Van élet a körúton belül!
Noha a hőmérő higanyszála a demokratikus minimum alá húzódott, az örökös haladásba feledkezett ellenzékünk nem mulasztotta el megmutatni, hogy a kormánypropaganda hazugságaival ellentétben igenis van élet a körúton belül. Most éppen a kommunista szubkultúra játszóterévé tett társadalomtudományi karokért tüntettek. Marginális csoportok egy marginális ügyért; természetesen nem elmulasztva mindezt össztársadalmi problémának beállítva.
Kevés történésen lehetett mostanában nagyobbat élvezkedni, mint a haladó értelmiségen végigvonult vonyításon, ami a szabadegyetem és a szabadoktatás közelebbről nem definiált ügyeiért jött ki belőlük. Az aktuális felháborodást (túl a CEU örökös hisztijén) GFG szolgáltatta, mivel eléggé el nem ítélhető módon elbeszéléseket tett közzé az általa főszerkesztett 888-on arról, ahogy az oktatást marxista indoktrinációra cserélő agitátorok milyen pusztítást végeznek a magyar egyetemeken.
A hétvégi tüntetés és az egész hetesre tervezett Kossuth téri okkupáció ugyanis semmi másról nem szólt, mint ennek a szubkultúrának jogairól és kiváltságairól.
Kommunista tanárok és általuk kommunistává hülyített kisdiákok üvöltöttek néhány elaggott kommunista társaságában, amiatt, hogy a világnak lassan nem marad olyan szeglete, amelyik az ő helyes kis elméleteik alapján működik. Beszorultak a tanszékeikre, ahogy katarok a fellegváraikban az ezredfordulón, csak a mi kommunistáink a korabeli eretnekekkel szemben nem hajlandóak végső kétségbeesésükben tökönszúrni magukat. Inkább összegyűltek néhány százan, talán ezren, és megerősítették egymást a valóság tagadásában, miközben elhitték magukról, hogy ők különlegesek, a teremtés egyszeri és megismételhetetlen csodái, mert amíg a „társadalom teljes apátiába fordult”, addig bennük csak úgy buzog az állampolgári aktivizmus és tettvágy.
Ha már apátia. Sose értettem, miért van az, hogy a legostobább, legérdektelenebb, legvisszataszítóbb ügyek élharcosai képesek azt hazudni maguknak, hogy a társadalmon eluralkodott kilátástalanság és apátia miatt magányosak az aktuális felháborodásukban. Legalább néha eszükbe juthatna az a lehetőség is, hogy nem ők a helikopterek, és talán tényleg csak ennyien vannak, akikben dopamin termelődik, ha egy random jelenség és Orbán között oksági kapcsolatot mutatnak ki, amit nyíl helyett egy kis stilizált ondóval ábrázolnak.
Persze, csinálják csak, minek pofázunk mi bele. A NER-re kb. annyi veszélyt jelent pár taknyossá fázott mártír a rendelőintézetekben, mint sztrájk egy belvárosi lakásszínházban. A hétvégén előadott militáns értelmiségipornó normális esetben egy radar alatti népművészeti különlegességnek tekinthető, egészen addig, míg nem kezd bele a velük kötelékben repülő haladó média az elmaradhatatlan legendagyártásba. Olyan hazugságokkal, ami az apátiába fordult társadalomtól kezdve a tudomány elpusztításán át a bolygó legjobb egyeteméig tart. Ezek azok az értelmezések, ami miatt a számtalan jobb elfoglaltság helyett kénytelenek vagyunk újra meg újra árkot röhögni a mi kis kommunistáink köré, akik néhány század magukkal akarják reprezentálni nemcsak a negyedmilliós egyetemista réteget, hanem a teljes magyar társadalmat.
