tény mindig csak utólag kap történelmi jelentőséget, s épp azáltal kapja ezt meg, hogy a történész felhasználja. Most – tekintve, hogy jelenkorunkról beszélünk, s annak értelmezése a politikai szekértáborharcnak megfelelően eleve nem egységes – a történelem annyit tehet, hogy különösebb értelmezés nélkül feljegyzi a jelentősnek tűnő személyeket, eseményeket. De ezt meg is kell tennie. Mert hát, lássuk be, akár híveinek, akár ellenfeleinek szemével tekintünk Orbánra, akár haladónak, akár visszahúzónak tartja tetteit a pártos közvélemény, akár államférfinek, akár szélhámosnak gondolja őt a megosztott jelen,
korunkban betöltött, meghatározó szerepét nem lehet vitatni.
És ez már önmagában is feljegyzésre méltó. Hogy miféle narratívát rak majd össze tetteiből egy száz év múlva alkotó történész, az nem a mi dolgunk. Abban azonban biztosak lehetünk: nehéz lenne kihagyni őt az ezredforduló hazai históriájából.
