Turbómagyarok?

Szándékoltan hagytam június negyedike utánra ezt a cikket. Vártam, gondolkodtam, olvasgattam, szintetizáltam. S oda jutottam, hogy mindenkinek egy méretes, globalista lófaszt a seggébe, aki egyik legnagyobb sorstragédiánkkal viccelődik. Hogy az Index, vagy a 444 megtette, nos, lelkük rajta. De hogy még olyan, magukat jobboldalinak valló zsurnaliszták is beálltak a sorba, akik máskülönben nem szoktak savat köpni a szájukból a saját szülőföldjükre, az még engem is meglepett.

Trianon évfordulója kapcsán előbújnak földfészkükből a különféle kis csúszómászók. Csehszlovák kémbogár lárvák, trombitás nünükék, legitimista féregtestűek, s… na, jó, ne tagadjuk, igen sok trianonfájós, máskülönben nullszaldós talentmummal megáldott őstulok. Azok a Facebook-vérnőszők, akik egyik kezükben teszkós szatyorral, másik kezükben ukrán csempész cigivel óhajtanák visszaállítani a királyságot. Csakhogy ez utóbbiakra rávetíteni egy egész nép tragédiáját, illetve inkább annak feldolgozását, a legenyhébb kifejezéssel szólva is undorítóan gyomorforgató. Legalább annyira az, mint ahogyan a különböző kurzusok egymás között, házon belül legitimálják sajátjukénak a magyarságot, mint fogalmon túli kitüntetést. A különbség az, hogy a balvadak ehhez globalista térdszalagrendet is adományoznak, míg a jobbvadak Gillette élességű szablyával vágnák akár már holnap az oláh fejeket.

Az értelmes többség pedig… csendben lehajtja fejét, és szégyenkezik. Mindkettejük miatt.

Hogy egyrészt mocskos hazaárulás román, szlovák vagy bosnyák hitvest választani magunk mellé, na meg hát Felvidék helyett Szlovákiát, Erdély helyett Romániát mondani. Másrészt, amiért odáig jutottunk, hogy Wass Albert és Nyirő József már szitokszó lett mifelénk. Hogy az ezeréves határt akárcsak megemlíteni is egyet jelent a súlyos imbecillis agyhalállal. S akármelyik attitűd már önmagában is elegendő ahhoz, hogy egy életre kizárjuk magunkat. Vagy a magas kultúrából, vagy annak ellentettjéből, a sumér rovással írt ősmagyar kánonból. Hiszen Trianon mára se nem euro-konform, se nem trendi.

Márpedig én hiszem és vallom, hogy vagyunk, és többen vagyunk olyanok, akiknek úgy fáj Trianon, hogy nem révedünk bele mindenféle bécsi döntésekbe, és nem vizionálunk mielőbbi határrevíziót. Hogy valóban a tiszta ész oltárán vesszük magunkhoz a hazaszeretet megszentelt ostyáját. S hogy mindezek nem valamiféle pátosszal teli légkörben, önnön jóságunk felmagasztalásával történik, hanem magától értetődően. Mint ahogy a határrevízió sem lehet téma manapság. Most éppen.

S el is érkeztünk oda, hogy a rendszerváltáskor megjelenő, nem ritkán párttitkárokból szittya táltosokká avanzsált jurtalakók kitermelték nekünk 2018-ra ennek a szétzilált ellenzéknek a turbó-anti-magyarjait. Akiknek eddig sokszor csak elméleti bizonyítását láttuk. De ma már az EU Nagy Hun-ütköztetőjének köszönhetően kétharmados biztonsággal nyilatkozhatunk arról, hogy ezek a seggarcok visszavonhatatlanul manifesztálódtak. Nagy Magyarországos mémeket gyártanak, szóvicceket fabrikálnak, s minden létező módon próbálják bagatellizálni 1920 tragikus történéseit.

Akik viszont ennél is tovább mennek, s veszélyességben jóval felülmúlják az idióta trendi antimagyarokat, azok a historiális elemzők. Akik 1848-’49-el vonnak párhuzamot, s egyenesen a Monarchia bukásából eredeztetik nemcsak az ország kétharmadának elvesztését, de a fasizmus, a nemzeti szocializmus és hungarizmus térnyerését is. Innem persze már csak egy bakarasznyi ugrás, hogy a Habsburg-ellenesség büntetésének kvintesszenciájaként magát Orbán Viktort hibáztassák akár még ezért is.

Mert hát ugye, a határok örökök és megváltoztathatatlanok...

Olyan konstansak, akár egyetlen valós szocialista valutánk, a Frutti cukorka 1975 és 1983 közötti ára. S bizony nagy kár, hogy ezekről a változtathatatlan, és kőbe vésett határokról nem tájékoztatták időben a jugoszláv vezetést. Vagy a Hódoltság vilajetjeiben élőket. Vagy… vagy nem is sorolom tovább a példákat. Csupán annyit szeretnék – lehetőleg még az én életemben - , hogy határozzuk már meg egyszer, s mindenkorra, mely tragédiának mennyi ideig szabad fájnia, s mikortól vérgáz, ha sírunk miatta? Esetleg a Holokauszttal, a szlovákiai magyarok kitelepítésével, a délvidékiek lemészárlásával mikortól szabad viccelődni? S pontosan hány évtized múltán válnak ezek sorstragédiákból egyszerű mínuszos hírekké, leköphető szarokká, gyalázható akármikké?

Mert jelen esetben 98 év igen beláthatóan rövidtávú emlékezés. Ennek apropójaként pedig simán, és gondolkodás nélkül bevezetném a magyar büntetőjogba a Trianon-tagadás és/vagy relativizálás büntethetőségét. Aki pedig ezzel nem ért egyet, annak Rósa Dénes örökbecsű szavait tudnám idézni:

„Szopd le anyádat!”