Csövesbrével a kormánycsalánt

Legsötétebb oltásellenesek érvrendszerét idézi, ahogy a haladók nekiláttak megmagyarázni, hogy miért jobb az utcán fekve megfagyni, mint állva élni. Pedig csak arról van szó, hogy ők így állnak ellen: csövesfasszal verik a kormánycsalánt.

Időről-időre a liberalizmus nevű pszichopátia érdeklődésének homlokterébe kerülnek a hajléktalanok. Szinte kivétel nélkül akkor, amikor a kormányzat valamiféle intézkedéssorozat keretében kezelni kívánja a Budapesten egyre elviselhetetlenebb közállapotokat. Ha a kormányzat éppen mással foglalkozik, akkor ők is, hiszen kit érdekelnek a csövesek, ha nem lehet a kormányt szidalmazni közben. Az ékszerteknős is csak addig érdekes, ameddig üvölteni kell érte apunak és anyunak, amint megvan, mehet a tóba invazívkodni, napi szinten etetni, tisztogatni unalmas. A hajléktalanság is csak addig érdekes, amíg a társadalmat és a kormányt lehet káromolni érte, meg jó látványosan jóemberkedni, tiltakozó akciókat, konferenciákat szervezni érte olyan helyeken, ahol egy darab büdös, alkesz hajléktalan nincs a közelben, csak felső középosztálybeliek mutogathatják egymásnak papagájszínekben pompázó szociális érzékenységüket.

A világtörténelem egyik különlegesen ritka eseménye volna, ha a jóemberkedő liberálisok végre nekiállnának a saját faszukkal verni a csalánt.

Értem én, hogy ők ellenállnak, nem engednek a körömpiszok Caligulának, úgy érzik, jobb állva meghalni, mint térden állva élni, de ebbe lehetőleg ne keverjenek bele másokat. Álljanak csak, ameddig akarnak. Viszont ha azt terjesztik az idióta médiájukban, hogy jobb mocskosan, betegen és magányosan halálra fagyni az utcán, mint egy hajléktalanszállón élni, akkor ne csodálkozzanak, ha esetleg hirtelen felindulásában valaki fel- és végigpofozza őket az utcán.

A morális pánik abban hasonlít a légvárakra, hogy az építésének ugyanúgy nincsenek szabályai. Az életvitelszerűen utcán élést is rendre összekeverik a lakáshelyzettel meg a devizahitelekkel, miközben a várost nem kizárólag dízel SUV-okból ismerők pontosan tudják, hogy az a néhány száz csöves, akikről a törvény szól, azok egytől egyig kilátástalan állapotban lévő, kezelhetetlen alkoholisták, ön- és közveszélyes elmebetegek vagy éppen a román koldusmaffia által kihelyezett vendégkoldusok.

Mert dehogy arról a 20-30 ezer emberről van szó, akik országszerte hajléktalannak számítanak!

A város forgalmas részeit levakarhatatlan kutyapiszokként ellepő, fényévekről bűzlő gusztustalan hajleszek mindössze néhány százan vannak, és egyiket sem a drága ingatlanárak vagy a rútul szövegezett devizahitelek tették az utcára. Ami őket odatette, az pillepalackban kapható az olcsóbb üzletekben, esetleg a Hős utca lepratelepén kis zacsiban, és velük tulajdonképpen a társadalomnak nincs semmi elszámolnivalója.

Semmivel sem tartozunk nekik!

Az egyetlen ok, ami miatt mégis hajlandóak vagyunk beengedni őket a társadalom befizetéseiből finanszírozott, náluk különbeknek és valóban önhibájukon kívül eső okok miatt segítségre szorulók számára épített ellátórendszerbe, az nem más, mint a fékezhetetlen undor, amit látványuk és illatolásuk során érzünk.

A hajléktalanság felszámolása csak egy helyes elméletecske, amit legtöbbször bölcsésznek hallgató, egészen naiv leányok hangoztatnak, csak hát olyasmit, ami mindig újratermelődik, nem lehet felszámolni. Kezelni lehet, elviselhető szinten tartani lehet. Azért, hogy a normális többség életminősége ne alulról súrolja Nyasszaföld-alsó leghitványabb ragálykórházának szintjét. És azért, mert a TBC-és szarjaikat szerteszét hagyó emberállatok ürüléke mondjuk középkorból ismert járványokat szabadíthat el egy nagyvárosban.

Az emberi aljasság netovábbja, amikor a csillogó szemű kis bölcsészaktivisták alanyi jogként kezelik az utcán szarást.

A mától életbe lépett törvény pont annyira humánus, amennyire illik annak lennie egy civilizált, európai országban. Ha a delikvens harmadszori felszólításra sem hajlandó szedni a cókmókját és igénybe venni az ellátórendszert, akkor viszik erővel. Ez így van rendjén. Megfürdetik, megvizsgálják, tiszta ruhát adnak rá, aztán 48 órával később elhelyezik valamelyik budapesti intézménybe, ahol vagy végleges státuszt kap, vagy ha nem teljesen reménytelen, elkezdik a rehabilitációját. Néhányukból még lehet újra ember. Ez a néhány ember ad reményt azoknak, akik ezen a nem túl sok sikerélménnyel kecsegtető területen dolgoznak.

Azokból a liberálisokból viszont, akik erővel tartanák őket az utcán, azokból soha nem lesz ember. Ők reménytelenek.