Az újrakezdett év

Ma délután a Hősök terén újrakezdődik 2018, ezért visszatekintésünk utolsó részeként következik a haladó perpetuum mobile, a soha véget nem érő ciklus.

Kéri László mindig váteszként lát előre minden folyamatot, kivéve a választás napján, így aztán az ellenzék számára katasztrofális kimenetelű év sem hozta meg nekik a kijózanodást. Sőt, bizonyos dolgokkal kapcsolatban csak azt a következtetést voltak képesek levonni, hogy még erősebben kell nyomni. Steiner majd északról támad, és minden rendben lesz.

A leghosszabb nap

Április kilencedike jókora érzelmi hullámvasút volt mindenkinek. Délelőtt meglepve tapasztaltuk a kiemelkedő részvételi adatokat, és amíg rá nem csodálkoztunk, hogy a polgári, ránézésre is fideszes választókörzetekben a legmagasabb a szavazási hajlandóság, egy pici aggodalom bennünk is felmerült. Tartott ez körülbelül 3-4 percig. Eközben a sok-sok koordinált dirib-darabban heverő ellenzék köreiben eufórikusan magabiztos lelkesedést szültek ugyanezek az adatok, és még akkor is bilincsben elvezetett, rögtönítélő népbíróság által felköttetett Orbán Viktorról álmodoztak jó demokrata módjára, amikor már sejthető volt, hogy a váratlan tömeg nem feltétlenül azért jelent meg a szavazófülkéknél, hogy a Márki-Zay Péter / Gulyás Márton / Kész Zoltán / stb. szerint legesélyesebb ellenzéki jelöltre bízza választókerületét.

Így aztán megvárták a valósággal való szembesüléssel az első részeredményeket. Ezt viszont nyugodtan tegyük feltételes módba, mert azóta sem nagyon sikerült nekik szembesülni vele. Április 9-én fényesen csillogó, felszabadult, derűs napra ébredtünk, majd a haladók megrekedt gyászmunkája miatt egy nappal később is április kilencedike virradt fel, ahogy azóta is minden nap. A kezdeti sokk és tagadás pillanataiból leginkább csak a haragig jutottak el. Nyomban disszidálni akartak, pedig a liberális könnyekre itthon is van piac, vergődő beszólogatások sorjáztak, hülyézték a népet, a vidékieket, gyűlölték a Fideszt és egymást, csalást kiabáltak, és megjelent az év legnagyobb találmánya, a bezzegromániázás is, amely szerint már a keleti szomszédunkban kialakított mélybalkáni országszerűségben is színvonalasabb, gazdagabb az élet, mint nálunk. Közben pedig folyamatosan ismételgették magukban a választási kampány ezer meg ezer mondata közül azt az egyet.

Egy ujjal sem nyúlt hozzájuk senki, mégis egyre hangosabban dübörögve visszhangzott a fejükben:

#elégtétel.

Annyira beleélték magukat ebbe az egyetlen szócskába, annyira magukra vették (érdekes, hogy az ellenzék minden tagja legalább egy kicsikét SZDSZ-nek érzi magát), hogy elkezdtek önmaguk felszámolóbiztosaiként működni, önjáróvá téve az elégtételt. Alig maradt olyan párt a parlamentben, amelynek volt elnöke vagy akár vezetősége a választás utáni napokban, és még az atombombát a széfben felejtő Simicska Lajos is lehúzta a redőnyt, a becsukott bolton kívülre tessékelve hűséges sötét gyalogjait. Anyagilag is a pohár fenekére néztek, a Jobbik bonviván módjára elkampányolta a büntetésre tarhált pénzt is, az MSZP-nek meg már olyan székháza sincs, amilyen a legendás pártház eladása után még volt. Az LMP-nek pedig vagyona sincs, csak etikai bizottsága. Köszönjük, csak egy kávét kérünk. Meg persze némi elégtételt az egy-egy állami intézményt még vasmarokkal tartó komcsikon.

A legtöbb ellenzéki szavazatot hozó stratégia

Kilencmillió fasisztával nem lehet népi demokráciát építeni – csattant fel egy dolgos pillanatában Rákosi pajtás, és nem ő volt az utolsó, akinek útjában állt a nép a csodálatos utópiája megvalósításához. A korszerű, haladó magyarországi ellenzék képtelen elfogadni azt a tényt, hogy a magyar nép nem elég jó az ő fennkölt tervükhöz. Olyan hevülettel tolták és tolják a haragot, amitől már a legapolitikusabb egyszeri honpolgár is elbizonytalanodott, hogy ez esetleg mégsem az „érted haragszom” kategória. Vidékizés, határontúlizás, suttyózás, butázás első körben, aztán picit lenyugodva közölték, hogy

a vidéki emberek tanulatlanok, ráadásul a már többszörösen halott sajtószabadsággal dacoló haladó sajtó (Index, 24.hu, 444, HVG, stb.) sem jut el hozzájuk, hiszen vidéken nyilvánvalóan nincs internet,

vagy ha mégis, akkor azon csak a helyi, illetve az országos kormánypárti portálok, valamint a közmédia hírportálja jön be. Az internetes portáloknak ugyanis van egy olyan tulajdonságuk, hogy csak akkor jönnek be a képernyőre, ha a felhasználó megnyitja azokat. Ezt a diktatúrákra jellemző módszert hivatott megtörni a papíralapú wifi, amikor a főállású titkos munkatársak és tartótisztek az internet kinyomtatására adnak utasítást az önkéntes ügynököknek, hogy azt vidéken terjesszék. Számtalanszor árkot röhögtünk már a Nyomtass te is! című Buci Maci magazin köré, de most egy kicsit vegyük komolyabbra a dolgot! Ez legalább egy elképzelés, ami ugyan annyit ér, mint Hillary Clintonnak Kalifornia megnyerése, de a sok-sok semmit felvonultató ellenzéki berkekből végre jött egy valami. Végre nem az utaztatott lengyelek meg az orosz hekkerek szavazták meg Orbán Viktort, és ez legalább nem az Európai Néppárttól várja, hogy rúgja ki a Fideszt,

amitől a magyar kormánypártnak nyilván nem maradna más választása, mint a megsemmisülés és a hatalom átadása az MSZP-t és a DK-t pórázon rángató Párbeszéd háromfős frakciójának.

A vidékiek viszont változatlanul buták maradtak, és ettől a közkeletű progresszív állásponttól ugyanúgy várhatják a vidéki szavazók rokonszenvének elnyerését, mint április 8. előtt. A másik örök bűnbak a kormány médiatúlsúlya. A baloldal számára ugyanis szokatlan, hogy dolgozni kéne a rendszere kiépítésével. Ők a médiájukat, a titkosszolgálati hálózatukat, az intézményi hátterüket, az oktatás és a kultúra fölötti befolyást is a szocializmusból örökölték, a szocializmus pedig ezeket úgy szerezte meg, hogy 1947 után fizikailag likvidálta belőlük a reakciós elemeket. 2010 óta ezeket a pozícióikat veszítik el folyamatosan (kivéve az oktatásban és a kultúrában), ezért ordítanak felháborodva, arra pedig végképp nincs képességük, hogy maguk is kiépítsenek ilyesmit.

Csak végtelen ideig szerettek volna ülni a megörökölt készben.

A magyarok többsége viszont másképp szeretné.

A legnagyobb magyarországi balek

Soros Györgynek nincs terve, nem mozgat hálózatot, ez az egész csak egy alacsony színvonalú jobbos összeesküvés-elmélet, a kormány ezzel tereli el a figyelmet az oktatásegészségügyről. Aztán betelt a pohár ennél a rendkívüli szociális érzékkel megáldott filantrópnál, nem bírta tovább, hogy végre ő került célkeresztbe, és nem az, akit ő kiszemelt. A hiúsága ültette oda a kamera elé, ahol elhelyezte a valóságban a legtöbbek által addig csak a plakátokról ismert fekete-fehér pofát.

Elmondta, hogy ő az, aki ellen folyik a kampány, és aggódik az embereiért, akik hirtelen mégiscsak létezni és dolgozni kezdtek a hirtelen mégiscsak működő nemzetközi hálózatában.

Több ízben mesélt arról is, hogy milyen társadalmat szeretne. Mi lenne, ha még terve is lenne?! Legvégül még azt is megírta erről a jóságos emberszerető öreg bácsiról az őt teljesen független szándékból az év emberének megválasztó Financial Times, hogy az egyetlen ember, aki saját külpolitikát épít. Pedig nincs is hálózata, nem is befolyásol politikai és gazdasági folyamatokat, akár egész országokat. Az Európai Parlament nyolc frakciójának vezetői közül is csak merő véletlenségből szerepel öt személy neve a Soros „barátait” listázó kiadványban, és merő véletlenségből alkotják három frakció többségét ezek a barátok. Persze ne becsüljük alá: ez az ember Magyarországon kívül roppant sikeres. Magyarországon is az volt a 2010-es évekig. Az Ukrajna- és Macedónia-szerű meseállamok felforgatása ujjgyakorlat számára, igazi népek által birtokolt igazi országokban viszont szembejöhetnek neki olyan emberek, akik még a fényre is képesek kiráncigálni a fészkéből. És azóta már külföldön is bátrabban beszélnek róla.